A mi Ficserink

Március vége volt. Április köszöntött, parolázott márciussal.

A zimankós, sötét, szundikáló tél után a tavasz új életet lehelt a mezőbe, erdőbe. Nyomán kinyílt a világ. Nap mosolygott, szellő cirógatott minden élőt. Dalra fakadt a cinege, a seregély, a zöldike, a pacsirta, a sármány és a feketerigó is. Csodaszép volt a dal, amit zengtek. Ámulva hallgatta őket Szuszimuszi, Bíborka, Nyafi, Plicsplacs és Boglárka és persze Tacsi és Kelep is. Egyszer csak megérkezett a mi Ficserink is: „tszvit-tszvit-tszvit"- ficseregte vidáman. Melegség öntötte el a nyuszicsalád szívét is Ficseri hangját hallva az ereszük alatt, hiszen ott fészkelt. Nyílt vizek fölött, szigetek fölött repültek. Nem volt veszélytelen az útjuk! Pihenőhelyük a tavak közelségében volt, néhány helyen beszennyeződött, vagy kiszáradt. Az elcsigázott, éhes kis madarak közül több is élelem híján elpusztult. Néhány csapat fecske a szárazföldön és a szigeteken rendezkedett be. Rovarokra vadásztak. Aztán a menedéket nyújtó sziklákra kuckóztak be, ahol az élelem is bőséges volt. Aztán ahogy vonultak még délebbre, az elcsigázott fecskék közül többeket sólymok vadásztak le, vagy tréfából a fészküket verte le valaki. Hát nem könnyű az életük, az biztos!

A mi Ficserink szerencsés volt. Igaz egyszer egy macska, egyszer pedig egy kabasólyom rémisztette halálra: „tszink-tszink” – sikoltotta ijedtében, de aztán sikerült megmenekülnie. Még egy darabig a torkában dobogott a szíve, de aztán megnyugodott. Vidáman trillázva érkezett haza. Miután párjára talált, hat tojásból álló fészket rakott. A két szülő gondosan nevelte, felváltva etette a fiókákat. A kicsi fecskék hamar erőre kaptak. Nekik is szép, hosszú villás farkuk volt, mint a szüleiknek. Egyre ügyesebben repültek, a rovarokat röptében kapták el.

– De jó volna, ha most megállna az idő csak egy kicsit – gondolta Bogi, de sajnos az idő nem állt meg, sebesen haladt, gyorsan elrepült.

– Képzeljétek el, hogy tegnap hogy járt Ficseri. Ahogy az élelmet kereste magának, vígan, dalolva, egyszer csak a magasból zuhanórepülésben egy vándorsólyom vette üldözőbe. Szegénynek még a tolla is felállt a hátán ijedtében. Fürgén, gyorsan, mint a nyíl, lőtte ki magát üldözője elől. Az meg utána. Ijesztő hangok keringőztek a levegőben. A ragadozómadár már- már majdnem utolérte, már a karmait élezte, kampós csőrét tátotta, amikor is Ficserinek sikerült egérutat nyernie. Szegényke, ha láttátok volna, hogy reszketett! De ez még nem volt elég. Éjszaka, amikor már mindenki majdnem álomba szenderült, egy denevér kezdett rá vadászni. Ám most is szerencséje volt, mert Tacsi felébredt az ijedt, segítséget kérő hangokra és hangos ugatásával, messzire zavarta. Aztán közeledett a nyár vége. A nap sugara is veszített erejéből. A levegő is egyre jobban lehűlt. Hol esett az eső, hol sütött a nap. Megérkezett az indián nyár. Szőlő is csilingelni kezdett a tőkén és így hívogatta a csőszt:

Beértem, már jól beértem,

szedjétek a fürt nyelét le.

Tegyetek be a puttonyba,

szüretelnek Badacsonyban.

Ficseri családjával és a többi társával együtt, teletömött begyekkel a háztetőkön és a villanydrótokon gyülekezve, készültek fel az előttük álló hosszú utazásra. Szuszimuszi, Bíborka, Nyafi, Plicsplacs és Boglárka bánatosan, búsan búcsúzott el tőlük.

– Szerencsés utat kívánunk Ficseri! Jövőre is visszavárunk!