A rengeteg titka – 4. fejezet

Erion

Egy kétemeletes, tornácos ház előtt álltak meg. Felsétáltak a lépcsőn. Ismét Firith volt, aki bebocsátást kért.
Egy deresedő hajú, sasszemű, szigorú tekintetű férfi nyitott ajtót. Arcán meglepetés tükröződött.
– Mi történt? Baj van?
– Nem, nincs, nyugodj meg. Csak vendéget hoztunk neked.
Manath finoman előretolta Cleo-t.
– Ő Cleo.
– Egy ember? –a férfi már korántsem fogadta olyan nyugodtan a hírt, mint Anarath.
– Igen. Anarath mondta, hogy hozzuk ide hozzád.
Az idegen habozott.
– Torrelben nem tud róla, ugye?
– Nem, és nem is fog.
– Akkor szívesen látjuk –elmosolyodott.
Cleo szorongva nézett Firithre és Manathra. Nem akart a házban aludni. Nem volt szimpatikus neki Eridow, kicsit tartott is tőle. Szigorú arca kicsit megrémítette.
– Ha bármi gond lenne –mondta Manath, mintegy megérezve félelmét-, csak szólj. De itt jól fogod érezni magad.
Cleo ebben ugyan kételkedett, de ellenkezni nem akart, így hát elbúcsúzott és a férfi nyomában belépett a házba.
Az ajtó egy tágas előszobába nyílt. A falait festmények díszítették, a sarokban álló akasztón sötét köpenyek lógtak. Az előszobát követte a hatalmas konyha, közepén robosztus asztallal. A konyhán átvágva elértek a nappaliba, ahol a lépcső is állt. Széles fokaival méltóságteljes hatást nyújtott. A sötét fából készült polc melletti kandallóban alig izzott a parázs, a kis asztalon nyitott könyvek hevertek. A díványon egy fiú aludt –úgy tűnt, elbóbiskolt olvasás közben. Mellkasa ütemesen fel-le mozgott, kezével egy még nyitott kötetet szorított rá. Hollófekete hajtincsei közül néhány a homlokába hullott. Arca éles metszésű, karakteres és szabályos volt. Fekete szemöldöke felett apró heg húzódott.
– Eridow vagyok –mondta a férfi. –Ő pedig a fiam, Erion –mutatott a fiúra.
– Az én nevem Cleo Swank –suttogta a lány. Úgy érezte, vétek lenne felébreszteni Eriont. Még mindig nem tudta levenni a szemét a békésen alvó fiúról.
– Adok neked hálóruhát, és elalhatsz Erion szobájában. Gondolom, fáradt vagy.
– Egy kicsit.
Felmentek a széles kőlépcsőn, és elhaladtak pár zárt ajtó előtt, mire Eridow az egyiken betessékelte Cleo-t. A szobában sötét volt, csak a hold világított be a hatalmas ablakon. Az ablak előtt közvetlenül az ágy állt, egy kétszemélyes, széles ágy. A fal mellett polcok sorakoztak, rajtuk mindenféle könyvvel, kővel, térképpel. A szoba gazdagon díszítve képekkel. Ezek mindegyike gyönyörű tájakat ábrázolt. Az ajtóval átellenben egy karosszék nyikorgott halkan.
Eridow egy percre eltűnt, majd egy fehér selyemruhával tért vissza. Jó éjszakát kívánt, és ő is aludni ment.
Cleo felvette a hálóinget, majd bebújt az ágyba. Nem gondolkodott, szinte azonnal álomba merült.

Hirtelen ébredt fel. A nap sugarai felmelegítették a takaróját. Nem nyitotta ki a szemét: attól félt, hogy a saját szobájában találja magát, és rádöbben, hogy Eghain csak egy álom volt.
Háromig számolt, majd gyorsan felült, és kinyitotta szemeit.
Az első, amit meglátott, egy könyvespolc volt. Balra fordította a fejét, és észrevette a karosszéket. Szíve megtelt boldogsággal. „Hát nem álom volt!!” –gondolta.
– Várj, lehet, hogy még alszik –hallott az ajtón túlról egy női hangot.
