A rácson túl

A késő tavaszi napsugár bekacagott a kicsiny osztályterem kétes tisztaságú ablakain, táncra perdült a szivárvány színeiben ragyogó, kavargó porszemekkel.
Kicsengettek. A gyerekek egymást túlkiabálva, lökdösve, taszigálva igyekeztek az ajtó felé. Csak Anna rakosgatta még a könyveit a padjába, a hirtelen csendessé, idegenné váló szobában. Őt senki sem hívta játszani.
Így volt ez, mióta itt lakott az intézetben. De Anna már rég nem törődött ezzel. Saját, apró világába nem is fért bele ez a sok lárma, nevetgélés. Vigaszként ott volt neki a mesék fantáziaszülte gyönyörű földje. Szabadidejében szinte falta a könyveket. Egyiket a másik után. A legjobban Andersen meséit szerette. A kis hableányt, vagy a Kis gyufaárus lányt szinte kívülről tudta már. S mégis… Amikor újra és újra elolvasta őket, a történetek soha nem érzett, nem látott csodás fényben tündököltek.
Az ablakon át beszűrődtek a kosárlabda pályán zajló meccs hangjai.
– Na, passzold már, hééé! – kiáltotta az a nyurga lány, aki, ha elment Anna mellett, még a ruháját is összefogta, nehogy véletlenül az övéhez érjen.
Anna már lassacskán három éve volt az intézet lakója. Itt árva, vagy félárva gyerekek nevelkedtek, de mégis, amikor eljött várva várt szünet ideje, mindenkinek volt hova "haza" mennie, csak neki nem…
Annának három évvel ezelőtt még volt édesanyja, édesapja és három hónapos kisöccse, akit Áronnak hívtak.
A kislány emlékezetében élénken élt az a nap, amikor családjával balatoni rokonlátogatásra indultak.
Izgatottan várta a reggelt, jókedvűen ült be az udvaron árválkodó öreg Golfba. Már előre örült a szép kirándulásnak és a balatoni fürdőzésnek. A rádió jó időt mondott, ám mégis, mire elérték Veszprém határát, tomboló viharban találták magukat. A sötét felhők közül cikázó villámok csaptak ki, az eső úgy zuhogott, hogy szinte semmit sem lehetett látni. Az egyik kanyarban az öreg Golf hirtelen megcsúszott, irányíthatatlanná vált. Kétszer megpördült a levegőben és az egyik útszéli fának csapódott.
Felfoghatatlan volt, az egyik pillanatban még az egyre vizesebb szántóföldet látta, a másikban pedig már tehetetlen játékszerként ide-odagurult a vén autóban… Az ablakon át néha fel-felvillant a fekete ég darabja, amint hideg könnyeit hullatja a felázott földre. A csattanás után Annának örökkévalóságnak tűnő percekig olyan érzése volt, mintha a közvetlenül mellette lévő, feldühödött tenger vad hullámainak a zúgását hallaná. A fülében zakatolt, dobolt, kizárva a külvilág más zaját.
Megpróbálta a lábát felemelni, de a gerincébe villanó szúró fájdalomtól önkéntelenül felnyögött, ijedten hagyta abba a megkezdett mozdulatot. Valahol távolabb kistestvére egyre halkuló keserves sírása hallatszott. Aztán elsötétült előtte minden…
A kómában eltöltött három hét alatt az orvosok már majdnem lemondtak arról, hogy Anna egyszer újra magához tér. Egyedül ő marad életben a baleset után. Mindenki, akik az ötéves kislánynak az otthon biztonságát, a szeretetet jelentették: Anya, Apa és a kis Áron, mind a hárman ott fekszenek egy friss fűvel benőtt sírhant alatt.
– Ébresztő, Anna! – hallotta valahonnét távolról a kislány, majd valaki óvatosan megmarkolta a vállát és megrázta. – Nyisd ki a szemed!
Anna felnézett; először csak a fekete és fehér színek körvonalait látta, de aztán lassan kitisztult a kép. Egy fekete hajú, szemüveges, fehér köpenyes fiatal néni ült az ágya szélén s őt szólítgatta.
– Hol…? Hol… az… anyukám? – kérdezte, bár nehezére esett a beszéd, mivel a nyelve a szájpadlásához tapadt. Szinte elviselhetetlen szomjúság gyötörte.
– Na végre, – köszöntötte kedves mosollyal a doktornő. – már azt hittük, annyira megtetszett az alvás, hogy fel sem akarsz többet kelni!
– Hol… van… az… anyukám? – ismételte meg bágyadtan Anna, majd lassan lecsukódott a szeme és újra az álmok ijesztő örvényében találta magát.
