A metrón

Elindulni volt nehéz. Rám szakadt az élet teljes súlyával. Kipréselte tüdőmből a levegőt,
és köhögtem, és becsuktam a szememet. Azt hittem, ha én nem látom őket, ők sem látnak.
Csak hallgattam a kerekek monoton zenéjét, tratam, tratam, és sípolt egy állomás, de az egész szerelvényen mindenki nyomkodja a gombokat, fel se néz, a kusza kép ismeretlen.
Pedig tegnap is itt voltam, és holnap is itt leszek. Te ott ülsz a szemközti padon, és nem látsz.
Okos telefon. Okos? Ki használja? Kinek öröm a dall, kinek bánat egy hír, és némán sír,
hogy ember emberbe rúg, mégis én csak nevetek, ott utazom veletek, és ott a reggel, ott az a monoton kattogás , és leszállok, nincs tovább.
Ma sem ismert meg senki, pedig az, meg az, talán, de mégse.
Fél órát utaztam magammal, te ott voltál ma is, néztelek, és csendé szelídült a kattogás,
mert a csend rám szakadt, homállyá virult a némaság . A csendbe hasított a szó, végállomás.
Minden nap ez, nekem ismeretlen világ, valaki ül, van, aki épp feláll, szeme tükrözi a telefon kusza vonalait, és száguld a virtuális világ útjain.