A Pszichotanyán 33.

Másnap későn ébredtek. Pamela még hosszan nyújtózkodott. Tom gyorsan kipattant az ágyból.
– Kávét vagy teát hozzak? – kérdezte – ma ágyba kapod a reggelit drágám, mindjárt sorolom a lehetőségeket…
– Jaj ne, Tom! Annyit ettünk tegnap, inkább kihagynám a reggelit. Kávét azt kérek! – Még mindig álmos, nem tud észhez térni. Átbeszélgették az éjszakát, alig aludtak valamit. Most, hogy Tom kiment a konyhába kávét főzni, eszébe jutott a tegnapi hógolyócsata. Amikor a fiúk elkezdték a hógolyót gyúrni, s valamelyikük elrikkantotta magát: – No lányok, reszkessetek! – akkor Marie úgy megrémült. Azt mondta: – Ez nem igazság, hogy fiúk a lányok ellen… – akkor ő odaszólt Marienak:
– Ne félj, amíg engem látsz! – Apa őt gyerekkorában megtanította hogyan kell gyorsan hógolyót gyúrni, aztán hogyan célozni. Féltette a goromba fiúktól, hát ő meg vette az adást, s akár egymaga percek alatt szétvert egy csapat fiút. Igaz, most ők kapták a fiúktól az elsőt, de azután kíméletlenül záporoztak a hógolyók úgy Tom, mint Max felé. Kezdetben csak nevettek, de hamarosan kidőltek s megadták magukat. Tom még az este is említette: – Elképesztően harcias vagy, látod erről az oldaladról még nem ismertelek! – Igen, hógolyózásban jó vagyok, egyébként az év többi szakában védtelen. – Nevettek! Aztán… hemperegtek a hóban a domboldalon, s mikor bementek, nekiestek Marie sütijének. Ő is remekelt. Isteni volt a „Velencei álom”. Marie nem győzte zsebre vágni a dicséretet. Azután, amikor eljöttek, a maradékot megosztotta velük, becsomagolta. Tegnap már nem tudták megenni, így hát van mára is sütijük. Már jócskán esteledett amikor eljöttek, Marieék seprűvel, hólapáttal kísérték őket hazáig. Még itt is Marie seperte le a lépcsőt, ők meg aztán futottak hazáig. Nagyon aranyosak. Úgy örül, hogy egymásra találtak, igazán remek emberek mindketten.
Érkezett Tom a kávéval. Ő is visszabújt az ágyba, s ott kávéztak együtt.
– Remélem, sok ilyen gyönyörűséges reggelünk lesz még – mondta Tom, majd hozzáhajolt és megcsókolta. Igen, ő is ebben reménykedik. Mindig ilyen meghitt, nyugodt életre vágyott a lelke mélyén, csak ki kellett tárnia a lelkét, hogy megtudja mit akar. Amikor az éjjel elmondta Tomnak, hogy végleg búcsút kíván venni a régi életétől, hogy minden szálat el szeretne varrni, hogy semmi ne emlékeztesse a múltjára, akkor Tomnak könny szökött a szemébe, s azt kérdezte: – Nem is tudom, hogy én megérdemellek-e téged? És olyan szorosan ölelte magához, hogy azt hitte, megfullad.
– Ugye, eljössz majd velem? – kérdezte Pamela egészen váratlanul.
– Hová szívem?
– Hát tudod, rendeznem kell az ingatlanaim ügyét.
– Mennyi időt vesz az igénybe?
– Fogalmam sincs. Hosszú időt mindenesetre, nem szeretnék ott tölteni.
– Megkérdezzük Adélaidet. Tudod, a nászútra is kell szabadságot tartalékolni.
– Úgyis kell beszélnem vele. Mondd, eljössz velem hozzá, kíváncsi vagyok mit szól az ötletemhez.
Tom, ezt tényleg el kell kezdeni mielőbb, jó lenne hamar túl lenni rajta, csak azután tudok intézkedni a névváltoztatásról. Marieként akarok a feleséged lenni. Ugyanis te Marie kezét kérted meg, ha még emlékszel rá?
– Emlékszem rá szívem, természetesen, de nekem mindegy mi a neved, nekem az a fontos, hogy te vagy!
– Tudom, nehéz lesz megszokni ahogy neked, ugyanúgy nekem is. Amikor lemondtam a Marie névről, nem volt nehéz dolgom, mert gyűlöltem azt, aki voltam, akármilyen nevetséges is ez ma már, de Pamelát nem gyűlölöm, tudom, hogy hibázott, s már azt is tudom, hogy helyre lehet hozni a hibákat. A házasságlevélen már úgy szeretnék szerepelni hogy: Marie Colbert! Hogy tetszik?
– Nekem nagyon! A Thomas Colbert mellett rendkívül jól fog mutatni!