– Jó, halkan megyek be. De át kell öltöznöm. Sheridan már vár –felelt egy fiú. Kellemes, kedves hangja volt.
Valaki lenyomta a kilincset. Cleo várakozva nézett az ajtóra. Erion lopakodott be a szobába lábujjhegyen. Mikor észrevette, hogy Cleo fenn van, megdermedt.
– Szia –mondta.
– Szia. Cleo vagyok.
– Erion –Cleo belenézett a fiú élénken csillogó bogárfekete szemeibe. –Csak a ruháimért jöttem be. Utána hagylak is pihenni.
– Már nem vagyok fáradt.
– Akkor gyere le ebédelni. Anyu nagyon finomat sütött.
– Ebédelni? –Cleo őszintén elcsodálkozott. –Már olyan késő van?
– Már dél is elmúlt. Álomszuszék –a fiú elmosolyodott. –Kimegyek, amíg átöltözöl. Ja… -odadobott Cleo-nak egy ruhacsomót. –Ez a tied – még mindig mosolyogva kiment a szobából.
Cleo kibontotta a csomagot. Egy gyönyörű, térdig érő, zöld ruhát talált benne, amin arany csíkok futottak keresztül-kasul. Arcán boldog mosollyal magára öltötte, és kilépett a folyosóra. Erion lekísérte a konyhába, majd visszament az emeletre felöltözni.
A tűzhely előtt egy asszony állt, a fövő levest kavargatva. Barna haja lazán kontyba tűzve, ruhája egyszerű, gyűrött. Derekát kötény fogta át. Cipője is tépett, koszos volt. Mikor meglátta Cleo-t, felegyenesedett, kezét megtörölte a kötényben, és kezet nyújtott. Arcán boldog mosoly terült el.
– Szia. Kira vagyok, Eridow felesége –mondta. –Bocsánat az elhanyagolt külsőmért, de itthon nem szoktam kiöltözni. Ülj csak le, mindjárt kész az ebéd.
– Köszönöm.
Cleo kihúzott egy széket, és leült rá. Az asztal a konyha közepén terpeszkedett. Durva fából faragták, de szálka sehol sem állt ki belőle.
Pár perc múlva Kira Cleo elé rakta a levest, és friss kenyeret is adott mellé. Cleo jóízűen lapátolta a meleg ételt.
– Mihez kezdesz ma? –kérdezte Kira.
– Nem igazán tudom… nem ismerek itt semmit, és senki nem mondta, hogy eljön értem. Anarath azt az utasítást adta, hogy maradjak itt, biztonságban leszek.
– Hát igen, ennél a háznál biztonságosabbat nem nagyon találsz –Kira is leült mellé egy tányér levessel. –Eridow a Védelem vezetője. Nagyon kevés nála képzettebb harcos mászkál Eghainban.
Erion hangosan trappolva lefutott a lépcsőn. Egyszerű inget és nadrágot viselt.
– Már kész a leves –mondta Kira.
– Ó, köszönöm –Erion is helyet foglalt, és nekilátott az ebédnek. –Cleo, mit csinálsz kaja után?
– Nem tudom, Firith és Manath nem mondtak semmit…
– Akkor, ha gondolod, körbevezetlek Arigínben. És ha esetleg kérdéseid vannak… -nagyot harapott a kenyérből. -… azokra is szívesen válaszolok.
– Jó, köszönöm. Ez jól hangzik.
– Nem azt mondtad, hogy Sheridan vár?
– Megbeszéltük, hogy elhalasztjuk a dolgot. Nem nagyon ér rá.
– Értem –Kira visszatért a leveséhez.
