A sárga-völgy

Kisebb koromban gyakran jártam el a „Sárga-völgybe”. Én ragasztottam rá ezt a nevet, mert a saját kis világomban mindennek megvolt a neve, ami fontos volt, vagy ami megfogott.
A völgy sárga volt tavasszal, mert a dombokon, amelyek körülvették, tavasszal csupa sárga virág nőtt; sárga volt nyáron, mikor a füvet elszárította a perzselő nap. Ősszel, mikor a nagy tölgyfa halott levelei sárga takarót vontak a rétre és mikor a friss havon megcsillantak a téli nap sugarai.
Ez volt az én kedvenc helyem. Ha tehettem, eljöttem ide. A völgy közepén különös mélyedés volt: valamikor egy tó feneke, de aztán a tavat lecsapolták és helyét benőtte a tarack. Mellette még állt a régi kis csónakház, ottfelejtve, magányosan, mint egy elhagyatott emlékmű. Aki látta fénykorában, abban felidézte a fiatalkori csónakázásokat, kettesben, naplemente előtt. A kis faházikóban kopott festékű csónakok, törött evezők és műanyag bóják hevertek a földön. Gyakran játszottam velük, de korántsem ez volt a legérdekesebb. A csónakok mögött volt egy kis szoba, ami még mindig zárva állt. Sem ablaka nem volt, sem bármilyen rés, ahol beleshettem volna. A zárat pedig nem tette tönkre idő, akarat, kíváncsi kezek és semmilyen erő. Sokat bíbelődtem vele, de nem tudtam kinyitni, és tartottam tőle, hogy valaki észreveszi, hogy „betörtem”, és megbüntet. De belül mindig tudtam, hogy egyszer majd be kell jutnom oda.
Aztán egy tavaszi vasárnapon, mikor a szüleim elutaztak, fogtam az ebédemet és elindultam a völgybe, hogy ott egyem majd meg. Le is telepedtem a fűbe, hátamat a csónakház falának támasztva eszegettem, elmélyülten szemlélve egy földkupacot, ami egy darabig mozgolódott, majd előbukkant belőle egy vakond feje. Elmosolyodtam, és megvártam, amíg a vakond visszatér sötét kis vackába. Aztán tovább ettem, és mikor befejeztem és indulni készültem, furcsa zajt hallottam a csónakház belsejéből. Benéztem, és a kis vakond furakodott ott is! Elgondolkodtam rajta: milyen apró, mindenhova eljut, de hiába, hiszen semmit sem lát. És akkor rájöttem, hogy fogok bejutni a kis szobába! Ások egy gödröt, és mint a kutya, aki ki akar jutni a kerítés alatt, én úgy fogok bemászni a ház oldala alatt.
Már másnap visszamentem, kezemben egy ásóval, arcomon boldog vigyorral. A csónakház mögött kezdtem ásni. Még mindig féltem, hogy valaki észrevesz, bár senki nem járt arrafelé. Sokáig tartott, mire leástam a földbe vert lécek aljáig, de a szoba belsejét még nem láthattam. Közben besötétedett, és rájöttem, hogy aznap már nem folytathatom. Hazamentem, és elrejtettem az ásót, hogy ne lássák a szüleim, hogy sáros. Izgatottan feküdtem le aludni, és nem sokat aludtam aznap éjjel. Másnap hajnalban már ott voltam a völgyben, és fáradtság nélkül folytattam az ásást. Pár óra múlva végeztem. Bemehettem volna, de még vártam egy kicsit, kifújtam magam és csak azután indultam neki. A kis résen bepréseltem magam, és megpihentem a földön. Teljesen sötét volt. Rájöttem, hogy így nem fogok semmit sem látni, ezért kimentem pár gyertyáért a másik helységbe. Találtam, és hozzá gyufát is. Visszamentem, és remegő kézzel meggyújtottam a gyertyákat. Egy kis szekrény állt a fal mellett, meg egy kupac régi újság a sarokban. Kicsit csalódott voltam, de a szekrény még visszavolt….abba is benéztem, de a gyertyák nem adtak túl nagy fényt. Könyveknek látszottak, amik a szekrényben voltak. Fogtam néhányat és kivittem magammal a fényre. Az egyikben csónakokat bérlők neve volt. Csak az első pár oldalt böngésztem végig. Megtaláltam a szüleim nevét is, elég sokszor jártak a tóhoz. Különös érzés volt, de aztán félreraktam a könyvet, hogy majd később megnézzem. Kinyitottam egy másikat. Ebben is ugyanaz a kézírás volt, a csónakosé lehetett. Elkezdtem olvasni, a naplója volt. Elég illetlennek találtam elolvasni más naplóját, bár tudtam, hogy a kíváncsiság nagyobb lesz ennél a tartózkodásnál, és később úgyis elolvasom. Az utolsó könyv, amit kihoztam, kemény, bőrkötésű könyv volt. Sokáig elnéztem a bőrbe nyomott betűket, és meglepődve jöttem rá, hogy az én monogramom van rajta! Valószínűleg a csónakos nevének a kezdőbetűi is ezek voltak. Azon nyomban olvasni kezdtem. Rövid kis történetek voltak benne, kezdetlegesen megfogalmazva. De nagyon megfogott az összes. Az egész délutánomat az olvasásukkal töltöttem, és este, mikor hazamentem, fáradt szemekkel estem az ágyba. Még sokszor visszatértem a csónakházhoz, és megtaláltam a csónakos történeteinek két másik kötetét is.
De aztán egyre ritkábban jártam el oda, és nekiláttam otthon átírni a történeteket. Mindegyikből egy kisregény született. Mikor híres író lettem, sokszor eszembe jutott a csónakos, hogy vajon olvassa-e a könyveimet, és haragszik-e rám? De nem jelentkezett, és én lassan nem gondoltam rá. Tudom, hogy egyszer majd valahogy meg kell hálálnom. Ha máshogy nem, legfeljebb visszatérek a régi kis falunkba, meglátgatom a Sárga-völgyet és a kis csónakházra új ruhát adok: lefestem sárgára.