A pulóver II.

Kócos fejét bedugta az ajtón. Mami ajtaján. Oda, ahol még sosem járt. Nem tudta, hogy Mami miért tiltja, hogy bemenjen oda. Ellenszegülni nem mert sosem az anyjának, ahogy ellenszegülni sem.
Bátortalanul lépett be. Tetszett neki a hely. Elmosolyodott a polcokon lévő fényképeken. Őt ábrázolták. És Katyt. Hintáztak. Piknik közben. A kertben tollaslabdáztak. Milyen fiatalok. Biciklin ülve. Mami, Katy és Jojo közös képen. A háttérben a karácsonyfa. Szélesen vigyorognak. John felismeri. A kép tavaly készült. Rajta van a pulóver. Majdnem elfelejtette, hogy miért jött.
– Milyen hülye vagyok – korholta le magát – Meg kell találnom.
Beljebb lépett a franciaágy mellé. Körbenézett. Tökéletes tisztaság mindenhol. Az éjjeli szekrényen, a Biblia mellett, egy tökéletes levélzetű növény állt. Mellette Mami olvasó szemüvege, egy fekete keretes okuláré. Az ágy felett egy hatalmas kereszt, rajta a haldokló Jézussal. John tátott szájjal nézte a feszületet. Mami sokat mesélt neki Jézusról és a tetteiről. Szerette hallgatni ezeket a történeteket. És Mami nagyon jól adta elő őket.
– A megváltónk – gondolta magában. Összekulcsolta a kezét és könyörögve nézett Jézusra. – kérlek, segíts irgalmas Krisztus, hogy megtaláljam a pulóvert, mielőtt Mami hazaér. Nem akarom a BÜNTETÉS-t. Megígérem, hogy jó leszek. Vigyázni fogok rá. Többé nem veszítem el.
Ima után két percig némán, mozdulatlanul állt. A keresztre meredt még mindig összekulcsolt kezekkel. A pulóver. Villant az agyába. Többször történt már ez vele. Néha egyszerűen lefagy. És akkor gondolkodásra képtelenül néz a semmibe. Az iskolatársai emiatt (is) kinevették és kigúnyolták őt.
– Különleges vagy – mondta ilyenkor. Közben az ölében tartotta a zokogó John-t. De John sosem akart különleges lenni. Olyan akart lenni, mint mindenki más. El akarta mondani ezt Maminak, de képtelen volt megfogalmazni. Néha nehéz beszélni. A szavak nehezen jönnek. A fejében tökéletesen megfogalmazza a mondandóját, de a kinyilvánítással gondjai voltak.
Ismét Jézusra emelte a szemeit.
– Csak szétnézek itt – mondta lassan, tagoltan, dörmögő hangján. Ezúttal nem kulcsolta össze a kezeit. Ernyedten lógtak teste mellett. – Szétnézek, és már itt sem vagyok. És… kérlek, ne szólj Maminak! Nézz most néhány percre más felé. Biztos sok dolgod van a világban.
John a szoba közepén lévő kis üvegasztalra nézett. Sehol egy porszem. Csak egy hófehér, csipkés terítő és egy műanyagból készült gyümölcsökkel teli fonott kosár.
Valami csapódott. Összerezzent. Ledermedve fülelt. Semmi zaj. De mégis, mintha csapódott volna valami. Egy ajtó? Jött valaki? Lehet, hogy Mami hazajött? Az lehetetlen. John nem ismerte az órát, de azt megtanulta, hogy Mami akkor ér haza a „dolgozóból” mikor a nap már lenyugodott. Ráadásul péntek van (John megtanulta a napokat és a hónapok neveit, bár az októbert és a novembert mindig felcserélte és az áprilist mindig kihagyta.) és ilyenkor nagy a forgalom az étteremben.
– És a héten fizetés volt – hallotta John a fejében anyja hangját. – Ilyenkor az ember költ, mert költenie kell. Ilyen ez a világ.
