Rettegve próbáltak elbújni a lények elől. Voltak, akik a bokrokban kerestek menedéket, vagy a fák mögé bújva lapultak csendesen, abban a reményben, hogy a lények nem veszik észre őket. Mások az épületek közé, falak mögé rejtőztek el előlük. Megint mások gondosan bezárt otthonaikban bújtak meg. Voltak olyanok is, akik nem rejtőztek el. Hittek a jó szerencséjükben, vagy bíztak a vak véletlenben, ami megkíméli őket.
Néhányan bátran az útjukba álltak, azt képzelve, hogy valami módon legyőzhetik őket.
A lények hatalmasak voltak hozzájuk képest. Mint egy-egy óriási torony. Csak ha távolabb voltak tőlük, akkor látták őket teljesen. Ha a közelükben voltak, csak az aljukat látták. A fekete kemény bevonatot rajtuk, ami a földnél borította őket.
Minden nap eljöttek. Már messziről hallatszottak a dobbanások, ahogy közeledtek. Többnyire ketten voltak.
Minden nap vadásztak rájuk. Egy markolóval szedték össze őket.
Sokszor nem is sejtették, hogy már megpillantotta a rejtekhelyüket valamelyik lény, csak azt érezték, hogy elkapja őket a markoló, felemelkednek a levegőbe, a markoló résein át még egy pillantást vethettek a világra, aztán kíméletlenül beledobtak mindenkit az egyik magas falú, nagy, kerek tartályba. Két tartály volt. Az egyikbe azok kerültek, akik világos színűek voltak, és nagyra nőttek. A másik tartályba pedig, a sötét színűek, a kicsi, vagy átlagos nagyságúak.
Akik az otthonaikban bújtak meg, azokat sem kímélték, szétfeszítették a markolók az otthonaik biztonságosnak hitt falait, kíméletlenül megragadták, és kirángatták belőlük a megbújókat. Őket is begyűjtötték.
A lények vigyáztak rájuk, hogy ne sérüljenek meg, azonban néha mégis megtörtént, hogy nem vették észre valamelyiküket, és recsegve, ropogva törtek szét a csontjai a ránehezedő, földbe préselő, hatalmas súly alatt. A föld mohón itta be a teste nedveit. Ez leggyakrabban akkor történt meg, ha egyiküknek sikerült kiugrani a markolóból, mielőtt összezárult körülötte, és menekülni próbált. A lények ilyenkor a menekülő után vetették magukat, és nem figyeltek eléggé az útjukba kerülőkre.
A vadászat néha hamar véget ért, máskor órákig tartott.
A begyűjtöttek igyekeztek a tartály oldalához lapulni, hogy az újabb, és újabb érkezők ne essenek rájuk, de amikor sokan voltak, már hangosan koppantak rajtuk az újonnan érkezettek. Aztán egyszerre csak nem jöttek többen.
A markoló megragadta a tartályokat, és bevitte a lények által épített, hatalmas épületbe. Oldalra billentette az egyik tartályt, és rövid zuhanás után mindenki egy nagy, durva anyagból készült mesterséges veremben találta magát.
Kicsik, nagyok vegyesen szorongtak egymás mellett, egymást nyomva, egymásra potyogva. Hangosan koppantak egymáshoz az ütközéstől, hiába próbáltak odébb gurulni a többi érkező útjából, a nekik jutó szűkös helyen nem nagyon tudtak kitérni. Végül kiürült a tartály, mindenki a veremben szorongott. Próbáltak helyezkedni, hogy ne nyomják össze egymást, de nem nagy sikerrel. Túl sokan voltak, és még mindennap egyre érkeztek az összegyűjtöttek csapatai. Egy idő után megtelt a verem, és hallották, hogy a mellettük levő másik, hasonló veremben kötnek ki a társaik. Az újonnan érkezettek azt mesélték, hogy már szinte mindenkit begyűjtöttek a lények, alig maradt valaki belőlük odakinn. Azért még néha hoztak újabbakat, de egyre kevesebben jöttek. Százával szorongtak, egymást nyomva, szorítva, egymás hegyén-hátán összezsúfolva, a mély vermekben. Levegőhöz is alig jutottak, akik a verem mélyére kerültek.
A világosaknak is ugyanez volt a sorsuk, csak egy másik, a többinél magasabban fekvő, ezért világosabb veremben. Ők kevesebben is voltak, nem zsúfolódtak össze annyira.
Az újonnan jöttek, a sokkoló megérkezés után, faggatni kezdték a régebben itt levőket, hogy mi fog történni velük, miért szedték össze őket a lények?
A régebbiek mindig ugyanazt válaszolták. „Ne akard előre tudni! Hamarosan meglátod!”
Rémülettel vették tudomásul a választ, és félelemmel vártak a sorsukra.
A következő reggelen aztán megérkezett az egyik lény. A veremből, amiben a sötétek voltak, kiválasztotta közülük a legpiszkosabbat. A markolóval megragadta, és kivette a veremből. Aztán még egyet, és még egyet. Vagy tizenötöt kivett közülük. Mind sötétek voltak, némelyik torzonborz szakállat viselt. Egy földön heverő falapra helyezte mindet. Aztán egy fém eszközzel sorban felnyitotta őket. Ügyesen szétválasztotta a csontokat a hústól. A szétroppantott csontok recsegésétől nem hallatszottak a sikolyaik. Egy nagy tartályba dobálta a csontokat, a hajat, szakállat, egy kisebb másik tartályba pedig, a szétdarabolt húst. Ha valamelyik a felnyitás után halottnak bizonyult, és megkezdte már benne romboló munkáját az enyészet, a nagyobbik tartályba dobta a lény az egészet, és helyette egy másikat vett ki a veremből. Nem hagyta abba, amíg fel nem nyitott, és össze nem aprított tizenöt egészségeset közülük.
