A rózsaszín színházkabát

Sárika már nagyon várta a szombat estét, mert a szülei most először vitték színházba.
Egy igazi színházba.
– Mit nézünk meg? – kérdezte csillogó szemekkel még ebédidőben.
– Legyen meglepetés kicsim. – mondta Apu és Anyura mosolygott.
– Már nagyon várom!
Előkészítette legszebb selyemruháját amin egy apró masni közepén egy strasszkő díszelgett. Még Anna, a barátnője is megirigyelte olyan szép volt.
– Majd kölcsönadod egyszer? – kérdezte mindig.
– Hogyan tudnám kölcsönadni? – kérdezett vissza Sárika. – Hiszen a ruhámon van és ugyebár egy nő sosem adja kölcsön a ruháját. – még anyutól hallotta ezt egyik telefonbeszélgetésből.
Most boldogan végigsimított az ágyon fekvő csodaruhán, majd maga elé emelte és a tükör előtt nézegette.
– Itt az idő, kisasszony! – szólt be Anyu. – Irány a fürdő, mert még elkésünk.
Alig fél óra múlva már felöltözve az autóban ültek és Apu végre elindította a motort.

A színházban már sokan voltak. Sárika azt hitte ő lesz az egyedüli gyerek, de hamar rájött, hogy mindenki magával hozta a fiát, lányát.
– Jó sokan vagyunk. – jegyezte meg. – El fogunk férni?
– Minden bizonnyal, hiszen itt a jegyünk. Ezen megtalálod a sor és szék számát, ahová szól. – Apu lehajolt és a kezébe adta a három jegyet.
– Harmadik sor, négyes, ötös és hatos szék. – olvasta a kislány.
– Akkor a legjobb helyeket kaptuk. – mosolygott Anyu.
A kabátokat beadták a ruhatárba, majd igyekeztek elfoglalni a helyüket. Sárika Apu és Anyu között foglalta el a helyét és hatalmas szemekkel figyelte a színpadot.

A fények percek múlva elaludtak, a függönyt felhúzták.
– Kezdődik. – suttogta Sárika.
– Bizony. – Apu megfogta a kezét.
A színpad hamar megtelt. Gyerekek és felnőttek kezdtek énekelni, majd táncolni. Hatalmas fákon gyümölcsök lógtak le. Sárika felismerte az almát, a barackot és a meggyet. Ennyi gyümölcs egy fán? Hiszen otthon mindegyik fán csak egyfajta nőtt. Szívesen megkérdezte volna Anyut, de tudta, előadás közben csendesen kell ülni. Majd szünetben megkérdezi.
Rövid idő múlva azonban Sárika fészkelődni kezdett. Aput kicsit közelebb húzta.
– Apa.
– Igen kicsim.
– Szerinted kimehetek pár percre?
– Muszáj?
– Azt hiszem igen.
– A mosdó a ruhatár mögött van. Megtalálod, vagy kísérjünk el?
– Nagylány vagyok. – Sárika a leghalkabb léptekkel kiosont a nézőtérről és hamar meg is találta a mosdót.
Mikor kijött és visszaindult volna, furcsa hangokat hallott a ruhatár felől.
– Engedj már el! Értsd meg, én új vagyok és nagyon vigyáznom kell magamra. Nem állhatok szóba holmi többéves kabáttal.
– Micsoda fennhéjazás kérem! – hallatszott egy másik hang.
Sárika odaosont a ruhatár asztalához és belesett. Még a szeme is elkerekedett, amikor meglátta, hogy épp az ő kiskabátja beszél a másikhoz. A felső gombja szinte vörös volt.
– Megkérem Önöket, hogy ne piszkáljanak. – mintha épp megsértődött volna, egyszerűen megfordult a vállfán.
A többi kabát elkezdett himbálózni egészen addig, amíg el nem érték Sárika kabátjának alját.
– Ne tessék, kérem ennyire felhúzni az orrát, mert különben még rosszul jár. Mi is voltunk újkabátok. Csak épp elrepült az idő felettünk.
– És persze nem volt mindig ilyen fakó a színem. – egy halványkék ballonkabát a sarokban sóhajtozott.
– Rám nagyon vigyáznak otthon, meg lehet ám nézni kérem. Ugyan ki mondaná meg, hogy lassan öt éve hordanak.
– Hááát… – próbált meg viccelődni egy sötétzöld fiúkabát. – Sokan vagyunk akiket talán már többen is hordtak már. Hiába is. Használnak, majd miután kinőttek, továbbadnak. Mindenkinek ez a sorsa.
Sárika kiskabátja hírtelen visszafordult.
– Továbbadnak? – kérdezte meg halkan.
– Persze, hiszen ahogy nő a gyerek, új kabát kell neki.
– De hiszen én egy márkás színházi kabát vagyok. Velem nem lehet így bánni.
A kabátok kacagni kezdtek. Majdnem mindenki, csak a fiúkabát nézte sajnálattal.
– Tudja hölgyem, én is azt hittem. Még régebben egy fiú kapott meg a szüleitől. Aztán jött a nyár és én egy hideg szekrény aljába kerültem. A következő télen nem volt rám szükség, mert a fiú megnőtt és a karja kilógott az ujjamból. Hiába is próbálkoztam kinyújtózni.
Sárika kabátja elszomorodott és látni lehetett, ahogy a vállfán mindkét ujja lógni kezd. A gallér majdnem a válltömésig csúszott.
– Egyszer majd rajtam is túladnak… – a ruhatárban már csak a csendes pityergést lehetett hallani.
Sárika megsajnálta a kabátját, de nem mert felemelkedni, nehogy kiderüljön, hogy hallgatózott. Halkan visszaosont a nézőtérre Anyu és Apu közé.
Az előadás nagyon sikeres volt, Sárika mégsem tudott annyira örülni. Mindenki tapsolt, ő azonban a ruhatár felé pislogott.
– Minden rendben kicsim? – kérdezte Anyu hazafelé az autóban. – Olyan szótlan voltál egész idő alatt. Nem tetszett az előadás?
– Anya. Mond, ha kinövöm a kabátomat, hová kerül majd?
– Hát azt hiszem, valaki olyannak odaadjuk, akinek szüksége lehet rá. De miért érdekel?
– És ha ezt az egyet megtartanám? – kérdezte csendesen, miközben magához szorította rózsaszín színházkabátját.
– Semmi akadálya, ha ehhez ragaszkodsz. – mondta Apu. – nekem is van egy kabátom még gyerekkoromból.
A visszapillantó tükörben Apu Sárikára kacsintott.
– Ti valamit eltitkoltok. – Anyu Sárikára, majd Apura mosolygott.
– Egyszer majd elmesélem. – ígérte meg Sárika, és észre sem vette, hogy a kis rózsaszín színházikabát mély sóhajtással átölelte a derekát.