A pesszimista barátnőm

Olyan régen ismerjük egymást, hogy leírni is sok, félévszázada, – mióta a városba költöztem. Ráadásul negyedszázada ő is, én is egyazon házban lakunk. Különleges embertípus. Mindig van valami baja, és állandóan, mindenkinek panaszkodik. Ma is találkoztunk az utcán, én siettem – volna, de szokása szerint rákezdett panaszáradatára.

– Tudod, hogy vasárnap 41 fokos lázam volt, majd’ meghaltam, de senki se nyitotta rám az ajtót…
– Miért nem hívtál telefonon, ha beteg vagy, átmentem volna hozzád. (Nemrég’ még letagadta, hogy van telefonja. Nem értettük miért? Ki tudhatja?)
Kérdésemre nincs válasz. Sietnék, de nem zavartatja magát, folytatja a panaszait.
– Tudod, elfertőztem a lábam, de én olyan szerencsétlen vagyok, nem kaphatok injekciót még foghúzásnál se, mert elvérzem. Persze: már azt is mondta, hogy lábán a seb sosem gyógyul be…
El van törve a gerincem! (Ettől függetlenül nyugodtan járkál a városban…)

Megint indultam volna, de még mindig beszél, és meg kellett hallgatnom mindent, amit már százszor elmondott, nemcsak nekem, de mindenkinek, akivel találkozott.
Ő meghalhat, mert senki sem néz rá… Neki olyan magas a vérnyomása, mint senki másnak… Neki fáj a gyomra… Neki fáj a hasa… Zsákszámra szedi a gyógyszereket, s talán éppen attól beteg, azok mellékhatása okozza a gyomor-, has- vagy epefájdalmait. Neki mindig van valami baja, de az mindig súlyosabb, mint a másé, talán még annál is súlyosabb, mint azé, aki már belehalt ugyanabba a betegségbe.

(Erről eszembe jut, ugyanezt elmondhatom első férjemről is. Úgy látszik, nem egyedül ő szeret betegnek lenni, szeret szenvedni, s mindig erről beszélni, hogy sajnálják. Mert kedves párom – férfi létére – még a szülési fájdalmakat is átélte… Egyszer azzal jött haza, hogy kórházba került a kollégája, az irodából egyenesen műtőbe vitték. Kioperálták a veseköveit. Következő este hasát fogva, összegörnyedve járkál, nagyokat nyög. Megkérdeztem tőle, mi baja? Azt válaszolta: Dió nagyságú veseköveket „szültem!”)

Visszatérve barátnőmhöz: A lakása nem olyan lakás, mint a nagy házban az alatta és fölötte levő, ugyanolyan lakás. Neki bepárásodik az ablaka, ha főz (mindenütt a házban, akinek nincs elszívó-berendezése, de neki jobban!
Az ő lakása nemtudomhány cm2-rel kisebb, mint a szomszédjának ugyanolyan méretű lakása… Egyedül él, de nem fér el benne. Mások azonos méretű lakásukat kényelmesen rendezik be, persze nem zsúfolnak be annyi dobozt, kosarat, s mindenfélét, padlótól plafonig, amit nélkülözni tudna.
Mert ő olyan szerencsétlen, mert neki semmi se sikerül, mert neki… Nem sorolom, mert neki állandóan, mindig mindennel, és mindenkivel baja van.

Szinte lehúzza a képekről a szenteket, de ádáz gyűlölettel viseltetik embertársai iránt. Szomszédjával veszekszik, mert az erkélyüket elválasztó üvegfalra virágot futtat föl (ugyanis arról bogarak fognak átmászni hozzá)! Még haza se ér a templomból, már út közben rákezd.
– Szomszédom becsengetett hozzám. Képzeld – haragosan kérdezte: miért nem nyitok ajtót azonnal? Különben éppen neki az a szokása, hogy senkit nem enged be addig, amíg legalább ötször meg nem kérdezi: – Ki az? Viszont ő, csöngetés, kopogás nélkül, zajtalanul benyit az ajtón, és mint egy szellem, csendesen megszólal a hátam mögött… Ilyenkor a frász jön rám!

A hozzá szociális alapon kirendelt takarító nem végez jó munkát. Mindig korán otthagyja. -Ugyanaz, aki máshol rendesen elvégzi a feladatát.
Nála (de csak nála!) a melegvíz nem jön azonnal (máshol se, mert elromlott a ház melegvíz-kerengető-szivattyúja…), de nála még tovább kell várni a melegvízre, mint máshol! – panaszolja, holott megtudtam, hogy leplombáltatta, nem is használ melegvizet, – mondta akkor. Aztán mikor fodrász járt nála, aki kinyitotta a melegvíz-csapot, és csodák-csodája! – melegvíz folyt belőle…

A ház közös-költsége, a fűtés díja neki rosszul van elszámolva, mert „Ő” is kiszámolta, s azzal nem egyezik… Neki a házmegbízott semmit sem tesz, amit tőle kér…
Neki a szerelő elrontotta a televízióját (talán még az első (!) TV-k közül valót), amikor panaszkodott, hogy rossz az antennája…

