Péntek este volt, alkonyodott. A nap lenyugvó fénye végigcsorgott a falra szerelt fehér üvegtáblán, világos fénypászmákat festve rá.
A szobában félhomály uralkodott és csönd, puha, szürke csönd.
A táblára írt segédigék nyugtalanul mocorogni kezdtek, majd a sarokban lévő óvatosan kinyújtotta utolsó betűjének apró ficakját, és tapogatni kezdte a táblán túli világot.
Először az érzékelhetetlen semmi ijesztette meg, azután lába valóságot fogott és szilárdan megfeszült a falon. Ezt látva a többiek is bátorságra kaptak, nyújtózkodtak, felfújták magukat, az „a” és „o” betűkből hatalmas buborékok keletkeztek, és mintha csak vezényszóra történne, a színes filccel írt szavak egymás után pattantak le a tábláról.
Az ügyesebbek egyből a tanári asztalra ugrottak, a kevésbé akrobatikusak pedig csendesen lehuppantak a szobát borító padlószőnyegre.
Fürgén szaladni kezdtek, izegtek-mozogtak, mint a hangyák eső előtt, azután kézen fogták egymást, és így összekapaszkodva hívták a többieket.
A polcon lévő könyvek surranva nyíltak, némelyik bátran levetette magát a magasból, és hirtelen szavak töltötték meg a teret, kergetőzve keringtek egymással a kihunyt spotlámpák alatt.
A magnó cd-tartója is felcsattant, egy cd hangos suhogással szelte át a teret, hogy azután tokját maga mögött hagyva zuhanjon a helyére, és máris felcsendültek egy szituációs játék szólamai; vaskos férfihang próbál eligazodni B. város vonatállomásán: „What time does the next train leave for G.?”
A többiek azonban unták Mr. Bridge hangját, számtalanszor hallották már, ahogy jegyet vesz G. városba, hordárt szólít, megiszik egy jegeskávét az állomáson, végül megismerkedik Madam Pigeon-nel a vonaton, aki francia, így hangos „le vele, le vele” kiáltással tiltakoztak.
A magnó engedve a nyomásnak, egy kattintással átváltott az egyik rádióadóra, és felhangzott a 2011-es Euroviziós dalfesztivál döntős, slágerré vált dala.
A tábláról szököttek az asztalra pattantak és vonaglani kezdtek a zene ütemére.
Egyre hangosabban szólt a rádió, és a szomszéd öregasszony, akit mindig is zavart, hogy a társasházban egy nyelviskola működik erőteljesen kopogni kezdett a csöveken.
Ám ez nem zavarta meg a társaságot. A könyvek lapjairól folyamatosan olvadtak le a betűk, szétszóródtak a levegőben, majd egymásra találva újra szavakká fonódtak. A szavak mondatokká álltak össze, a sorok, amik oly sokáig pihentek egymás mellett, fordítandó feladattá épülve, egymás vállába kapaszkodva vonatoztak a szőnyegen.
Egy merész „oui” felröppent a levegőbe, felkattintotta a lámpát, és a fény szétömlött a szobában, harsányan, szemtelenül.
Az emeleten lévő szomszédok is mocorogni kezdtek, mert a szokatlan zaj megzavarta az esti híradó monoton duruzsolását.
A lakók ablakot nyitottak és bámészan pislogtak a nyelviskola irányába, majd az öregasszony a többiek nyomására a 107-et tárcsázta, felháborodásában hangosan szipákolva.
A kék-fehér autó hamar megérkezett és a rend őrei dörömbölni kezdtek az ajtón. Mivel nem nyitotta ki senki, erőszakot alkalmazva törtek be a lakásba.
A rendőrök láttán a szavak megmerevedtek, és szinte láthatatlanul porladtak szét, bár az egyik férfi később azt mesélte, mintha apró porfelhőket látott volna szétfoszlani a lába körül, mikor belépett.
– Itt is régen takarítottak – szólalt meg, lábával a szőnyeg rostjait rugdosva, és kikapcsolta a rádiót.
– Akkor végeztünk is, ugye? – szólalt meg a fiatalabb, társára nézve.
Az asztalt színes, piros, kék és fekete festékpor pöttyözte, a szőnyeget finoman beterítette a szürkés, korom és lenolaj keverékéből szőtt permet.
– Persze. Vaklárma. Valaki úgy hagyta a magnót.
– Ez van mindig – mondta a társa az ajtót behajtva, és képzeletben már a szeretője vacsoráját kóstolgatta. Bélszínroló, az asszony sosem tudott olyan finomakat főzni, mint a Vera. Majd azt mondja, ma is túlóráznia kellett.
A „por qué” páros, akik eddig a szoba egyik sarkában megbújva lapult, félve előbújt és csöndesen visszakúszott a táblára.
A kérdőjel már magától rajzolódott melléjük, majd a kék táblafilc is visszazuhant a helyére.