A porcelánbaba

– Igazán nem értem, hogy miért olyan fontos neked egy ember, akit még csak nem is ismersz – mondta a medve. – Nem illik hozzánk az efféle ostobaság.

A porcelánbaba szomorú szeme a távolba nézett. A játékszoba ablaka a szomszéd épületre nyílt, annak is a kicsi, szegényes padlásszobájára, ahol egy magányos, boldogtalan tekintetű férfi lakott.

– Nem értelek téged – folytatta az öreg, kopott bundás játékmackó. – És ez a képtelenség, hogy emberi szíved van… igazán nem tudom, honnan veszel ilyeneket. Nekünk nem lehet emberi szívünk! A tiéd is csak porcelánból van, jobb, ha megbékélsz a gondolattal.

– Tévedsz – nézett a porcelánbaba a medve sárga szemébe. – Nekem egy ideje már emberi szívem van… Magam sem tudom, hogy történt, de a porcelánszívem elevenné vált…

A medve bosszúsan horkantott. A maga részéről elképzelhetetlennek tartotta azt, amiről a baba beszélt. Még hogy emberi szív!

A porcelánbaba azonban nem törődött a mackó zúgolódásával, tovább figyelte az ablakot. A szomorú férfi csak ritkán hagyta el a szobáját, és még ritkábban lehetett érzelmet felfedezni megfáradt, törődött arcán. Ő azonban meglátott valamit a komor, fásult maszk mögött, valamit, amit nem is teljesen értett, csak azt tudta, hogy boldognak szeretné látni ezt az embert, legalább egyszer.

A medve persze nem érthette ezt, ahhoz túlságosan is racionális gondolkodású volt. De hát, hogyan is magyarázhatta volna meg neki jobban a dolgokat, amikor még ő sem tudta pontosan, hogy mi történt vele?

Azon a napon is a szokott helyén ült az ablakpárkányon, és nézte a férfit, mint már hónapok óta annyiszor, s egyszer csak érezte, hogy megdobban a szíve. Nagyon különös érzés volt…

Attól kezdve érezte a férfi szomorúságát, magányát, boldogtalanságát, és szeretett volna segíteni neki, vagy legalább átvenni valamennyit a szenvedéséből. Ezt az érzést azonban nem tudta leírni, de hát honnan is tudhatta volna, hogy a különös érzés neve: szerelem.

Egy napon új játék került a szobába, egy színes papírforgó.

Amikor a baba elmondta neki, mit érez, a forgó – nem törődve a medve bosszús morgolódásával – elgondolkodott.

– Igen, ez az érzés valóban létezik – mondta végül. – Sokfelé jártam a világban, láttam eleget. Szereted ezt az embert, ezért kelt életre a szíved. Nem szívesen mondom ezt, de mostantól minden meg fog változni. Akinek eleven szíve van, az sebezhető. Élesebben fogod érezni a fájdalmat és a bánatot – nézett a baba szemébe. – De az örömöt is – tette még hozzá. – Amit te érzel, az a legtisztább szeretet a világon, nem szokványos érzés.

– De hogyan tudnék rajta segíteni? – kérdezte a porcelánbaba. – Boldognak szeretném látni… legalább egyszer.

A forgó eltűnődött.

– Azt hiszem, tudom, mire lenne szüksége ennek az embernek, de ennek magától kell megtörténnie.

– Mi az? Mondd el, kérlek! – könyörgött a baba.

– Én úgy vettem észre, hogy ez segíteni szokott a fájdalmon. Szomorú emberi szemekben láttam, olyan, mint egy picike kristálycsepp a szalon csillárjában. Az emberek úgy hívják: könny. Talán arra lenne szüksége, könnyekre.

A porcelánbaba kinézett az ablakon, át a szomszéd házra. A szomorú férfi magába roskadva, kezébe temetett arccal ült az ágyon.

A baba forrón fohászkodni kezdett: Bárcsak lennének könnyei, és enyhülne a bánata! Bárcsak boldog lehetne, ha csak egyszer is!

A következő napok egyhangúan teltek a szobában. A szomszéd ház lakója is ugyanolyan bánatos volt, mint eddig, nem csillantak a szemében könnyek, hogy enyhítsék a fájdalmát.

A porcelánbaba eközben döntésre jutott. – Át kell mennem hozzá. Muszáj – közölte a medvével a tényeket, aki felmorrant, és megpróbálta lebeszélni, de szavai hatástalanok maradtak.

A baba eközben óvatosan a párkányra lépett – nem tudta hogyan, de a szíve megelevenedésétől kezdve a tagjai is egyre könnyebben mozogtak –, és kilökte az ablaktáblát. Amikor az nyikorogva kinyílt, a távolságot kezdte méregetni, ami nem volt nagy, de azért éppen elég kihívást jelentett.

Nincs más megoldás, ugranom kell, biztatta magát. Nem is vagyok olyan magasan. Elrugaszkodott, és egy pillanatra azt érezte, repül; csodálatos érzés volt.

A lendület azonban nem volt elég nagy, s mielőtt célba érhetett volna, a kecses ív megtört, és ő zuhanni kezdett. Hátborzongató csattanással csapódott a földnek, törékeny porcelánteste ripityára tört a köves úton.

A csattanást a búskomor férfi is meghallotta, kinézett az ablakon, majd lefutott az utcára. A baba ott feküdt a macskaköveken, széttört kis testén besározódott a finom csipkeruha. A férfi önkéntelen mozdulattal nyúlt érte, s gyengéden kézbe vette. Hirtelen emlékek garmadája rohanta meg: A kislányomnak is ilyen babája volt, éppen ilyen… Maga előtt látta régen halott, csöpp kislányát, ahogy egy réges-régi, boldog karácsonyestén kinyitja a neki szánt nagy dobozt, és kiemeli belőle az ajándékát, egy gyönyörű porcelánbabát.

Korábban minden, kislányával kapcsolatos emléket mélyre temetett magában, csak így tudta túlélni a napokat, a heteket, az éveket. De a gondosan elrejtett emlékek most megállíthatatlanul feltörtek a szívéből, helyet követelve maguknak a jelenben, s ekkor csodálatos dolog történt:

A férfi szeméből kicsordult egy könnycsepp… majd még egy és még egy… A magába temetett gyász könnyei utat törtek, és sűrű patakokban folytak le az arcán, gyengéden gyógyítva ezzel a bánattól dermedt szívét.

A porcelánbaba szíve is dobogott még, de gyengén. Meghalok, gondolta, de sikerült, amit akartam, hiszen sír. Talán egyszer még boldog is lehet… Mélyet sóhajtott, és az ő szeméből is kicsordult egy könnycsepp, csillogó gyémántként folyva végig összetört porcelánarcán. De ezt már nem látta senki.

*

Vége