Bejárati ajtaját mindig gondosan bezárja, mert állítólag hozzá szinte minden éjszaka becsönget valaki, vagy az ajtózárral babrál…
Legutóbb azzal állít meg: – Képzeld, mi történt! Beállít hozzám egy rossz kinézetű férfi.
– Hogyhogy? Hisz’ mindig zárva tartod az ajtód, hogy jutott be?
– Most nyitva volt. Bejön, nem köszön, csak látom, hogy a sliccével babrál, aztán kezdi lehúzni… – Mit csinál? – kérdeztem, de ő tovább vetkőzik.
– És te mit tettél addig, amíg ő a nadrágját húzgálta?
– Imádkoztam! – válaszolta.
– Nem ismered azt a mondást, hogy segíts magadon, megsegít az Isten? Miért nem fogtál meg valamit, s vágtad hozzá? Vagy fölvetted volna a telefont.
– Féltem.

Én meg elképzeltem a jelenetet (ha egyáltalában igaz volt, mert abban sosem lehetünk biztosak). Talán csak kitalálta, vagy álmodta, mégis elmondta minden ismerősének, akivel találkozott, hogy sajnálják.

Neki mindig ellopják a pénztárcáját. Nemrég’ amikor a házhoz hívott fodrász elkészült a hajával, s fizetnie kellett volna, azt mondta: nincs meg a pénztárcája. A fodrász tőle hozzám jött, nemsokára ő is benyit az ajtón. Azzal kezdi a fodrászhoz fordulva: Nézd meg a szatyrodban, hátha benne van a pénztárcám! Összenézünk. Ő meg kezébe veszi, és elkezd kutatni a más táskájában…
– Csak nem gondolja, hogy én vettem el? – kérdezte megdöbbenve a fodrász, és készségesen kiüríti a táska tartalmát. Ajánlottuk neki, keresse otthon, biztosan megtalálja. Barátnőm elmegy. A kedves fiatal nő elkészült a hajammal, megkért, menjek vele, szeretné tudni, megtalálta-e a pénztárcát; ő ezek után többé nem megy egyedül hozzá. Elkísérem. Megkérdi tőle: – M néni, megtalálta a pénztárcáját?
– Nem!
– Hol lehet?
– Nem tudom.
– Mennyi pénz volt benne? – 140. 000 Ft. – mondja tétován.
– Miért tartasz annyi pénzt itthon? – hüledezem a nagy összeg hallatán. – Nem tévedsz? – Gondolkodik, majd azt mondja, hogy 14.000 forintja veszett el. (Ki tud rajta eligazodni?) Másnap ismét becsengettünk megkérdezni, megvan-e már a pénze?
– Igen, megvan, az otthonkám mély zsebében találtam meg. (Azt is említette, hogy vásárolni volt délelőtt.) Végre! De ezzel még nincs vége! Következő nap megint azt állítja, most már nekem: Nincs meg a pénzem. Hogyhogy? Tegnap azt mondtad, megvan. Igen, de csak a pénztárcám, a pénz nem volt benne… Ki érti ezt?

– Senki rám nem nyitja az ajtót! – siránkozik. (És még ezen csodálkozik?) Ő az, aki szenved, mindig szenved, akkor is, ha nem kellene, ha nincs oka a szenvedésre. De miért? Jó neki, ha sajnálják? De éppen azért, mert már mindenki ismeri, elkerülik őt még az utcán is, mert megállíthatatlanul panaszkodik, állandóan, ugyanazokat ismételve…
Egy alkalommal beszélgetés közben megkérdeztem tőle: Miért panaszkodsz mindig? – azzal nem segítesz magadon.
– Tudod, régen ismersz, nem voltam mindig ilyen.
– M-kám! Te fiatal korodban is ilyen voltál. – Válaszoltam neki nevetve.
Ő is elnevette magát. – Igazán? (Talán életében most először volt őszinte.)

Csak azért írtam le ezeket, mert egy közös ismerősünk, aki őt kislánykorától ismeri, mondta, hogy egyetlen gyerek lévén, amíg mások kiflit vagy zsemlyét vittek magukkal az iskolába tízóraira, addig őt cukrászsüteménnyel etették és pátyolgatták, mint egy porcelánbabát. Meglátszik az eredménye! Úgy nőtt fel, hogy körülötte forgott minden, és felnőve már csak magára számíthat. Nem nevelték az életre, s most az élettől kapja a pofonokat.

Segíteni sem lehet neki, mert ha valaki jót ajánl vagy tenne vele, azonnal azt válaszolja, hogy azt nem lehet, neki nem jó, mert… Mivel nála minden másképpen megy, mint általában másoknál. Járja szorgalmasan az egyházi rendezvényeket, a templomban lehúzza a keresztről Jézuskrisztust, de csak színleg istenhívő, nem lakik benne az Isten. Önmaga semmit sem tesz saját boldogulásáért, s ezért szerencsétlennek, áldozatnak érzi magát az életben, s nem úgy viselkedik, mint ahogyan egy istenhívő emberhez illenék.