A parton

A zöld lassan sárgába ment át. A ló patái alatt már nem bársony-smaragd párna hajladozott, hanem aranyszínű homok sercegett. A lovas elérkezett ahhoz a vonalhoz, ahol a kvarcszemcsék végtelenjébe fullad minden.

Olyan volt, mintha ez a sárga szétmálló tenger maga alá temetné a mezőt. Mintha a nemrég még határtalannak látszó zöld szőnyeg itt szétfoszlana.

Megállította lovát ott, ahol a fű megszűnt. Nem ereszkedett le a vízhez, csak végig nézett a hullámzó szürke láthatáron, majd megfordult a nyeregben és a háta mögött elterülő másik, zöld színű óceánt figyelte.

– Ahol a két végtelen összeér – mormogta maga elé. Amikor lelépett, lába kicsit belesüppedt a laza talaj ölelésébe. Lehajolt és a kezébe vett egy marék homokot. Összeszorította a markát, majd felemelte és magasra tartotta. Lassan szétnyitotta az ujjait és figyelte, ahogy a szél elsodorta a szemcséket.

– Mint ahogy mi sodródunk a világban – gondolta.

Szétnyitott tenyerét most a talajba fúrta. Mélyen, egészen csuklóig hatolt az egyre nedvesebb és hűvösebb parti homokba. Kifordított egy maréknyit. A nedves anyag sötét foltként feküdt a száraz, csillogva fénylő parton. Szinte látni lehetett, ahogy a Nap sugarai elpárologtatják a vizet és egyre világosabb lett a kis kupac felszíne.
Hírtelen egy erősebb szélroham érkezett a tenger felől. Felkapott a szemcsékből egy adagot és mint egy felhőt dobta fel az égre valamennyit.
Az imént kifordított halom tetejéről is lesodorta a már megszáradt szemcséket. A felröppent homok a szél útján folyamatosan hullott vissza a földre, egyetlen szem sem repült nagyon messzire, de mégis más helyét foglalták el a partnak.

– Épp olyan ez a part, mint az emberi élet. Együtt, de mégis egyedül élünk mi is, mint homokszem a tengerparton. A mindennapok átitatnak bennünket, mint a víz a szemcséket és a gondjaink lehúznak, nehézzé tesznek. Ezért a gondokkal teli ember nehezen mozdul, nehezen lehet lelkesíteni, felkapni, megismertetni vele a repülés és a zuhanás örömét. Nem ismernek meg új helyeket, új környezetet, új lehetőségeket.
A száraz homok, mint a gondtalan emberek, minden könnyű szellőbe belekapaszkodik, mert hajtja a megismerés vágya, a repülés öröme és a földet érés izgalma, az újdonság varázsa.

…és a két végtelen is. Itt élünk a szellemi és az anyagi világ határán. Anyagba zárt szellemekként és örök harcot vív bennünk a két létezés, a kétféle késztetés, az ösztön és a magasrendű szellemi lét. Folyton az egyensúlyt keressük. Egyszerre szeretnénk lenni mindkét világban, de azt nem lehet.
Így ha testünknek engedünk a lélek fájdalma görnyeszt össze. Ha pedig a lelki parancsok szerint élünk a test sorvad és sanyargatja a lelket is.

Felegyenesedett. Megállt néhány pillanatra és végignézett a végtelenből érkező hullámokon. Futottak felé. Először, a távolban még elrejtőztek a felszín alatt. Látni sem lehetett őket, ahogy előre törtek a mélyben, de a víz felszíne mégis sima maradt. Ahogy azonban közeledtek, egyre magasabbra emelkedtek… csökken a tér, de alig fogy az akarat… Amikor pedig elérték a partot, szinte kétségbeesve vetették habos tajtékjukat a sima homokra. Kicsit még kúsztak előre, és közben egyre inkább elsimultak, majd erőtlenül visszahúzódtak ismét. Szinte vergődtek. Mindenáron a pusztulást keresték. Hiszen mi vár rájuk a parton…? Elnyeli őket a homok, felszívják a növények, a Nap… és eltűnnek, mintha nem is léteztek volna soha. Valójában azonban tovább léteznek a homok alatt, a növényekben, állatokban a felszálló láthatatlan párában és az emberekben.

Állt a parton. A kékes-szürke végtelen és a zöld végtelen határán. Egy vékony sárga csíkon, ahol elhaltak a tenger hullámai, ahol megfulladtak a puszta füvei… Egyedül volt. Vágya húzta mindkét irányba, de Ő a parton maradt… sehová sem tartozott…