A pokol tornáca

részlet a Pokol tornáca c. regénynek készülődő írásomból.
A regény témája:
Jenny, aki nem jön ki szigorú nevelőapjával, megszökik otthonról, mert pokolnak érzi az életét. Bekerül egy szektába, és rá kell jönnie, hogy az igazi pokol ott várja.

Az ébresztőórának nyekkenni is alig volt ideje, Ian keze máris lecsapott rá és elhallgattatta. Fél öt volt, Connie ezen a korai órán még a másik oldalára fordult.
A férfi gyorsan kiugrott az ágyból. Erőteljes nyújtózkodás után a fürdőszoba felé vette az irányt. Hideg vízben való mosakodás, fogmosás, borotválkozás után a konyhában bekapott pár falatot, magára kapta a ruháit és alig több mint fél órával később már a buszmegálló felé tartott.
Szerette a friss reggeleket, élvezte a még alvó város csendjét. Mindig ugyanabban az időben állt meg a buszmegállóban, az első busszal indult munkába. Amikor felszállt, még rendszerint ő volt az egyetlen utas. Mindig ugyanarra az ülésre telepedett le, valahol középtájon. A sofőröket egy idő után már névről ismerte.
Az út hosszú volt, szinte keresztül az egész városon. Néhány megálló után kezdtek az utasok felszállingózni, a busz lassacskán megtelt.

A hosszú zötykölődés igen gyakran elbágyasztotta, néha el is aludt. Ettől irtózott, mert ilyenkor rátört egy álom. Újra meg újra ugyanaz, vagy majdnem mindig ugyanaz.
Valahol Szerbiában, magas hegyek között, egy kicsiny faluban, egy búzakék szemű, karcsú, fiatal nő halkan dúdolgat a bölcsőben ringatózó néhány hónapos emberpalántának. Közben szaporán jár a keze, teszi, amit tennie kell. Időnként hátradobja vastag, szőke, derékig éri varkocsát, ami minduntalan előre hullik, amint lehajol valamiért.
Reggelente csókkal búcsúztatja: – Siess haza Joszif! – mondja mindig, amikor a férfi munkába indul.
A következő kép már maga a pokol. Ágyúk dörgése, puskák ropogása, lövedékek sivítása, bombák, gránátok robbanása. Tűz, füst, mindenfelé. Hallja saját üvöltését, zokogását, amikor hazatérvén látja a falu porig égett házait, köztük az övét. Az elüszkösödött holttesteket a leégett ház romjai között, egy nőét és egy csecsemőét. A felesége és a kisfia holttestét.

Amit akkor érzett, azt a leggyűlöltebb ellenségének sem kívánta. Azt az érzést, amit soha nem lehet elfelejteni, azt a soha el nem múló fájdalmat, a kínt, amikor belegondolt, hogy szerettei micsoda pokoli gyötrelmek között pusztultak el. A faluban laktak a szülei is, az ő házukat bombatalálat érte, ők legalább szenvedés nélkül, egyetlen pillanat alatt haltak meg, fel sem fogták, mi történik velük.
A férfi napokig, mint az űzött vad, járt-kelt, étlen, szomjan, szinte magán kívül. Utána hetekig csak az alkohol mámorában élt, szint egyetlen percre sem józanodott ki. Hiába próbáltak a bajtárai lelket verni belé, pusztába kiáltott szó volt. Végül a nővére volt, aki magához vette és igyekezett gondoskodni róla.
Néhány hónap után, hallatlan erőfeszítéssel letette a poharat, mert rájött, ha elsüllyed az alkoholizmus posványában, azzal nem old meg semmit. Kezdte összeszedni magát, de nem találta a helyét. Bányamérnök volt, de képtelen volt újra munkába állni. Nem tudott volna a feladatra koncentrálni.
Amikor elhatározta, hogy repülőre ül, és elhagyja az országot, a nővére nem tartóztatta.
Maga mögött hagyott országokat, hegyeket, tengereket, embereket. De a fájdalmat, a szörnyű képeket, nem tudta maga mögött hagyni. Hamarosan már abban sem volt biztos, hogy jó döntést hozott, amikor hazát akart cserélni, mert az emlékektől való menekülés teljesen hiábavaló volt.
Menekült státusa miatt a tartózkodási engedélyt pillanatok alatt megkapta. Iskolába kellett járnia, hogy elmélyítse a felületes nyelvtudását, tömegszállásokon lakott, és némi segélyből tengődött.
A tanuláson kívül az idejét önvédelmi sportok gyakorlásával töltötte. Szüksége volt a rendszeres testmozgásra, ami otthon is az élete része volt. Szerencsére sikerült egy jó kis klubot kifognia, ahol segítőkész emberekre bukkant, és néhány barátra tett szert. Egyikük beajánlotta őt a vasúttársasághoz, olyan munkára, amit mások nem igazán végeztek el.
Ezután ismerkedett meg Constance Hendersonnal.
A nőnek kis élelmiszerüzlete volt, és a férfi, akit az egyszerűség kedvéért már Iannek hívtak, egyre sűrűbben tért be vásárolgatni.
Így is közel egy évig tartott, amire viszonyuk lett, és újabb fél év, amire Connie felajánlotta, hogy költözzön hozzá.
A férfi fájdalma némiképp tompult, olykor már nevetni is tudott. Connie kisfia apai érzéseket váltott ki belőle és eleinte még Jennyvel, Constance kamaszodó lányával is kijött. Már-már reménykedni kezdett, hogy révbe ér, de rá kellett jönnie, hogy ez hiú ábránd. Connie kerek-perec kijelentette, hogy nem szül neki gyereket, hiába is szeretné. A kapcsolata Jennyvel pedig napról-napra romlott. Mára odáig fajult, hogy acsarkodás nélkül már szólni sem tudtak egymáshoz. Kezdetben még valamelyest elfogadható volt a kapcsolatuk, de Jennie tizennégy éves kora táján, amikor a fiúk kezdtek feltünedezni mellette, ez a kapcsolat nagyon megromlott. A férfi nem nézte jó szemmel a kimara-dozásokat, nem nézte jó szemmel a füves cigarettát, hallani sem akart arról, hogy a lány tetoválásokat csináltasson különböző testrészeire, hallani sem akart a köldökébe, orrába és egyéb, még ezeknél is elképesztőbb helyekre betett kis karikákról.
A lány szemtelen volt, ha pedig a férfi inkább igyekezett őt elkerülni, sokszor szándékosan provokálta. Ian a legjobban azt sérelmezte, hogy Connie, bár elméletben egyetértett vele, mégsem foglalt egyértelműen állást, úgymond a „piszkos munkát” ráhagyta, amivel tovább gerjesztette a feszültséget kettejük között.

