A Nanotech-papír

Mi a közös Dr. Bruce Farquhar, Prof. Michael Nilgitsalavont, Linnea Jáccomá és James Vovonboy között? Az égadta világon semmi, leszámítva azt az egy aprócsak dolgot, mely a világot forradalmasíthatná. Na jó, talán a világot nem, de mindenesetre a fénymásolókat tökéletesen feleslegessé tenné. Ez persze nem lelkesítette túlzottan a fénymásoló-gyártó nagyvállalatokat, de ugye, ez a fejlődés ára. Egyesek tönkremennek, hogy új technológiák szülessenek, melyek hat hónap múlva ugyan olyan elavulttá és szükségtelenné válnak, amilyenek elődeik voltak.
Na, de nem ez a dolog lényege, hanem, hogy tulajdonképpen mégis mi a fészkes fenén dolgoztak ezek a felettébb nevetséges nevű, de annál nagyobb szakmai tekintéllyel rendelkező, és csapongó fantáziával megáldott tudósok? A kérdés bonyolult, a válasz annál egyszerűbb. A nanotech-papíron. Most nyilván felmerül a kérdés az átlagos olvasóban, hogy mégis mi lehet az a nanotech-papír? A válasz az előzőnél valamivel bonyolultabb lesz; talán egy új bekezdést is érdemes rászánni.
Szóval, kérem szépen. A nanotech-papír – minthogy nevében is benne van – nano-technológiával készül. Ez azt takarja, hogy pici (nem, még annál is kisebb) egész pontosan a milliméter egymilliomod része méretű robotok sokasága alkot egy kb. A4-es lapot (a későbbiekben persze be van tervezve az amerikában is divatos 216x279mm méretű lap, szintúgy, mint az összes többi méret is, de mivel ugye még csak a kísérleti stádiumban vagyunk, erről egyenlőre felesleges is fantáziálni). A dolog úgy működik, hogy a kis robotok lefényképezik a feléjük tartott lapot és kivetítik azt. A robotok áramellátását fényenergiával oldották meg, mely rendkívül költséghatékony és mivel egy minimális fényforrás is elegendő a lap tartalmának megjelenítésére, ezért szinte bárhol használhatjuk. Kivéve ugye sötét szobában, de ott a hagyományos papírt sem látjuk, valamilyen fényforrás nélkül, ugye. A rácsszerkezet taglalásától most eltekintünk, minthogy erről a leghalványabb fogalmunk sincs, de még ha lenne is, akkor sem vethetnénk papírra, lévén, hogy az anyag titkos, és mi ugye törvénytisztelő polgárok vagyunk és nem mellesleg rettegünk a 10-15 évig terjedő fegyházbűntetéstől is.
Ismét felmerülhet a kérdés, hogy ha szinte semmilyen konkrétummal nem rendelkezünk, akkor miért is kezdtünk bele a cikkbe. Talán azért, mert végtelenül szenzáció-hajhász lapnak dolgozunk, és ettől biztos, hogy emelkedik az olvasottság; másrészről pedig azért, mert ténylegesen is meg akartam ismertetni az olvasóval ezt az új technológiát – éppen ezért kerestem fel a kutatócsoport néhány tagját, hogy beszéljek egy kicsit részletesebben is a találmányról. Harmadrészt pedig azért, mert felettébb érdekes a történet végkifejlete, mint ahogy az alant majd ki is derül. Szóval érdemes tovább olvasni.
Meg is beszéltem egy találkozót Dr. Farquharral és Prof. Nilgitsalavonttal. Egy eygszerű kávézóban találkoztunk, egy napsütéses vasárnap délutánon. Elsőre kicsit merev, visszafogott és nem túl beszédes fickóknak ismertem meg őket. Éppen ezért gondoltam, hogy kirendelek nekik egy-egy kör töményet, hátha attól jobban megered a nyelvük. Igazam is lett; az első mondatuk az volt, hogy kérnek még egy pohárral. Mintazt nemsokára megtudtam, a dokik igazi nagy piások, és bizony ontják megukból a szót, ha isznak. Így derültek ki részletek a nanotech-papír piacra dobásáról és a tényleges technológiáról.
Most akár szó szerint is idézhetnék, de továbbra is félek a pertől, amit a titkos információk kiszivárogtatásáért és leközléséért kapnék, úgyhogy inkább a saját szavaimmal fejezném ki, amit azon a vasárnap délutánon hallottam. Így kevésbé feltűnő, hogy az információ valódi, és talán arra hivatkoznak, hogy az egészet csak kitaláltam. Ami – valljuk be – részemről a jobbik eset.
Nos, amint sikerült kiderítenem, azért nincs semmiféle információ a nanotech-papírról, mert a technológia nem is létezik. Ha azt gondolják, hogy az csak az agyszüleményem, mint ahogy azt fentebb említettem, hogy esetleg arra hivatkoznának az illetékesek – illetve egy nagyszerű médiaszenzáció, akkor ki kell önöket ábárndítanom. A találmány létezett, sőt, működőképes tesztpéldányok is voltak. A múltidős szerkezetet azért engedhetem meg magamnak, mert mint azt Dr. Farquhar is elmondta egy kis „baleset” történt a működőképes prototípus kifejlesztésének estéjén.
Történt ugyanis, hogy az ünneplés alkalmával nagy mennyiségű és kiváló minőségű skót whiskey-t fogyasztottak el, mely igencsak szokatlan cselekedetekre sarkallta a tudósokat. Az összes kéziratot, mely a nanotech-papírra másolták. Ez önmagában még nem lenne vétek, ha örömükben nem égették volna el az eredeti iratokat. Az alkohol furcsa dolgokra sarkallja az embereket. Hiába, ez már csak így van. A baj azonban csak most kezdődött, mivel a számítógépeket – melyeken a mentett adatok voltak – megtámadta egy vírus, melyről már harminc éve nem hallottak. Ez a tény azonban a vírust nem különösebben zavarta, és lelkesen bolyongott az interneten, egészen addig, míg meg nem találta a tudóscsoport hálózatát és gépeit, megtámadva, megfertőzve és megsemmisítve a file-ok java részét. Ezzel azonban még nem fejeződött be a balszerencse áradása – mint tudjuk, a baj az csőstül jön.
Másnap ébredtek csak tudatára, hogy mekkora hibát követtek el. Mivel a nanotech-papír még felettébb instabil volt és gyorsan veszített adatmegörző és fénykibocsájtó képességéből, így viszonylag gyorsan kezdett eltűnedezni róluk a szöveg. Ez azonban még nem kéne K.O. legyen néhány zseniális elmének, de valamilyen oknál fogva mindannyian csoportos amnéziában szenvednek. A kérdésre, miszerint lehet-e ennek bármi köze az ipari mennyiségben elfogyasztott whiskey-nek, határozott, nemleges választ kaptam.
Hogy ez lesz-e a vége ennek a forradalmian zseniális találmánynak, az egyenlőre rejtély. Pozitív előjelnek tekinthető, hogy az alkohol bevitelének növelésével határozottabban élénkebb lett mind Dr. Farquhar, mind Prof. Nilgitsalavont emlékezete.