A néni

(A néniről, akinek három őrangyala volt)

Az út alig látszott, csak a fák között itt-ott bukkantak ki az autók, de azután el is bújtak a lombok takarásában. Jó volt itt a felső ágyásban dolgozgatni, itt kicsit úgy érezte, ő is része világnak. Vagy talán nem is a világnak, de annak nyüzsgő életnek, amiből fel felvillannak ezek az autók. Szokott figyelni a földútra is, ha kék színű autót látott elsuhanni a nagy akácfánál, hátha lekanyarodik, hátha. … D nem! Mindig felbukkan arra túl a kanyaron, és eltűnik. Nagyon megdobogtatta a szívét, amikor váratlanul egy traktor döcögött a kátyús bejárón, és ott állt meg a krumpliföld mellett.
–Te Julis! Át tudok menni a kaszálón? – kiabált neki az a falusi ember, aki a fát is szokta fűrészelni. – Nem lehet az utamon átmenni, elöntötte a víz, hát megpróbálok valahol körbe. Aztán még nevetve hozzátette – ne haragudj, de onnan lentről a műútról azt hittem, hogy madárijesztőt raktál ki, csak amikor lehajoltál, láttam, hogy… és nevetett. No megyek, nem tartalak fel, – és kézfejével intett, egy üdvözlést.
Bolond ez a Nándi! Vagy húsz évvel fiatalabb nála, mégis tegezi. Mindenki tegezi. Talán még a gyerekek is. Néhányuktól hallotta már, hogy csak úgy Julisnak szólítja. Ilyenkor mintha megcsavarták volna a szívét, vagy valamit ott belül. Jó lett volna, ha elsírhatja magát, de azt nem, …azt nem szabad. Tartania kell magát, megmutatni, hogy ugyanolyan értékes ember ő, mint bárki.
Sokszor eljátszadozott a gondolattal, hogy ráfordul egy kék autó a dűlőútra, megáll a tanya előtti füvön, – amin a sáros bakancsát szokta megtörölgetni, ha esős az idő, – vagy talán be is fordul ide a gang elé. Ő csak kinéz a nyári konyha ajtaján, és látja, ahogy a tanár úr kiszáll, másik oldalon Jenke feje emelkedik ki a kocsi takarásából. Szinte hallotta ilyenkor, hogy a lehúzott üveg mögül Zsoltika kiabál. – Csókolom Juliska néni. Ilyenkor végig szokott nézni a kötényén, nincs-e valahol piszkos folt rajta, vagy szakadás, mert nem lenne jó, ha észrevennék, hogy mennyire szegényesen él mostanában. Ehh! Buta álmodozás ez, nem illik egy öregasszonyhoz. Meg hát, ha jobban belegondol, ők is változhattak már azóta. Tizenöt év, te Úristen! A Zsoltika már nagyon nagy lehet. Talán meg sem ismerné. Jenke megismerné biztosan. Szegény fiatalasszony sose panaszkodott a nevére, pedig azért nagy kitolás volt a szüleitől, hogy ilyen nevet adtak neki. Az mondták, ez egy régi magyar név. Régen, jól van no… de mostanság már valami könnyű csicsergős név kell a lányoknak.
Azért mindig azzal ért véget a múltba kalandozása: óriási szerencséje volt, hogy akkor ilyen szomszédokkal áldotta meg a sors. Ők mintha sose látták volna, ahogy a férje úgy tolja hazafelé a biciklit, hogy szinte húzta a földön, ráesik, káromkodik, majd mérgesen rugdossa, hogy már megint ledobta a láncot.
Pedig lehet, hogy mégis látták, amikor a kapu előtt ült a földön nekitámaszkodva a fának, és aludt, Nagyon örült akkor, hogy senki se jár az utcán, így nem láthatták, ahogy belülre vonszolja a kapun. Nagyon különös volt, mert a tanár úr úgy tett, mintha nem vette volna észre, pedig akkoriban érhetett haza. Ő szégyenlősen köszönt át neki a kiskert kerítése fölött, de lehet, hogy mégsem látta őket, mert olyan szépen beszélt, kérdezgette, hogy van Juliska néni, nem járt-e erre valaki, aki kereste volna?
Nagyon fiatal volt akkor még a tanár úr, igazi úriember. A Jenke is olyan volt, mint egy dáma, csak amikor észrevette, hogy ő is kint van az udvaron, mindjárt levetette a büszke tartását, és olyan kedvesen beszélt hozzá, mintha a keresztlánya lenne, Vagy…. Bolond vagyok én gondolta tovább, és egyszer ki is mondta: olyan hozzám, mintha az anyám lenne. Csakhogy korban majdnem a lánya is lehetett volna. Igaz, az Ő Lacija nagyon későn született, így még fiatalabbnak is érezhette magát, mert a szülői értekezleteken fiatalabbakkal voltak ugyanolyan gondjaik. Csak amikor hazament, – óvatosan kizárkózott, mert nem tudhatta, az embere milyen állapotban dőlt le az ágyon – véletlenül belenézett a tükörbe, akkor látta, hogy egy öregedő néni néz vissza onnan. Nem is számít már semmi. Talán jobb is, ha senki sem tűnik fel azok a kedves emberek közül, így nem láthatják a nyomorát. Lehetett volna másként is, talán ha mással köti össze az életét. De hát olyan rendes volt az Ő embere, olyan okos, figyelmes, csak az a rettenetes természete, amikor többet ivott, az ne lett volna. Talán, ha a gyerek hazajárna néha! Nem úgy, mint három éve, amikor az a hosszú eltűnése után hirtelen betoppant. Bár ha csak úgy, akkor is jó lenne. Itt a tanyán nagyon jó lenne. Itt még sohasem járt, csak odébb, a falusi háznál, ahol született, oda zörgetett be akkor késő este. Annyira idegen volt, annyira nem mert vele beszélgetni. Csak nézte, ahogy eszik. Az a villámcsapás szerű kérésre most is szinte az ájulás környékezi.
