A rózsaszínű plüss nyúl

Zord, téli reggelre ébredt a város. Az éjjel leesett irdatlan mennyiségű hó szinte megbénította a közlekedést. Jutott az „égi áldásból” fűre, fákra és a házak piros cserepes tetejére; de még a kémények is fehér bársonysapkában bólogattak.
A kórház közvetlen bejárata előtt fekete autó fékezett, és egy fiatal pár szállt ki belőle meglehetős sietséggel. A nő a kezében krémszínű lábzsákban szendergő kisbabát tartott.
Utat törtek maguknak a tömegben, szó nélkül hagyva a portás tiltakozását. – Kérem, itt nem lehet megállni! Tessék máshol parkolni! – Nem vártak a liftre sem, hanem gyalog indultak fel a második emeleti csecsemő osztályra.
A nővérpultnál kétségbeesetten néztek körül; sehol senki. Végre – súlyos percek elteltével – elővánszorgott egy kövérkés, idősebb hölgy, fehér, szűk miniruhában, amely ugyancsak kihangsúlyozta telt idomait. Arcát visszataszítóan erős púderréteg fedte.
– Mit képzelnek maguk? – szólt öblös hangon a riadt párra – Azonnal menjenek le az ambulanciára! Ott van a betegfelvétel!
– Kérem… – kezdte félénken a fiatal nő. – Kérem szépen… A háziorvos küldött ide bennünket a három hetes kislányunkkal… Azt mondta, átszól telefonon…
– Ide ugyan nem telefonált semmiféle háziorvos! – méltatlankodott az éltes nőszemély. – A nagy zajra kinyílt az orvosi szoba ajtaja, és egy fehér köpenyes, vékony, fekete hajú, szemüveges férfi lépett ki rajta. Szó nélkül nyúlt a beteg gyermekért, majd rögtön segítséget hívott.
A doktornő idegesen állt egyik lábáról a másikra. Nem tudta hogyan kezdjen hozzá a mondanivalójához. Hosszú csend után végül megszólalt: – Megvizsgáltuk a kis Zsófit. – mosolygott bátorítólag a szülőkre – Először azt gondoltuk, talán szívbeteg, mivel a szája és a körmei is erősen lilák voltak. De nem. Az a gyanúnk, hogy vírusos, kétoldali tüdőgyulladása van. Konkrétabbat csak a többi vizsgálat elvégzése után tudok mondani. – itt egy pillanatra lesütötte a szemét, erőt gyűjtve a folytatáshoz – Nézzék, ez a gyerek nagyon súlyos beteg, nagyon rossz állapotban van, készüljenek fel a legrosszabbra… Tudják, apukák nem jöhetnek be az osztályunkra, csak a kijelölt látogatási időben, de ilyen esetben kivételt teszünk. Apuka és az anyuka is itt lehet a babával, mert… – nem folytatta tovább, hiszen a meggyötört szülőkön pontosan látszott, hogy megértették a doktornő „diagnózisát”.
A kis Zsófi a nővérpult közelében lévő szobában kapott ágyat, két hetes csöppség társaságában, akinek súlyos agyvelőgyulladása volt. A szomszéd baba egyfolytában, keservesen sírt, így jelezve, hogy bizony cudarul érzi magát. Hajnalka nem sokáig tudta nézni, hallgatni a másik gyermek szenvedését, szólt a nővéreknek, de ők tehetetlenül tárták szét a kezüket.
Este tizenegy óra körül kétségek közt vergődve hazaindult, mivel az osztály nem tudott számára ágyat biztosítani. Otthon a néma lakás, üres babaágy és a rácsra terített gazdátlan rugdalózó várta.
Ennek az éjszakának csak nem akart vége szakadni. Hajnalka úgy érezte, a feketeség, a bánat és a magány örökre elnyelte a kacagós napsugarakat. Negyedóránként hívta a kórházat, de a nővérke nem tudott semmi biztatót sem mondani. Végre úgy hajnali hat óra körül sikerült az ügyeletes orvossal beszélnie, aki elmondta, hogy a kis Zsófi ugyan nincs jobban, de a körülményekhez képest kielégítő az állapota.
– Nézze asszonyom – mondta a telefonba álmos hangon a férfi – én nem tudom, hogy milyen állapotban hozták be hozzánk a babát, mert nem voltam itt. De a kórlap alapján úgy látom, mintha javult volna valamit. Igaz, messze van még attól, hogy nyugodt szívvel kijelenthessem, hogy stabilizálódott, viszont az jó jel, hogy a teát, amivel megkínáltuk, nagyon jó étvággyal itta meg.
Az asszony kissé megnyugodott, és pár percre zaklatott álomba szenderült.
Reggel első útja a kórházba vezetett. Szorongva nyomta meg a lift második emeleti gombját. Nyugtatgatta magát, az ügyeletes orvos szavait ismételgetve, de valahogy mégis rossz előérzete volt.
Az osztályra érve rögtön a látogatók számára kötelező fehér köpenyekhez, papírcipőkhöz és szájmaszkokhoz ment. Már majdnem kész volt a beöltözéssel, amikor az egyik nővér lépett hozzá és óvatosan érdeklődött, melyik kicsihez jött. Hajnalka – az előbbi rossz érzéseit legyűrve – megmondta a kislánya nevét.