Így hát ebéd után magukra kanyarítottak egy-egy vastag köpenyt, és nekivágtak a falunak. Eridow háza Arigín legszélén helyezkedett el, keletre már nem volt szomszédja. Az út pont a kapu előtt kanyarodott el nyugatra, arra még sok ház sorakozott. Délre volt a falu szíve, a Tanácsháza, és Arigín legdélebbi pontján a kapu, amin Cleo előző éjszaka belépett Eghainba. Erionnal nyugatra indultak. A fiú azt mondta, arra a legszebb az erdő, és ott a nagy folyó, az Ultir, ami végigfut majdnem az egész országon. A fővárost, Hatrart is érinti, és a Végtelen-hegységben ér véget. Arigín mellett mintha kettészelte volna a tájat –keletre még az erdő fái magaslottak, tőle nyugatra azonban már síkság terült el. A horizonton egy malom körvonalai bontakoztak ki. A szántóföldeken két őz kapart élelem után. A bárányfelhők árnyékokat vetettek a kopár földre. A folyó mellett hatalmas, embernyi kövek álltak ki a talajból. Fehérségük elütött a fák törzsétől és az ég kékjétől. Cleo és Erion egy ilyenre telepedtek le, és a tájat nézték.
Út közben Erion sok érdekes történetet mesélt a régmúlt időkről. Cleo élvezettel hallgatta a fiút, minden szava mély nyomot hagyott benne.
– Látszik, hogy sokat olvasol –mondta a lány.
– Itt nem nagyon lehet mást csinálni. Hacsak nem érdekel a mezőgazdaság, mert akkor Arigín a legideálisabb hely számodra. De szerintem akkor is szeretnék olvasni, ha nem unatkoznék ennyire. A könyvek valahogy kinyitják az ember előtt a világot.
– Én is így gondolom. Otthon én is sokat olvasok. De mondd csak… ezekből, a történetekből mennyi az igazság?
– Senki sem tudja. A valóság összefonódik a mesékkel.
– Hát a Félelemlovasok? –Cleo elnevette magát Erion elképedt arca láttán. –Az egyik könyved gerincén olvastam a nevüket.
– Ők valóban léteznek. Torrelben katonái. Senki nem tudja, honnan jöttek, de a király csak akkor veti be őket, ha nagyon kétségbeesett. Ők a végső fegyver. Csak nagyon kevesen találkoztak velük eddig, és még kevesebben élték túl a találkozást.
– És a pegazusok? Tényleg kihaltak? –Cleo-t a legjobban a róluk szóló legenda érdekelte. A történet szerint már csak egy élt a vidéken, de senki nem tudta, merre keresse.
– Néhányan állítólag látták Garmanban. De bizonyíték nincs rá.
– Garman?
– Ez az erdő neve. Mármint ennek, ami itt húzódik Arigín mellett. Ilyen nagy már csak kettő van Eghainban: Dúnagall erdeje, tőlünk északkeletre, és a tenger mellett, nyugaton, a Törpök Megyéjében, a Pentire.
– Mesélj róluk!
– A Pentire gyönyörű vidék. A tenger felé emelkedik. Ott nincs tengerpart, olyan, mintha megnyílt volna a föld. Hatalmas sziklatömb, aztán a tenger. Na, ezen a sziklatömbön van Pentire. Nagyon kihaltnak tűnik, de ha odafigyelsz, felfedezed, hogy zajlik ott az élet, csak a lakói nagyon visszahúzódóak és félénkek. Nehezen nyerheted el a bizalmukat. A törpök nem túl gyakran látogatják. Állítólag sok a félszerzet a fák között, akik megunták Atrave nyüzsgését.
– És Dúnagall erdeje?
– Az teljesen más világ. Bár Skalarban van, átnyúlik Alegundba is, a birodalom legsötétebb területére. Magába szívott minden gonoszságot az évek során… már maga Dúnagall is, a város, ami mellett fekszik… csak tündék lakják, de mind nagyon paranoiás. Rettegnek a betolakodóktól. Végül is csak így maradhatnak épségben Alegund mellett… Dúnagallt nagyon magas és tömör városfal veszi körül, a falat rengeteg katona őrzi. A vár középen, egy magas dombon van, hogy mindenre rá lehessen látni belőle. Ha be akarsz jutni, szinte a lehetetlent kísérled meg. De ha mégis sikerül, és átmész minden próbájukon, akkor is csak két napig maradhatsz. Utána kidobnak a városból.
– Ez már nem normális. Mitől félnek ennyire?
