A Pszichotanyán 21.

A lesifotósok többsége még éjszaka visszaszivárgott az épület elé. Adélaide másnap két markos legényt állított az ajtóba őrnek, ha valaki mégis bejutna a tanya udvarába, az épületbe semmiképp ne juthasson be. Pamelának szigorú szobafogságot rendelt el, még az ablakon sem volt szabad kinéznie. Az ajtót zárva kellett tartania, s csak ismerős hangnak nyithatott ajtót.

Szobafogság. Bezártan, egyedül. Megüti a guta. Aztán eszébe jutott a ládika. Úgyis ilyen ráérős, magányos pillanatra tartogatta. Hát most egyedül van, kinyithatja! Törökülésben ült a pamlagon kezében a ládikával. – Istenem, ez maradt a szüleimből… – magához szorította meghatottan, míg kicsordult a könnye. Aztán kopogtak az ajtón. Összerezzent. A ládikát gyorsan visszatette a szekrénybe, s indult az ajtóhoz.
– Marie vagyok, engedj be! – hallotta Marie hangját. – Szélesre tárta az ajtót, s máris belibbent, tálcával a kezében.
– Hoztam a reggelinket, amíg eszünk, addig dumcsizhatunk – Pamela gondosan bezárta az ajtót utána, s örült, hogy egy kis vidámság is betolakodott hozzá Marieval együtt.
Amíg jóízűen falatoztak, addig beszélgettek. Marie nagyon kíváncsi volt az előző napra, mi történt, megtudott e valamit, fellebbent-e a fátyol a titokról? Pamela titokzatosan mosolygott.
– Ha lakatot teszel a szádra, elárulok valamit! – Marie ígéretet tett, sőt, ő maga is elárul egy titkot, mondta sejtelmesen.
– Tom megkérte a kezem! – amit aztán részletesen is el kellett mesélnie. Marie boldogan ölelte át barátnőjét. Aztán Pamela elővette a ládikát.
– A titok, talán itt van… éppen akkor akartam kinyitni, amikor kopogtál az ajtón.
– Jó, most már úgyis mennem kell. Te nyisd csak ki a ládikát nyugodtan, majd hozom az ebéded, s akkor elárulom a magam titkát is… – kacagott Pamela arcába s elviharzott a tálcával együtt.

Újra egyedül maradt. Elfoglalta az előbbi pózt a pamlagon, ezúttal nem mélázott, fogta a kulcsot, hát lássuk mit rejt a ládika. Megfordította a kulcsot a zárban. Kinyitotta. Fényképeket látott. Elsőnek szülei esküvői képét vette a kezébe. Hosszan nézte. Milyen szépek voltak, gyönyörű pár. Anya hosszú menyasszonyi ruhában, karcsún, bájos mosollyal. Apa mellette éjfekete hullámos hajával, igazán jóképű volt. Sokáig gyönyörködött bennük. Aztán vette sorra a képeket, voltak fotók babakorából, aztán ahogy nőtt, a régi ház udvarán, ahogyan Tapsi kutyájával hancúrozott… Istenem, de rég volt. Milyen jólesik most ezeket a képeket újra látni. Aztán hirtelen megakadt a szeme valamin… Ez az!… Ez az a kép, amit ő magában hordoz egész életében!… Ez az ami itt megállítja minden alkonyon… Innen olyan ismerős neki ez a tanya. Ha jól megnézi a kert szinte ugyanolyan, legfeljebb az ágyások mennyisége, milyensége változott, de a járda, még most is ugyanaz a kockakő… az ablakhoz megy, nem, a függönyt nem szabad elhúznia, de így is látja, ott, ott lehet az a kő, amit Tom megjelölt, éppen ott áll, piros nadrágban, fehér pólóban, két hosszú hajfonattal… Igen ez ő, talán négy-öt évesen, ott áll éppen azon a kövön, apa fogja a kezét… nevetnek… a másikon anyával háttal ahogyan nézik a naplementét… s igen alkony van, lemenőben a nap ott a tanya sarkánál… Akkor még boldog volt, akkor még mind a hárman nagyon boldogok voltak… Talán ezért maradt meg benne annyira ez a kép… Akkor még Marie volt, és tegnap Tom megkérte Marie kezét… Ó, Istenem, sok ez a boldogság egyszerre… Igen, most már emlékszik, gyakran nézegette ő ezeket a fotókat gyerekkorában a szüleivel együtt, azért emlékszik éppen erre az alkonyi képre, mert a fotót látta már nagyobb korában is. Nem a kirándulásra emlékszik, arról nincsenek emlékei… De, hogy egy fotó emlékképében felébredjen a valódi emlék, ez mégiscsak csoda. Igen, ezért maradt itt, meg akarta fejteni a titkot… Most már tudja, s azt is, hogy a szülei akarták így, ők akarták, hogy idejöjjön, s itt maradjon, ők egyengetik az útját onnan fentről… Tudták, itt találja meg az igazi boldogságot, ahol valaha olyan boldogok voltak együtt. Csak most már nélkülük kell boldognak lennie, a szülei nélkül… Tom, olyan jó lenne, ha most itt lehetnél mellettem!… Tehát ezért kellett ide jönnöm… meg kell köszönnöm Margotnak is, hiszen ő volt a közvetítő… Ja igen, fel kell hívnom, lehet, hogy most lelkiismeret-furdalás gyötri… mindenképpen fel kell hívnom.