– Sajnálom anyuka – nézett rá együttérzéssel a nővérke – de nem lehet bemenni a szobába… Foglaljon helyet az asztalnál és kérem, várja meg a főnővért, mert beszélni szeretne magával…
Az asszony előtt elsötétült minden, lábai lekvárként csuklottak össze. Két nővér odatámogatta az asztalhoz és elé tettek egy pohár hideg vizet, majd magára hagyták. Hajnalkát tompa zsibbadtság lepte el, semmi értelmes nem jutott az eszébe. Mintha zárlatos lenne az agya, csak az üres sötétség lebegett a szeme előtt.
Fél óra elteltével – neki örökkévalóságnak tűnt – megérkezett a főnővér. Ő is megkérdezte melyik csecsemőnek az édesanyja, majd rövid hallgatás után ezt mondta: – Tudja, azért nem lehetett idáig bemenni a betegszobába, mert… Mert az agyvelőgyulladásos baba két órával ezelőtt exitált…
Hajnalka tudatáig nehezen jutottak el a főnővér szavai, hiszen másra számított, mást várt… Úgy érezte, a ködös zsibbadtság percek alatt semmivé lesz, helyébe a megkönnyebbülés lépett… Ez nem lehet igaz… Zsófi tehát életben van.
Szinte nem is figyelt a főnővérre, – aki azt magyarázta, hogy Zsófi még nincs jól, legalább egy hétnek kell ahhoz eltelnie, hogy ki merjék jelenti, életben marad – rohanva nyitott be a tizenötös szobába. Nem foglalkozott azzal, mi lesz holnap, a legfontosabb az volt, hogy Zsófi él…
Még nem ölelhette magához kicsi, meggyötört testét – fejéből infúziós cső lógott ki, szíve dobbanását, légzése ütemét monitorral figyelték – de leülhetett mellé, hallgathatta nyugodt szuszogását.
Közben megérkeztek a halottszállító emberek, sötét egyenruhában, apró bádogtepsit cipelve. Őt megkérték, hogy – pár percre csak – hagyja el a szobát. Szeme sarkából látta, amint az egyik férfi a szomszéd ágyon heverő pöttöm, fehér csomag után nyúl… Akkor értette meg, hogy ez a „csomag” nem más, mint a ruhapelenkába tekert halott kisbaba. De semmi fájdalmat, megdöbbenést nem érzett. Fásult-közönyösen hagyta az egész jelenet; miközben a többi anyuka riadtan – szeme elé kapva a kezét – menekült be a folyosóról a saját, beteg gyermekéhez… Ugyanakkor érthetetlen öröm suhant át a szívén; lám mégsem Zsófit viszik…
Az egész napot kislánya mellett töltötte, sem enni, sem inni nem tudott. Késő éjszaka fáradtan, elgyötörten indult hazafelé.
Harmadnap reggel fekete autó állt meg, no nem a kórház bejáratánál, hanem kicsit arrébb a látogatók számára fenntartott parkolóhelyen. A kocsit húszas évei végén járó, karcsú nő vezette. Kiszállt és elegáns, hosszú bordó kabátját fázósan összevonta a mellén. A kapu felé indult, de félúton megtorpant. Az óriási betonházak aljában kicsike gyermekruha-bolt bújt meg, játékos, tarkára pingált cégérével csalogatva az arra járókat. Az asszony oda irányította lépteit.
Félve, bizonytalanul nyomta le az üzlet ajtókilincsét. A kinti metsző hideg után ugyancsak jól esett a barátságos meleg.
Bent „baba-illat” fogadta. Tej, finom púder, kamilla és enyhe öblítő keveréke. Hatalmas rándulást érzett gyomortájékon és szinte ájulás környékezte, de elszántan ment a rugdalózókkal, pici bébitipegőkkel, falatnyi sapkákkal roskadásig megrakott polcok felé.
– Segíthetek? – kérdezte tőle barátságosan az eladónő. – Kisfiúnak, vagy kislánynak keres ruhát?
– Én csak nézegetek… – válaszolta zavartan a nő.
Tekintete hirtelen felfedezett egy nagyobbacska rózsaszín plüss nyulat. Vidám, kajla fülű, amolyan „engem vegyél meg és vigyél haza” jószág volt. Pont olyan, akibe, – akarom mondani amibe – rögtön beleszeret minden csöppség.
Fehér, puha talpacskáival hívón integetett. A nő egy percig sem tétovázott; érte nyúlt és levette a polcról.
– Őt kérném – mondta szinte vidáman az eladónőnek.
– Valóban aranyos ez a nyuszi! – dicsérte lelkesen a játékot. – Tegnap volt a kislányom első születésnapja, és ilyet vettem neki én is! Átjöttek a szomszéd gyerekek is, igazi gyerekzsúrt csaptunk… Rosszul van? – kapott ijedten a megtántorodó fiatalasszony után – Úgy el tetszett sápadni… Hozzak egy pohár vizet?
Hajnalka utolsó erejét megfeszítve nemet intett és kitámolygott az üzletből. A kapu előtt megtámaszkodott; fejében összekuszálódtak a zavarodott gondolatok; a pelenkába csomagolt, viasz-színű gyermek, a sötét egyenruhás férfiak képe… Talán nem kellett volna a boltba bejönnie, talán feleslegesen vásárolta ezt a kedves játékot… Mégis kínzón lassú léptekkel – mintha valami megmagyarázhatatlan erő húzná – megindult a kórház felé. Kezéből kiesett az ajándékba vett rózsaszínű plüss nyúl.