A mosolytündér 6: Ott hon!

Ekkor hirtelen a semmiből óriási szél támadt, és felkapta a könnyes Zanát, a vállát ölelő Csöppfit, a csodálkozó Katit és a rémült macskacicót. A cicó szerencsére szokás szerint közvetlenül Kati mellett volt, így az első fuvallatra belemélyesztette az összes körmét Kati ruhájába (és a bőrébe), és el sem engedte többet. A szél lefújta őket a felhőről, aztán száguldott tovább, és leejtette őket a semmibe. Kati lenézett, és megfagyott benne a vér. Nem volt alattuk semmi, és egyre gyorsabban zuhantak. Érezte, hogy kevéske repülőtudománya nem lesz elég ekkora sebességnél a biztonságos landoláshoz.
Már nem voltak messze a földtől, amikor egy nagy madár szállt el mellettük.
– Segítség! — kiáltotta Katiból az életösztön, pedig tudta, hogy a madár úgysem érti, amit mond.
Meglepetésére azonban a madár visszanézett, aztán visszarepült, és alájuk szállt.
– Őket is vedd föl! — kiáltotta Kati, miközben erősen megkapaszkodott a madár nyakában. Most már kezdte érezni az ijedtség mellett a cicó körmeit is.
A madár elkapta Zanáékat is, aztán puhán földet ért.
– Hű, ezt nem sok tartotta! — fújt egyet Zana. — Köszönjük, hogy megmentettél minket.
– Semmiség. Láttam, hogy Rozi néni macskája van veletek. Sok szerencsét ezután, engem várnak a gyerekeim.
Ezzel meglengette a szárnyát, és elrepült. A kis csapat csodálkozva nézett utána, aztán a cicóra, aki szemmel láthatóan megnőtt, és mintha meg is kövéredett volna.
– Hát igen. Fontos, hogy az emberrel egy jelentős személy is legyen, ha éppen reménytelenül zuhanni készül. Micsoda szerencse nektek, hogy vállaltam veletek az utazást. De most, ha megbocsátotok, fontos szaglásznivalóm van. Várjatok meg. Nélkülem úgyis elvesztek. — Az utolsó mondat után még nőtt egy kicsit, aztán méltóságteljesen meglengette a farkát, és elvonult a bokrok közé.
Katiék, miután magukhoz tértek, körülnéztek, hol is vannak. Egy erdőcske volt nem messze tőlük, előtte pedig bozótos rét. Hasonlított Zanáék környékéhez, de valamivel elvadultabb volt.
– Nahát! Ilyenek a fák? Ezek meg a fűszálak? — Csöppfi el volt ragadtatva. Fűszáltól fűszálig lépett, mindegyiket gondosan megvizsgálta, megsimogatta, finoman hajlítgatta. Egyet-egyet meg is szagolt. Aztán észrevett egy szöcskét. Amikor meg akarta simogatni, az elugrott előle. Csöppfi összerezzent a hirtelen mozdulattól, aztán boldogan kacagott.
– Ez milyen állat volt?
– Szöcske — Zanának most tűnt fel, hogy tényleg milyen mulatságos is, amikor egy szöcske elugrik az ember elől. Meg hogy a fűszálak milyen gyönyörű zöldek. És hogy milyen jó illatuk van.
Még sokáig sétáltak a réten, a bokrok és a fák között, és nem tudtak betelni azzal, hogy megint a földön vannak, semmi sem ezüstszínű, hanem mindennek más színe van, és mindennek saját illata. Csöppfi mindenről tudni akarta, micsoda, mindent megtapogatott, megszagolt, körbejárt, mindennek örült. Az öröme még boldogabbá tette Zanáékat.
Hosszú idő telt el az (újra)felfedezéssel, aztán előkerült a macskacicó is. Mostanra végleg eltűnt a képéről az állandó keserű kifejezés, ami a felhőn végig jellemezte. A sárga és a kék szeme is elégedetten ragyogott. Némi felsőbbséggel nézett a lányokra, végül is neki köszönhették az életüket. Ők meg nem bánták.
Aztán még sok minden történt velük, sok napon és héten át vándoroltak sok kaland között, mire végre elértek a Macskaköröm utca melletti erdő melletti rétre. Egy késő délután találtak rá a csipkebokorra. Ahogy beléptek az ajtón, ott találták Rozi nénit is Adrillal és Zóniánnal. Mindhárman a fotelekben ültek, és feszült várakozás látszott az arcukon, ami nyomban eltűnt, ahogy meglátták a kis csapatot.