Ugyanebben a pillanatban Margot egy párizsi hotelszobában töprengett. Kezében magazinok sokasága, azokat olvasgatta, s nem tudta mitévő legyen. Amikor tegnap a taxi kivitte a Pszichotanyára, s meglátta ott azt a csődületet, még fogalma sem volt, hogy ő hozta ezt a bajt Pamelára. Újságíró volt az a kis szemét, akinek ő mindent elmondott az asszonyáról, s lám mit tett… kiteregetett mindent, s neki most fogalma sincs, hogy milyen bajba keverte Pamelát. Nem mer a szeme elé kerülni. Gondolta, itt marad pár napot Párizsban, s ha csillapodik a botrány, akkor visszamegy meglátogatni, de ahogy itt olvassa, még ma is mi folyik ott, meg tegnap este, hogy szétverte a rendőrség azokat az istenverte fotósokat, újságírókat, s ma mégis ott vannak újra, hát hogy kerüljön ő most Pamela szeme elé? Nem, nem, inkább világgá megy. Foglal repülőjegyet, s még ma hazautazik. Csak el innen, még véletlenül se találkozzon most vele. Szégyelli, rettenetesen szégyelli magát. Hogy lehetett ennyire ostoba, hogy ilyen nagy bajba keverte szegénykét. Hogy mit fog ő ezért kapni?… Arra most jobb nem gondolni…

Délután egy óra volt, amikor Marie újra bekopogott Pamela ajtaján. Egyik tálcát máris átadta Pamelának, mert már majd leszakadt a karja. A tálcán javában gőzölgött még a leves.
– Sajnálhatod, hogy kimaradsz a krumpliszedésből – csicsergett, a tőle megszokott vidámsággal. Elmondta, hogy szinte mindenki a krumpli betakarításán dolgozik. Kiszántották, ott szedik fel kosarakba, felöntik a pótkocsira, traktorral behozzák. Aztán itt újra kosárba rakják, és tavaly még úgy volt, hogy ketten vitték le a pincébe a kosarakat, s jól elfáradtak a lépcsőmászásban, de Tom készített deszkából egy nagy tölcsért, amibe most a kosárból beleöntik a krumplit, s szépen vályún legurul az egész, s így nem kell lépcsőt mászni.
– Fantasztikus ötletei vannak a te vőlegényednek – s édesen kacsintott, miközben Pamela az ujját a szájához emelte.
– Csitt, itt a falnak is füle van! – kacagtak mindketten.
Miután megebédeltek Marie is megnézegette a fotókat. Rá is döbbenetesen hatott, hogy Pamela itt az épület előtt van lefotózva három-négy évesen. S a naplemente, amibe már ők ketten is gyönyörködtek, ott van a fotón, ugyanolyan mint ma… Hogy Pamela milyen gyönyörű kislány volt, tulajdonképpen éppen olyan szép volt, mint amilyen szép ma is…
Felkapta a tálcát, rohannia kell, egész nap dolgoznak mindannyian.
– És a te titkod? Marie, nem engedlek, míg el nem árulod! – de Marienak mennie kellett, majd holnap, mondta ő is csalódottan, s elrobogott. Pamela csak most vette észre, hogy egy kancsó üdítőt, és egy tálka szőlőt hagyott itt neki. Elgondolkozva csipegette a szőlőt… nem szólt Marienak anya naplójáról, nem merte elmondani… Vajon mit akart anya elmondani neki?

Előtte az egész délután. Fogta a naplót, kinyitotta. Már attól is meghatódott, hogy meglátta anya kacskaringós betűit. Akkor kezdte írni, amikor apa súlyos beteg lett. „Tudom, hogy meg fog halni, s egyedül maradok. Te olyan messze vagy, mint az ég! Remélem, hogy én is gyorsan követhetem őt!” Pamela zokogott. Igen, teljesen magukra hagyta őket, most fog szembesülni vele, hogy mit éltek át, amikor ő feléjük sem nézett. Mennyire gyűlölte most, azt a régi Pamelát.
Aztán írt anya még sok mindenről. Arról is, hogy apa a betegágyából is minden nap arra kérte anyát, hogy nézzenek meg egy filmet együtt, amiben Pamela játszott. Ezek voltak a legeslegszebb pillanatok. Olyankor úgy érezték, hogy együtt vannak mindhárman, s nagyon boldogok, mint akkor, amikor még valóban együtt voltak mindannyian.

Apa is írt a naplóba. Búcsúsorokat. Elbúcsúzott tőle. Pamella nem látott a könnyeitől.
Aztán újra anya írása: „Másnap már nem tért magához, három nap múlva elment…”
Már nem bírta abbahagyni, sírdogált egész délután. Nem csoda, hogy estefelé, amikor újra kopogást hallott az ajtón, s meghallotta Tom hangját, olyan vadul rohant ajtót nyitni, s olyan hevesen ugrott Tom nyakába, hogy kiütötte kezéből a tálcát a vacsorával együtt. Tom takarította fel, mert őt nem engedte a folyosón tartózkodni. Aztán jött az újabb adag vacsorával. Pamela gondosan bezárta az ajtót, s miután Tom letette a tálcát, egymás nyakába borultak.