Tom már a konyhában sürgölődött, készült a vasárnapi ebéd. Előbb még kimentek kicsit havat lapátolni, seperni. Közben hógolyóztak is, de Tom megint vereséget szenvedett, úgyhogy inkább tovább dolgozott, s így csak néha kapott hátba egy-egy hógolyót. Jól esett a friss levegő, kicsit az izmaikat is megmozgatták, s mentek vissza a házba.
Most már vidáman rotyog a csirke ragu, sül a rántott töltött csirkemell, a karfiolszósszal meg éppen elkészült, desszertet csomagolt Marie. Úgyhogy minden elkészül pillanatok alatt.
Pamela bement rendet rakni a szobákban, s ahogy benyitott a konyhába beleszagolt a levegőbe, s felsóhajtott.
– Micsoda isteni illatok! Tudod, hogy most már farkaséhes vagyok? Akarod, hogy megterítsek?
– Ha ahhoz is úgy értesz, mint a hógolyózáshoz, akkor csak rajta!
– Lehet, hogy kevésbé értek hozzá, de talán azzal még elboldogulok – nevetett Pamela.
Jólesett a forró leves, és nagyon ízletes volt. Pamela kétszer is szedett, pedig túlságosan nem kedvelte a leveseket. De ez a csirke ragu igazán finom volt. Hálásan pillantott Tomra. Az megsimogatta az arcát, s tálalta a második fogást. Pamela, amikor felvágta a henger alakú rántott húst, akkor látta, hogy töltve van.
– Ó, ez töltött husi… jaj, de finom, ezzel a karfiolszósszal?… Hm, igazán isteni drágám! Hogy te miket tudsz! Mi minden van a töltelékben?
– Sok minden, többek között párolt sárgarépa, paprika, meg csirkemáj. A májat gomba helyett tettem bele, mivel nem szereted a gombát – mondta Tom mosolyogva, s szemlátomást jól esett a dicséret.
– Honnan tudod, hogy nem szeretem a gombát? Tudtommal, sosem mondtam.
– Tényleg nem mondtad, de megfigyeltem. A gombát mindig kerülni szoktad a svédasztalon.
– Te a vesémbe látsz! Mit nem szeretek még?
– Mindent én sem tudhatok, de annak örülök, hogy így májjal tetszik neked ez a husi, majd mi így csináljuk ezután. Az igazat megvallva, nekem is jobban ízlik így!
– Na látod, még az ízlésünk is egyforma! – most is degeszre ették magukat, megettek mindent az utolsó morzsáig. – Tudod mit, a sütit hagyjuk kicsit későbbre, már nem fér belém több – mondta Pamela, miközben leszedte az asztalt. Tom nem engedte, hogy elmosogasson, csak félre rakták, mondván, majd ő este elmosogat, legalább akkor visszaidézheti ezt a kellemes ebédet. Egymást átkarolva mentek be a nappaliba.
Nemsokára utánuk ment a két-két szelet „Velencei álom” is. A pamlagon ülve eszegették, miközben tervezgették a jövőt.

Délutánra már szűnt a havazás, gyengén esett, időnként meg-megállt. Olykor úgy tűnt, hogy a nap is elő akart törni, végül mégsem sikerült. Indulniuk kellett, hogy Pamela még sötétedés előtt hazaérjen. Tom egy hólapáttal a vállán indult el, hogy ne ütközzenek útközben hóakadályba. Akkor valami motorzúgásra figyeltek fel, s meglátták, hogy nagy Pierre jön lefelé a domboldalon a hókotróval. Tom visszatette a lapátot, még gyorsan leseperte a lépcsőket s elindultak felfelé a gyönyörű hólepte domboldalon.