A sors

Rettegve próbáltak elbújni a lények elől. Voltak, akik a bokrokban kerestek menedéket, vagy a fák mögé bújva lapultak csendesen, abban a reményben, hogy a lények nem veszik észre őket. Mások az épületek közé, falak mögé rejtőztek el előlük. Megint mások gondosan bezárt otthonaikban bújtak meg. Voltak olyanok is, akik nem rejtőztek el. Hittek a jó szerencséjükben, vagy bíztak a vak véletlenben, ami megkíméli őket.
Néhányan bátran az útjukba álltak, azt képzelve, hogy valami módon legyőzhetik őket.
A lények hatalmasak voltak hozzájuk képest. Mint egy-egy óriási torony. Csak ha távolabb voltak tőlük, akkor látták őket teljesen. Ha a közelükben voltak, csak az aljukat látták. A fekete kemény bevonatot rajtuk, ami a földnél borította őket.
Minden nap eljöttek. Már messziről hallatszottak a dobbanások, ahogy közeledtek. Többnyire ketten voltak.
Minden nap vadásztak rájuk. Egy markolóval szedték össze őket.
Sokszor nem is sejtették, hogy már megpillantotta a rejtekhelyüket valamelyik lény, csak azt érezték, hogy elkapja őket a markoló, felemelkednek a levegőbe, a markoló résein át még egy pillantást vethettek a világra, aztán kíméletlenül beledobtak mindenkit az egyik magas falú, nagy, kerek tartályba. Két tartály volt. Az egyikbe azok kerültek, akik világos színűek voltak, és nagyra nőttek. A másik tartályba pedig, a sötét színűek, a kicsi, vagy átlagos nagyságúak.
Akik az otthonaikban bújtak meg, azokat sem kímélték, szétfeszítették a markolók az otthonaik biztonságosnak hitt falait, kíméletlenül megragadták, és kirángatták belőlük a megbújókat. Őket is begyűjtötték.
A lények vigyáztak rájuk, hogy ne sérüljenek meg, azonban néha mégis megtörtént, hogy nem vették észre valamelyiküket, és recsegve, ropogva törtek szét a csontjai a ránehezedő, földbe préselő, hatalmas súly alatt. A föld mohón itta be a teste nedveit. Ez leggyakrabban akkor történt meg, ha egyiküknek sikerült kiugrani a markolóból, mielőtt összezárult körülötte, és menekülni próbált. A lények ilyenkor a menekülő után vetették magukat, és nem figyeltek eléggé az útjukba kerülőkre.
A vadászat néha hamar véget ért, máskor órákig tartott.
A begyűjtöttek igyekeztek a tartály oldalához lapulni, hogy az újabb, és újabb érkezők ne essenek rájuk, de amikor sokan voltak, már hangosan koppantak rajtuk az újonnan érkezettek. Aztán egyszerre csak nem jöttek többen.
A markoló megragadta a tartályokat, és bevitte a lények által épített, hatalmas épületbe. Oldalra billentette az egyik tartályt, és rövid zuhanás után mindenki egy nagy, durva anyagból készült mesterséges veremben találta magát.
Kicsik, nagyok vegyesen szorongtak egymás mellett, egymást nyomva, egymásra potyogva. Hangosan koppantak egymáshoz az ütközéstől, hiába próbáltak odébb gurulni a többi érkező útjából, a nekik jutó szűkös helyen nem nagyon tudtak kitérni. Végül kiürült a tartály, mindenki a veremben szorongott. Próbáltak helyezkedni, hogy ne nyomják össze egymást, de nem nagy sikerrel. Túl sokan voltak, és még mindennap egyre érkeztek az összegyűjtöttek csapatai. Egy idő után megtelt a verem, és hallották, hogy a mellettük levő másik, hasonló veremben kötnek ki a társaik. Az újonnan érkezettek azt mesélték, hogy már szinte mindenkit begyűjtöttek a lények, alig maradt valaki belőlük odakinn. Azért még néha hoztak újabbakat, de egyre kevesebben jöttek. Százával szorongtak, egymást nyomva, szorítva, egymás hegyén-hátán összezsúfolva, a mély vermekben. Levegőhöz is alig jutottak, akik a verem mélyére kerültek.
A világosaknak is ugyanez volt a sorsuk, csak egy másik, a többinél magasabban fekvő, ezért világosabb veremben. Ők kevesebben is voltak, nem zsúfolódtak össze annyira.
