XVI.
Véres leszámolás
Két hónappal a kisfiú születése után egy küldönc hadüzenetet hozott Tyr-nek. A hadistent nem érte meglepetés. Az aláíró Szelim volt.
– Szinte éreztem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot!- sóhajtott fel bosszankodva.
– Mi a baj, Tyr?- kérdezte Antonia, mire a férfi átadta neki a levelet.
Antonia végigolvasta, majd undorodva gyűrte össze és bevágta a kandallóba, majd felé intett, s a levél elhamvadt.
– Mocsok!- közölte a véleményét.- Úgy látszik nem tanult a saját példájából.
– Előfordulhat. Vagy csak fűti a bosszúvágy.- vont vállat közönyösen Tyr.- Jöjjön csak nyugodtan, legalább a katonáim is harcolhatnak egy keveset. Régen szórakoztak már a fiúk.
– Ezek szerint elfogadod a kihívását?
– Nem hátrálok meg előle, ha már így hozta az ostobasága.
– Remélem, most már végképp hidegre teszed.
– Ez csak természetes. Visszajött? Nem értékelte, hogy élhet? Nos, én nem fogom megszánni!
– Vajon honnan teremtett elő annyi pénzt, hogy ilyen hamar visszajött? Talán csak nem…
– Arra gondolsz, hogy az apja visszafogadta-e?
– Igen, de nem volt merszem kimondani. Nos, mi a véleményed?
– Nem hinném. Mohamed nem az a hamar megbocsátós fajta.- rázta a fejét a férfi.- Ha kíváncsi vagy a teóriámra, szerintem jól fizető, de nem törvényes munkával kereste meg a pénzt.
– Lehetséges. Kinézem abból a gyerekből.
– Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess!
Antonia dühösen felhorkant. Nem szerette, ha valaki így beszél.
– Van valami terved, hogyan kerülhetjük el a harcot mégis?
– Erre vonatkozólag nincs.
– Pedig jó lenne. Kezd elegem lenni a békétlenségből.
– Tudom. -bólintott Tyr.- Nem kell félned, vége lesz, mielőtt elkezdődhetett volna.
– Ezt meg hogy értsem?
– Úgy, hogy igyekszem végezni vele minél előbb.
Antonia habozva bólintott. A beszélgetés alatt végig gondolta az esélyeket a harc elkerülése végett, ám egyik sem ígért sok jót. Tyrnek ekkor eszébe jutott valami.
– Velem jönnél egy kicsit? Szeretnék mutatni neked valamit.
– Persze.
Tyr elindult a palota északi szárnya felé. Mikor befordult az északi szárnyba, megállt két ablak közötti falrésznél, s megnyomott rajta egy téglát, mire egy üreg tárult fel, s azonnal fény villant.
– Gyere!
Lépcső vezetett le a mélybe. Antonia számolta a fokokat. Kétszáz fok vezetett le. A lépcsővel szemben egy ajtó állt. Tyr benyitott. Egy pazarul berendezett lakosztály tárult a szemük elé. Tyr leült az ágyra, mely ott állt előttük, s a lányt az ölébe húzta.
– Figyelj rám, kedvesem! Ha bejutnának a palotába ezek a nyomorult férgek, kérlek, fogd a fiúnkat, és gyere le ide. Itt biztonságban lesztek. Nem szeretném, ha valami bántódásotok esne. Megígéred nekem?
– Megígérem, de én inkább veled szeretnék harcolni. Úgy, ahogy régen.
Tyr arcán átfutott egy gyorsan olvadó mosoly.
– Nem lehet, kedves. – simogatta meg a lány arcát. – Te most nem harcos, hanem anya vagy. Neked most a gyerekünkkel kell törődnöd. Az ellenséget bízd rám.
– Tudom, de már régen nem harcoltam, és szeretnék megint. Olyan jó lenne!- hajtotta bánatosan a királyné a hadisten vállára a fejét.
Tyr nem szólt semmit, csak ölelte isten- és királynőjét.
– Hidd el, én is örülnék, ha megint harcostársamnak szegődnél, de a gyermek most fontosabb mindennél. Ő legyen most a legfőbb gondunk.
– De azért megígéred, hogy óvatos leszel?
– Persze.
– Esküszöl?- kérdezte, és megszorította a férfi vállát, és mélyen a szemébe nézett.
– Esküszöm!- szólt a férfi. – Mikor hazudtam neked utoljára fontos dolgokban?
– Jó. Mehetünk.
Elengedte a hadistent, s felmentek a szobáikba.
– Mikor lesz a csata?- kérdezte vacsoránál Antonia.
– Két nap múlva.
Antonia némán vette tudomásul az információt, és magában azért imádkozott, hogy Tyr minél hamarabb intézze el a harcot. Nem szeretett volna egy állóháborúra berendezkedni.
– Tyr! Kérdezhetek tőled valamit?
