A Nyár Asszonya

A Tavasz Lánya, amint pilláit megmozgatja a tél, olvadó lábnyomaiba lépve suttogni, majd duruzsolni kezd. Langyos szellőket mozgat, így korán, éledező növényeket csalogat elő, hogy virágba boruljanak. Az első virágillatok, ahogy megérintik a Nyár Asszonyát, megébred mély álmából és megrázza magát, mint aki már tettre kész. Forró napsugarakat hint a földre, mik a vizek felszínén csillagokként ragyognak, piros pipacstengerrel tarkítja a mezőket, olykor meg napszínbe öltözteti a tájat, s ő maga is benne lubickol, majd az édes zöld szín nyugalmát borítja minden növényre, melynek éltető eme. A Nyár Asszonyának lengő haja ilyenkor a vízesések habjaiban fürdik, aztán a lassuló patak, csobogó vízében lebeg, mintha külön életet élne. Mindeközben virágözönbe borul lüktető nyári teste, és szebbnél szebb, illatosnál illatosabb csodákban pompázik. Piruló arcát épp egy vízcseppekkel ölelt, fehéren csüngő ha-rangszerű virág borítja be, mely elaludt a tavaszi zsongásban, és csak az imént ébredt fel, és gyorsan ki is nyílt, hogy ne legyen oly nagy késésben. Ám a Nyár Asszonyának arca gyorsan változik. Hirtelen megint virágözön lepi el, aztán nyári zápor áztatja, önmagát tisztítva, felfrissítve. S míg a nyár teste mozdulatlan, válltól felfelé ezernyi arca lép az évszakok színpadára. Ez alatt folytonos mozgás, lendület, határozott fellépés, és mindig figyelő tekintet tartja egyensúlyban az Ő ciklusbéli forró jelenlétét. Folyton szenvedélyben él, mialatt lelkesen érlel és arat, dinamikusan tör-ténik, hevül és szerelemben ég. Nem is tud más lenni. Hisz Ő a Nyár Asszonya. A tündöklő ragyogás.