Az újonnan jöttek, a sokkoló megérkezés után, faggatni kezdték a régebben itt levőket, hogy mi fog történni velük, miért szedték össze őket a lények?
A régebbiek mindig ugyanazt válaszolták. „Ne akard előre tudni! Hamarosan meglátod!”
Rémülettel vették tudomásul a választ, és félelemmel vártak a sorsukra.
A következő reggelen aztán megérkezett az egyik lény. A veremből, amiben a sötétek voltak, kiválasztotta közülük a legpiszkosabbat. A markolóval megragadta, és kivette a veremből. Aztán még egyet, és még egyet. Vagy tizenötöt kivett közülük. Mind sötétek voltak, némelyik torzonborz szakállat viselt. Egy földön heverő falapra helyezte mindet. Aztán egy fém eszközzel sorban felnyitotta őket. Ügyesen szétválasztotta a csontokat a hústól. A szétroppantott csontok recsegésétől nem hallatszottak a sikolyaik. Egy nagy tartályba dobálta a csontokat, a hajat, szakállat, egy kisebb másik tartályba pedig, a szétdarabolt húst. Ha valamelyik a felnyitás után halottnak bizonyult, és megkezdte már benne romboló munkáját az enyészet, a nagyobbik tartályba dobta a lény az egészet, és helyette egy másikat vett ki a veremből. Nem hagyta abba, amíg fel nem nyitott, és össze nem aprított tizenöt egészségeset közülük.
Aztán kivitte mind a két tartályt, és valamennyi idő múlva újabb begyűjtötteket hozott.
Ez történt minden nap, egészen addig, amíg már nem jöttek újabbak. Csak a veremből szedte ki a tizenöt áldozatot, és széttrancsírozta. Ha talált köztük még jól megtermetteket, akik világosak voltak, azokat átette a másik verembe.
Néha aztán a világosakból is megtöltötte a kisebbik tartályt, és elvitte őket.
A tartályt aztán később üresen hozta vissza.
A veremben lévők, akik idáig azért küszködtek erejüket megfeszítve, hogy a verem tetejére jussanak, ahol nem nyomják össze őket a többiek, amikor meghallották a lény lépteit, igyekeztek a verem mélyébe menekülni, hogy ne őket válassza ki. Amíg rá nem jöttek, hogy inkább a markoló útjába kell tenni a halottakat, és a világosakat, hogy megszűnjön a zsúfoltság. Teltek-múltak a napok, a hetek, és amikor már egészen kényelmesen kezdtek lenni a veremben, egyszer csak áttette őket a lény, a zsúfolt másik verembe, és kezdődött minden elölről.
Világos volt, hogy innen senki sem menekül meg, mindenkinek ugyanaz lesz a sorsa, ami nap, mint nap lejátszódott előttük.
Az egyik napon, mikor már kicsit megnyugodtak a reggeli szörnyűségek után, újra megjelent a lény. Azonban most nem volt egyedül, egy másik is volt vele. Csikorgó, bugyborékoló hangokat hallatott, valahol fenn a magasban, amiket ők nem értettek.
– Gyere kisfiam, itt a dió mind a kamrában. Ebben a dobozban, ami az asztalon van, ebben vannak az egészséges, nagy szemek. Ebből hozzál be abban a kis piros műanyag vödörben a konyhába, a sütihez. A földön levő dobozokban levő dióból szoktam törni a madaraknak, az etetőkbe reggelenként. Sajnos nagyon későn érő diónk van, a legtöbb már akkor potyog le a fáról, amikor megjönnek az őszi esők, és csupa sár lesz. A burkuk sem nyílik ki rendesen, rajtuk maradnak ezek a fekete szálak, olyanok, mintha torzonborzak lennének.
A csendes, másik lény, a markolójával telerakta a kisebbik tartályt a világos színű, tiszta, nagy szemű dióból. Kivitte, és becsukta maga mögött a kamraajtót. Bevitte abba a nagy kődobozba, ahová ezeket az óriási lényeket sodorta a sorsuk. Ahol ők reméltek, féltek, jajgattak, kiabáltak, imádkoztak, káromkodtak. Akik szintén apró lépések zsarnoksága alatt közeledtek ismeretlen sorsuk felé.
A kamrában maradt diók – akik mind teljes, és termékeny életet akartak élni, mindazt megvalósítani, ami a természet rendje szerint megtörténhet velük -, egy általuk felfoghatatlan akarat csapdájába esve, szintén a sorsukra vártak.