Visszatérő lázálmában mindig az öccsét látta, nagyobb fiúként. Igaz, Áront még kisbabaként ismerte, mégis pontosan tudta, érezte, hogy ő az. Testvére elmélyülten játszott kint a szabadban, egyszer csak a semmiből előtűnt egy nagy fekete autó, mely őrült nagy sebességgel, fékezés nélkül egyre csak közeledett a fiú felé… Anna mindezt egy idegen udvarból nézte végig, mikor figyelmeztetni szerette volna, akárhogy erőlködött is, halk suttogásnál egyéb nem hagyta el a torkát. Futott volna, hogy elrántsa az autó elöl, de mintha ólomból lettek volna a lábai, nem bírt megmozdulni…
Anna a felkelés utáni első hetekben már annyira megerősödött, hogy elvégzendő tornagyakorlatokat is írtak fel neki. Ezek eleinte könnyűek voltak, majd idővel egyre nehezebbek lettek.
A kislány idegennek érezte magát a saját testében. Nehezen fogadta el azt a tényt, hogy deréktól lefelé nem érzi egyik lábát sem. Ő, akit a család örökmozgójának tartottak, akinek folyton járt keze-lába, most mások könyörületére van bízva, ha vécére kell kimennie…
A tolószéket úgy ahogy megszokta, megtanulta, miként lehet vele közlekedni, de nem szerette sosem. Várta már, hogy a saját lábán futhasson végig a kórház sötét, dohos folyosóin, ezért aztán minden gyakorlatot összeszorított foggal, legyűrve az erős fájdalmat, pontosan elvégezett.
Azonban hiába volt a sok kínnal járó, erejét teljesen felemésztő torna… Jaj, pedig sokszor nagyon-nagyon nehéz volt…
Mióta magához tért sokkal fáradékonyabb volt, mint a baleset előtti időkben. A teljes embert kívánó gyakorlatok pedig felemésztették a maradék energiáját is. Torna után alig várta, hogy a szobájába gurítsák, és végre egyedül lehessen. Ilyenkor utat engedett az egész délelőtt torkát fojtogató, görcsös zokogásnak. Nem akarta, hogy sajnálják. Azt meg, hogy idegenek hozzáérjenek, megsimogassák nem bírta elviselni, ezért az arcát teljesen a szürke agyonmosott párnába nyomta, szorította…
Egyik reggel az ősz hajú, bajuszos orvos nagyon komolyan beszélt vele, és elmondta, hogy a sérülései sajnos annyira súlyosak, hogy soha többé nem fog tudni járni. Nemsokára átviszik majd egy olyan rehabilitációs intézetbe, ahol mindent újra kell tanulnia.
Pedig ebben az időben még sokat álmodozott arról, hogy tolószék nélkül, a hosszú, poros úton csak fut, fut, míg csak a kimerültségtől össze nem esik….
Amikor megérkeztek a kopár, barna épületbe, Anna bizalmatlanul nézett körül.
– Hol vannak a székek? – kérdezte halkan. Ám válasz helyett a mentősök csak zavartan hümmögtek és félrefordították a fejüket, hogy ne kelljen a kislány szemébe nézniük.
És megkezdődött megint a küzdelmes, fájdalommal teli, új élethez vezető út. Dacosan, sokszor sírva és gyötrődve, de végigcsinálta az előírt gyakorlatok hosszú sorát.
Anna az átélt események miatt magába forduló, zárkózott gyermekké vált. Talán még mosolyogni is elfelejtett volna, ha nincs a mesékből szőtt, gyönyörű fantáziavilág, mely átsegítette őt a legnehezebb, legfájdalmasabb kezeléseken is.
És akkor is a könyvek voltak a bizalmasai, amikor ide került az intézetbe. Már az első nap utálattal fordultak el tőle a többiek a tolószéke miatt. Annát akkor még bántotta ez a gyermeki kegyetlenség, mivel szerette volna, ha velük egyenlő lehet. De lassanként megszokta, hogy ő az osztály „fekete báránya”, akit senki sem szeret.
Eleinte még látogatta a nagymamája. Naftalinszagú, fekete ruhájában aprókat lépve csoszogott végig a folyosón, egészen a szobájáig. Ő az ölébe hajtotta a fejét szótlanul, és amikor a látogatási idő letelt, sosem akarta elengedni a ráncos, reszelős kezet…
Az első időkben rendszeresen jött rossz, bicegő járásával, de később valamilyen mondvacsinált indokkal elmaradt. Idős és törékeny asszony volt, aki nem vállalta, nem merte vállalni a szinte magatehetetlen kislány ápolását. Anna sérülései olyannyira komolyak voltak, hogy a nap huszonnégy órájában orvosi felügyeletet igényelt. Sokat, nagyon sokat gondolkodott, mielőtt erre a döntésre jutott. Tudta, hogy itt, az intézetben minden biztosítva van Anna számára, de nehéz szívvel vált meg egyetlen unokájától.
Így aztán a kislány elvágva a külvilágtól, teljesen magára maradt betegségével. Fájdalmával és bánatával, szomorú életében néha felragyogó örömsugarakkal…
Anna kigördítette a kicsi tolószékét az osztályterem ajtaján, majd a kapuhoz gurult.
Arcát bánatosan a kerítés rácsához nyomta. A hideg vas szinte sütötte felhevült arcocskáját.
– Ott… A rácson túl… Ott jó lehet… – gondolta vágyakozón.