A gardrób felé fordult. Az előbbi ajtócsapódás emléke elhalványodott a fejében. Csak ekkor tűnt fel számára a szag. Nem is szag, inkább bűz. Orrfacsaró, édeskés bűz. Ahogy haladt a gardrób felé, egyre erősebb lett. Kinyitotta az ajtaját. És a látvány…
Nagy lapát kezeit szája elé tette. Szédülés és hányinger kerülgette. Érezte, ahogy egy verejtékcsepp végiggurul arcán. Az orra hegyén megállt és néhány másodpercig himbálódzott, majd a földre hullott.
John visszanyelte a hányását. Rossz íze volt. Savanyú és maró. Percek múlva is érezte azt a kaparó érzést. Öklendezett, de nem hagyta magát. Lehunyta a szemeit, száját pedig összeszorította. Nagy, vastag ajkai csíkká váltak az erőlködéstől. Ha John most elengedi magát, az a szörnyeteg kibukik szájából és bemocskolja a padlót. Mami padlóját. És Mami mérges lesz.
Egy nagy, kövér légy szállt John orra hegyére. Elhessegette, de visszatért. És nem volt egyedül. Ugyanolyan nagy, kövér, hangosan zümmögő legyek követték. John hadonászott, mintha valami eklektikus táncot járna. Zenét a légyszárnyak biztosították. Lehettek vagy százan. Nem. Többen. Ötvenen? Százan? Sokan voltak. Ez biztos. És még több volt a három mozdulatlan holttest körül, amik a gardrób közepén hevertek. De nem is gardrób volt az. Sehol egy ruha, vagy ágynemű, vagy bármilyen olyan holmi, ami egy gardróbot gardróbbá tenne. Zárt helyiség. Sehol egy ablak vagy szellőző. A falak sötétek, nincs rajta tapéta, nincs lefestve. A padló mocskos. Mindenhol alvadt vértócsák. Az egyik hulla mellett, egy férfi, akinek az arca maszkszerű volt, egy levágott, aszalódott kézfej hevert. A férfi szemei fennakadtak és a semmibe néztek.
John felismerte a másik hullát.
– Brian Edwards – mondta ki hangosan. Szemei elkerekedtek. Lassú tyúklépésben indult a testek felé.
Brian Katy udvarlója volt. Nagydarab, erős fekete srác. Kosárlabdázott a helyi csapatban. Még fiatal volt és nagy reményeket táplált ebben a sportban. Az álma az volt, hogy a Lakersben játszik. Ezt ő meséle el Johnnak. John kedvelte őt. De Mami nem. Csúnya dolgokat mondott róla.
– Fekete a lelke – sikította egy alkalommal, amikor Katyvel veszekedtek. – fekete, akár a bőre. A kárhozatba visz téged.
De Katy hajthatatlan volt. Szerette őt és együtt tervezték a jövőt. A közös jövőjüket, amiről a húga sokat mesélt Johnnak. A férfi jó hallgatóság volt. És szerette hallgatni mások történeteit, gondolatait.
– Nem a bőrszín számít, Mami – mondta Katy kérlelően – az érzelmek a fontosak és én szeretem őt.
– Isten akarata ellen való – sikította minden eddiginél hangosabban. És lesújtott. John csak Mami árnyékát látta, ahogy meglendíti a kezét és a halk puffanásokat. Valamint Katy elfojtott sikolyait. Aztán Mami a hajánál fogva húzta a lányt a teraszra majd a pince felé. A pince, ami maga a sötétség John számára. A sötétre festett deszka ajtajával.
Brian mellett egy lány hevert. John azonnal felismerte a vörös haját, amit annyira szeretett simogatni. Olyan bársonyos volt. Katy volt az, elkékülve, oszlásnak indulva. Szemgödrében és orrlyukaiban férgek és bogarak nyüzsögtek. Világos vörös haja élettelenül vértől csimbókosan hevert a padlón.