Ian érezte, hogy minden igyekezete ellenére elnehezül a szemhéja, és hiába rettegett tőle, a szokásos álomkép kezdett előtolakodni.
Az egyik megállónál három húsz év körüli fekete fickó szállt fel a buszra, szemlátomást a balhé szándékával. Egyikük kezében zsebrádió harsogott, s ez egy szempillantás alatt kiverte az álmot Ian szeméből.
A másik nyűglődni kezdett:
– Le akarok ülni. – nyafogta, habár nem volt üres ülőhely – Le akaroook ülniii! – könyökével szándékosan oldalba lökött egy idősebb hölgyet, aki majdnem elvágódott. Az utasok hallgattak, mintha misem történne. Úgy tettek, mint ahogy a vadállatokkal kell tenni. Kerülni a szemkontaktust, mert az állat azt provokációnak és támadásnak érzi. Kibámultak az ablakon, némelyek az újságjukba temetkeztek, mások mintha bóbiskoltak volna.
Ian érezte ahogy nő benne az indulat, de nem szólt, csupán összeszűkült szemmel figyelte őket.
A nyafogó megállt mellette, és valóban, miként az állatok, provokációnak tekintette a férfi tekintetét.
– Le akaroook ülniii! Ide akarok ülni! – hadonászott Ian orra előtt.
– Itt én ülök – felelte a férfi higgadtan.
– Nem érted seggfej? Ide akarok ülni!
– Pedig nem fogsz.
A fickó előrántott egy kést a zsebéből, a hosszú penge szisszenve ugrott elő. Az utasok megdermedtek, rémülten várták a fejleményeket. A fekete Ian torkának szegezte a kést.
– Felállni! Ide akarok ülni.
A férfi egy másodpercig gondolkodott, majd, mint aki megadja magát, így szólt:
– Jól van. Leülhetsz, de lépj odébb, mert nem tudok felállni, hogy átadjam a helyet!
A fickó hátrább lépett, s ezáltal a kés távolabb került Ian torkától. Ami azután történt olyan gyorsan zajlott le, hogy az utasok egymásnak teljesen ellentmondó módon adták elő a történéseket, amikor utólag izgatottan tárgyalták az eseményeket.
Ian felállt. Egy villámgyors mozdulat, és csak a csontok reccsenése hallatszott. A fekete felordított, térdre rogyott, a kezéből kihullott a kés. Egy ökölcsapás, és a másik elvágódott a padlón. A harmadiknak szerencséje volt, mert az ülések közötti szűk folyosón a férfi nem érte őt el.
Ian lehajolt, felkapta a kést, felrángatta a fickót a padlóról, miközben az egyhuzamban ordított:
– Eltörted a kezem te állat!
– A torkod pedig mindjárt elvágom – felelte a férfi kimérten, és most ő szegezte a kést a fekete torkának.
Közben a busz megállóhoz érkezett.
– Lefelé!
Azok hárman egymást taposva menekültek lefelé. Az utasok tapsviharban törtek ki, éljeneztek.
A férfi komoran visszaült a székre.
„Pacová” dünnyögte magában, „kukavicki pacová”*
Nem volt hajlandó társalogni, hiába gratuláltak neki, hiába kérdezgették, hiába köszönték meg a bátor fellépést. Ha volt valami, amit gyűlölt, az a gyávaság. Számára, az elszánt gerillaharcos számára, nem volt a gyávaságnál nagyobb bűn. Végignézett az utasokon, legalább négy-öt erőteljes, fiatal, vagy legfeljebb középkorú férfi volt, aki felléphetett volna a garázdák ellen.
Az incidens miatt a bóbiskolástól, és vele együtt a félálomtól legalább már nem kellett félnie. Ennek ellenére bosszús volt, mert a nap rosszul kezdődött.
Remélte, hogy legalább végződni jól fog.
Még nem tudta, hogy ez bizony hiú remény.

* gyáva patkányok -szerb