Zanát átölelték a szülei, és sokáig nem szóltak semmit. Aztán elengedték, és még sokáig sírtak. Zana is sírt, Kati is sírt, ettől Csöppfinek is elkezdtek potyogni a könnyei, a cicó pedig rosszallóan nézte őket.
– Micsoda nyavalygós társaság! — gondolta, de azért odadörgölőzött a gazdája lábszárához. Rozi néni ránézett, és mosolygott.
Amikor már beszélni is tudtak a sírás mellett, Zana bemutatta Csöppfit a szüleinek. Zóniánéknak nem tartott sokáig megszeretni a kedves tündért. Miután kölcsönösen kiörülték magukat, Adril a konyhaasztalhoz vezette a társaságot. A vacsora gombapörkölt volt nokedlivel és savanyúsággal, épp, mint mielőtt elindultak. Nagyon finom volt, Csöppfi háromszor is telemerte a tányérját. Aztán, amikor már mindenki úgy érezte, hogy levegőt is csak extra hasbővítéssel tud venni, Adril előhúzta Rozi néni ajándékát: egy egész tál hájas kráflit, virágos szalvétával. Csodák csodája, az egész eltűnt.
Még késő estig beszélgettek a fotelekben, miközben a macskacicó boldogan aludt Rozi néni ölében. Aztán Katit bevezették a már jól ismert álcázott vendégszobába. Utolsó ásításával még megkérdezte Adrilt:
– És Csöppfi? Ő hol fog aludni?
– Ó, kicsim, csak nem hitted, hogy nincs több szobánk? A szemközti falból is nyílik egy.
– Akkor jó… — és már aludt is.
Reggel vajas kenyeret ettek ragyogó, aranyló napsütéssel és hájas kráfli ráadással. Hozzá kakaót ittak, és még elmeséltek néhány történetet. Aztán Kati, Rozi néni és a macskacicó elbúcsúzott az újonnan kibővült családtól, és visszaindultak Rozi néni házához az erdőn át. Kati már nem tudott repülni, pedig szeretett volna. Úgy látszik, minden engedélye lejárt.
Ahogy beléptek a kertbe a hátsó kapun, úgy tűnt, mintha csak egy-két perce mentek volna el. Az ásó még mindig ott volt a földben, és Antal szuszogása is hallatszott halkan.
– Most… Mikor van? — kérdezte Kati, és nagyon butának érezte magát.
– Nézzük csak… Huszonhárom perc múlva lesz négy óra. Még meg is tudod kóstolni az új sütimet, mielőtt hazamész.
– De olyan sok idő telt el! Annyi minden történt velünk! Hogy lehet ez?
– Hmm, minden lehetséges. Emlékszel?
– És akkor ami volt, az mikor volt? Mikor utaztunk olyan sokat?
– Most. Vagy régen. Vagy amikor akarod.
– Ööö… — Kati nemigen értette, de úgy látszott, a Néni nem óhajt érthetőbb magyarázattal előállni.
– Egyébként, Katikám, emlékszel Timire?
– Persze, aki előttünk lakott a házunkban.
– Tudod, amikor elköltözött, Zanának adtak helyette egy új ügyfelet. Talán érdekelni fog, hogy ki lett az.
– Ki?
– Nos, a nagyszerű a dologban az, hogy az ügyfél nem volt egészen új. Zana ismerte már. Hosszú időt töltöttek együtt bizonyos felhőkön.
Kati elpirult örömében.
– Ja, és Csöppfinek, akit hivatalosan is mosolytündérnek nyilvánítottak, ennek a bizonyos ügyfélnek az anyukája lett az első ügyfele. Örülsz neki?
– Igen… — aztán kicsit elszomorodott. — De most már nem láthatom őket, mert megint ember vagyok, ugye?
– Annyiszor látod őket, ahányszor akarod. Végül is, mosolytündér is voltál. De azt hiszem, jobb, ha bemegyünk. A sütim olyan finom lett, hogy nem lenne bölcs dolog kihagyni.
Ezzel kihúzta az ásót a földből, és a cicó kíséretében bementek a házba.