– Pénz kellene.
– De hát nekem…
– Mindegy mennyi, de kell! Te még most is olyan csóró vagy, mint régen? Tudhattam volna. Pedig a fater már nem szórja a pénzt jó pár éve, hiába mondtad mindig, hogy eliszik mindent. Azóta is ugyanaz a nóta.
Oldalról nézte, kereste abban a durva arcban a régi kedves szemeket, de csak valami üveges, kiszámíthatatlan tekintet sújtott vissza rá –Tudhattam volna! Jó lett volna, csak pár szót váltani vele, úgy, mint régen, de az a Laci , az Ő Lacija nem volt többé. Reggel, amikor megállt előttük az autó, káromkodva rohant ki, talán nem is köszönt. Akkor látta utoljára, amikor bevágta maga mögött az autó ajtaját. Hátra sem nézett. Már nagyon régóta nem laktak a szomszédban a tanár úrék, legalább ők nem láthatták, mi lett az aranyos szomszéd gyerekből. Mások meg nem is látták, vagy ha látták is, nem ismerhették fel.
Ezzel a tanyával viszont nagyon nagy szerencséje volt, mert szinte ingyen adták el neki. Bőven elég volt a pénz, ami maradt a falusi ház árából, miután kifizetgette az adósságokat, amiket az embere csinált az utolsó éveiben. Valóságos kis palota. Minden évben kétszer kimeszeli kívül belül, úgy néz az ki messziről is, mint egy meseház. Az, hogy csőszkunyhó volt valamikor, … ki emlékszik arra már. Jó érzés volt, amikor a lomokkal megpakolt autó hozta ide ki, amikor a befordulótól visszanézve messze-messze látta a falusi házak tetejét. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát oda, inkább buszozik tíz kilométert a másik faluig, de azokat a lenéző tekinteteket nem akarta többé elviselni. A boltos is megjegyezte, amikor híre ment, hogy elkelt a háza.
– Megfagysz a télen Julis, ha elviszik a tetőt fölüled.
Hát nem fagyott meg! Valódi kis birodalmat épített ki, gyönyörű kertecskével, meg a szép házzal. Talán egyszer mégis megtudják a Jenke tanítónéniék, merre szépíti a Juliska néni a csodakertjét. Mindig zavarban volt, ha meg kellett megszólítani a szomszédasszonyát. Mondott ő mindenféle Kedveskémet, de a nevét, azt nem tudta kimondani soha. Szinte minden jól sikerült, amióta meghalt a férje. Még most is, – pedig lehetett volna sokkal rosszabb – az orvos-ügyelet kocsija minden gond nélkül át tudott jönni a kátyús hajlaton, mintha azért száradt volna ki az a nagy pocsolya, hogy neki kedvezzen. Ketten jöttek, sofőr hozta a doktor urat. Egy fiatal fiú volt, jóval fiatalabb, mint az ő Lacija. Gondolkodott, hogy tudna az orvossal úgy beszélni, hogy az a fiú ne hallja meg. Fiatal az még, nem érthet semmit egy idősebb gondolatához. Összeszedte a bátorságát, és kicsit halkan hogy érezze az orvos, ez csak neki szól, súgva mondta.
– Lehet, hogy ez orvosi titok, nem akarom kikürtölni, csak ha maga meghallgatna drága doktor úr. – Az orvosnak hirtelen dolga akadt, fújta az orrá, nehogy észrevegye a néni, hogy majdnem elnevette magát. Hát igen, vannak orvosi titkok égen, s földön – emlékezett egy vicces barátja mondókájára.
– Megtenne nekem egy nagyon nagy szívességet? – szemével csüngött az orvos érdeklődő tekintetén. Az bólintott, és mint aki várja a folytatást, még kicsit félre is hajtotta a fejét. – Ha nekem valami nagyobb bajom lenne, már úgy értem, ha esetleg halálos lenne valamelyik bajom, kellene valakit értesíteni. De csak ha meghalok – emelte fel az ujját – A Tanár úrékat, tudja, akinek a Jenke a felesége. – Az orvoson látszott, hogy nem érti kiről van szó, hát még hozzátette – a Zsoltika a fiuk.
– Én nem ismertem őket drága Juliska néni. Sokkal később kerültem a faluba, mint ahogy ők elmentek.
– Valahogy nem lehetne mégis?
– Dehogynem! Értesítjük őket, ha ez a kívánsága, de lehet, hogy túlél maga még engem – nevetett.
Mintha óriási kő esett volna le a szívéről, ami tizenöt év óta nyomta. Ha életében nem is járnának erre, de a temetésre biztosan eljönnek. Lehet, hogy még Zsoltika is, bár az is lehet, ő már a világ másik felén tanul valahol.
Másnap újra kint járt az ügyeletes kocsi, de már hiába. Az orvos kereste a polgármestert, előadta neki, a különös kérést.
– Az a tanár, tudod, aki valamikor itt tanított. Akinek Jenke volt a felesége, azokat kellene megkeresni. Ahogy én tudom, a csavargó fián kívül, senkije sincs, de ezekről úgy beszélt, mintha szentek lettek volna.
– Te doki! A Jenkéék mind a hárman…. no hát.. ott messze, ahova mentek..
– Mi volt ott?
– Nem sokkal, ahogy innen elköltöztek, karamboloztak. Mind a hárman … egy sírba temették őket.