– Csak nyugodtan.
– Gyors leszel, és hamar végzel?
– A harccal? Igen. Megpróbálok minél hamarabb végezni az ellennel.
– Veled mi lesz?
– Nem kell aggódnod értem, hiszen engem nem tudnak megölni, se legyőzni, hisz én maga vagyok a harc. Fel tudom lobbantani, és ki tudom oltani a harcosokból a harci vágyat.
– Remélem, Szelim embereiből is kiölöd a vágyat.
– Ígérem, így lesz!
Két nap múlva megérkezett a perzsa hadsereg Tyrpolis alá. Tyr és a serege már várta őket. A hadisten azonnal meglátta a herceget, akinek az arcán sötét bosszúszomj ült. Mereven néztek szembe egymással, csak a harci mének fújtak és toporogtak türelmetlenül. Szelim kivonta a kardját, ami a kihívás jele volt. A hadisten is ezt tette, majd minden udvariaskodás és ceremónia nélkül egymásnak estek. Sok hős vesztette mindkét oldalon az életét ezen a napon. Tyr csak Szelimet kereste a tömegben, miközben sok harcost megölt. Neki most nem számított semmi, csak az, hogy szembekerüljön vele, és megölje. A harci szerencse kezdetben a tyrpolisiakkal volt, ám aztán átpártolt a másik sereghez. Bejutottak a városba, ahol felgyújtottak rengeteg épületet, és megöltek sok embert.
Antonia rémülten vette észre, hogy az ellenség bejutott a palotába. Felkapta a fiát, majd a kardját is elővarázsolta a testéből, s igyekezett a búvóhely felé. Mikor elindult a lépcsőn, néhány harcos az útját állta, ám minden tétovázás nélkül, egyetlen halálpontos vágással megölte őket. Szelim is bejutott a kastélyba, ahol Antoniát kereste és meg is találta. A lány épp ráfordult az északi folyosóra, mikor szembe találta magát a herceggel. Szelim szemében, mikor meglátta a lányt káröröm villant, míg Antonia pillantásában gyűlölet és megvetés volt.
– Hogy jutottál be?- kérdezte mereven a királyné, miközben felemelte a kardját.
– Én is örülök, hogy láthatlak, kedves Antonia.- mondta Szelim.
– Azt hittem te már rég halott vagy. De úgy látszik Tyr-nek nem sikerült megölnie téged. Nos, ezt a hibát most korrigálom.
Ugrott volna, hogy végezzen a férfival, ám a gúnyos kérdés megállította:
– Biztos, hogy a gyermekeddel a karodban akarsz ellenem harcolni? Így nincs igazán biztonságban.
A királyné egy pillanatra ránézett a fiára, majd vissza az ellenfelére. Gyorsan körülnézett. A folyosón ablakfülkék voltak, amik jó védő és búvóhelyet jelentettek az ifjú hercegnek.
Végül azonban úgy döntött jobb, ha nem kockáztat, így óvatosan egy biztonságos és távoli ablakfülkében hagyta a kicsit.
– Mindjárt visszajön a mama, kicsim.- tette le óvatosan.
Az ellenfeléhez fordult és ennyit mondott:
– Készülj a Halálra!
A harcuk vad és heves volt, de nem Antonia győzelmét hozta. Szelim az elmúlt idők alatt sokat fejlődött, s hiába volt minden, a királyné lett a vesztes. Szelim rengeteg sebet kiosztott, majd egy óvatlan pillanatban gyomron, majd szíven szúrta. Antonia eldőlt, mint a zsák, s félig eszméletlenül, homályos, üvegesedő szemekkel figyelte, ahogy az ifjú a gyermekéhez lép. Az ablakfülkénél felemelte a kardját, s lesújtott vele. Kiáltani akart, de képtelen volt rá, s hiába próbált felállni a teste is épp úgy megbénult, mint a hangja.
A lány hallotta a gyermeke sikolyát, majd a szívet tépő sírását, mely lassan hörgéssé vált, ahogy a vér a gyermek tüdejébe került lassan megfojtva a kicsi testet. Szelim ekkor visszament a lányhoz, s a véres kardját beletörölte a lány ruhájába.
– Ez a büntetésed, ribanc!- mondta a fiú, és leköpte, majd egy gonosz nevetéssel otthagyta.
Antonia kinyújtotta a fia holtestét rejtő ablakfülke felé a kezét, s vért köhögve, próbált eljutni a kicsihez. Nehezen, de odakúszott hozzá, s reszkető kézzel megérintette a hűlő testet. Néma zokogás bukott ki belőle, s halkan, amennyire a vér engedte, így szólt:
– Ne haragudj, kicsim! Nem tudtalak megvédeni. Bocsáss meg, fiam!- suttogta, majd elájult.
Anya és fia vére pedig lassan, lassan összekeveredett a szőnyegen, mely magába itta azt.