– Alegundtól, Akrartól, és még ki tudja, mennyi szörnyűségtől? Akad éppen elég Eghainban. És az erdő ugyanilyen gyanakvó. Mikor belépsz, rögtön az az érzésed támad, mintha minden oldalról figyelnének, követnék minden lépésed… és ez még csak a kezdet. Nagyon kevés tünde kerül ki onnan élve, és még kevesebb épelméjűen… -Erion megborzongott. –Reménykedj, hogy sosem kell odamenned. Nem valami vidám hely.
– Ismersz olyat, aki már volt ott?
– Nem. Azt hiszem, Arigínből még senki nem merészkedett arra.
Cleo a malmot nézte. El sem tudta képzelni, mennyi szörnyűség lelt otthonra abban az erdőben.
Erion követte a pillantását, és a horizontot kezdte kémlelni.
– Arra van a tenger –mondta. –Senki nem tudja, hova vezet. Ezért is hívjuk Homály-tengernek. De sokan azt remélik, a túlpartján egy jobb világot találnak, Akrar nélkül, a Klán nélkül, Torrelben nélkül… Útra kelnek, és soha többet nem jönnek vissza.
– Lehet, hogy megtalálták, amit kerestek –mondta Cleo.
– Azok is abban reménykednek, akiket itt hagytak.
Egy darabig csendben üldögéltek. Cleo úgy érezte, mintha Erion válaszának erős éle lett volna.
– Nem félsz Torrelbentől? –kérdezte végül a fiú.
– Nem igazán tudom. Nekem még új, hogy bárkitől is félnem kelljen. Az emberek világa nem ilyen veszélyes, mint Eghain. De… félnem kéne tőle?
– Mi megvédünk. Csak tudnod kell, hogy ha tudomást szerez rólad, mindent megtesz majd, hogy elfogjon. Tudom, hogy ijesztően hangzik, de szerintem jobb, ha tisztában vagy a körülményekkel.
– Szerintem is. De honnan tudhatná meg, hogy itt vagyok? Végül is csak annyiban különbözöm tőletek, hogy nem hegyesek a füleim.
– És nem tudsz varázsolni.
– Pontosan –Cleo szeme felragyogott. –Varázsolj nekem valamit! –kérte a fiút.
Erion motyogott valamit, mire a kezében megjelent egy fehér liliom. Odanyújtotta a virágot Cleo-nak.
– Köszönöm –mondta a lány. –A varázslat hogy működik?
– Elég, ha gondolok arra, amit varázsolni szeretnék. De vigyáznom kell, mert ha más is eszembe jut, például az esetleges következmények, akkor azok is megvalósulnak. Például ha most arra gondoltam volna, hogy mi történne, ha a virág mondjuk rögtön el is hervadna, akkor rögtön el is hervadt volna. Ha tüzet akarok gyújtani, és eszembe jut, hogy ha nem vigyázok, akár az egész erdőt is felgyújthatom, akkor az egész erdő felgyullad. De persze ehhez hatalmas erő kéne, mert a varázslat kiszívja belőled az energiát. Ismerned kell a saját korlátaidat.
– Mennyivel könnyebb lehet vele az élet…
– Nem nagyon használjuk felesleges dolgokra.
Ismét csend borult rájuk. Ez a csend azonban nem hasonlított arra, amikor Tommal nem tudtak megszólalni. Semmi kínos nem volt benne. Csak üldögéltek, és nézték a kristálytiszta vizet.
Pár perc múlva kurjantásokra lettek figyelmesek. A hangok a fák közül jöttek. Eleinte nem tudtak beszédet kivenni belőlük, de ahogy közeledtek, egyre érthetőbbé váltak. Az első szóra Erion felkapta a fejét.
– A Klán –mondta.
– Micsoda? –Cleo is a hangok irányába fordult.
Hirtelen ismét csend lett. De nem az előbbi, vidám csend. Néma fenyegetés borult rájuk. A táj arca is megváltozott. A nap elbújt a felhők mögé.
Erion megragadta Cleo kezét. A lány fázni kezdett, mindene libabőrös lett. Erion is elsápadt, és szavak nélkül jelezte, hogy osonjanak be az erdőbe. Elbújtak egy magas szikla mögé.
Mozgás hallatszott az erdő széle felől. Az avar fenyegetően zizegett.