Aztán kivitte mind a két tartályt, és valamennyi idő múlva újabb begyűjtötteket hozott.
Ez történt minden nap, egészen addig, amíg már nem jöttek újabbak. Csak a veremből szedte ki a tizenöt áldozatot, és széttrancsírozta. Ha talált köztük még jól megtermetteket, akik világosak voltak, azokat átette a másik verembe.
Néha aztán a világosakból is megtöltötte a kisebbik tartályt, és elvitte őket.
A tartályt aztán később üresen hozta vissza.
A veremben lévők, akik idáig azért küszködtek erejüket megfeszítve, hogy a verem tetejére jussanak, ahol nem nyomják össze őket a többiek, amikor meghallották a lény lépteit, igyekeztek a verem mélyébe menekülni, hogy ne őket válassza ki. Amíg rá nem jöttek, hogy inkább a markoló útjába kell tenni a halottakat, és a világosakat, hogy megszűnjön a zsúfoltság. Teltek-múltak a napok, a hetek, és amikor már egészen kényelmesen kezdtek lenni a veremben, egyszer csak áttette őket a lény, a zsúfolt másik verembe, és kezdődött minden elölről.
Világos volt, hogy innen senki sem menekül meg, mindenkinek ugyanaz lesz a sorsa, ami nap, mint nap lejátszódott előttük.
Az egyik napon, mikor már kicsit megnyugodtak a reggeli szörnyűségek után, újra megjelent a lény. Azonban most nem volt egyedül, egy másik is volt vele. Csikorgó, bugyborékoló hangokat hallatott, valahol fenn a magasban, amiket ők nem értettek.
– Gyere kisfiam, itt a dió mind a kamrában. Ebben a dobozban, ami az asztalon van, ebben vannak az egészséges, nagy szemek. Ebből hozzál be abban a kis piros műanyag vödörben a konyhába, a sütihez. A földön levő dobozokban levő dióból szoktam törni a madaraknak, az etetőkbe reggelenként. Sajnos nagyon későn érő diónk van, a legtöbb már akkor potyog le a fáról, amikor megjönnek az őszi esők, és csupa sár lesz. A burkuk sem nyílik ki rendesen, rajtuk maradnak ezek a fekete szálak, olyanok, mintha torzonborzak lennének.
A csendes, másik lény, a markolójával telerakta a kisebbik tartályt a világos színű, tiszta, nagy szemű dióból. Kivitte, és becsukta maga mögött a kamraajtót. Bevitte abba a nagy kődobozba, ahová ezeket az óriási lényeket sodorta a sorsuk. Ahol ők reméltek, féltek, jajgattak, kiabáltak, imádkoztak, káromkodtak. Akik szintén apró lépések zsarnoksága alatt közeledtek ismeretlen sorsuk felé.
A kamrában maradt diók – akik mind teljes, és termékeny életet akartak élni, mindazt megvalósítani, ami a természet rendje szerint megtörténhet velük -, egy általuk felfoghatatlan akarat csapdájába esve, szintén a sorsukra vártak.
41 hozzászólás
Nem mondom, jól fel tudod csigázni az ember kíváncsiságát, egy kis diós témával. Szeretettel: István
Kedves István!
Ez a "diós téma" valóban diótörés közben született 🙂
Judit
Szia Judit! Ez egy jól bevált fogás. Elkezdeni a történetet valakikről, akikről az olvasó azt hiszi, hogy emberi lények. Az író meghagyja őket tévhitükben, hogy a végén nagyot csattanjon a sztori, akiket embereknek hitt, azok cserebogarak! Én, bevallom, nem vagyok lelkes híve ennek a mókának! (ettől még persze tudom, hogy nagyszerűen írsz) Üdvözlettel: én
Kedves Laci!
Ha lenne olyan kategória a prózában, hogy "elmélkedés", mint a verseknél, akkor abba a kategóriába tettem volna. Akkor mindjárt gyaníthatná az olvasó, hogy nem krimit olvas!
Sajnos nincsen ilyen kategória, így be kellett érnem az egyéb kategóriával.
Ahogy Kőmüves Ida írta a hozzászólásában, valóban a diók "szemével nézve", az ő sorsukon elmélkedve, írtam ezt a történetet. Az utolsó két bekezdés az elmélkedés lényege, ahol párhuzamba állítottam az ő sorsukat az emberi sorsokkal.
A történetet persze lehet kriminek is olvasni, ami szatírába fordul át, ez az olvasótól függ.
Judit
Hát Judit, előszőr azt hittem, hogy egy építkezéshez rendezik a terepet, és az ott élő védett állatokat is mentik, na de hogy egy diószüret, arra nem gondoltam. Nagyon jól megírtad.
Gratulálok Jega Ibolya
Kedves Ibolya!
Örülök, hogy tetszett a történet. 🙂
Azért tartottam titokban a történet elején, hogy kiről, miről van szó, hogy egyrészt megmozgassam az olvasó fantáziáját /lám Te védett állatokra gondoltál :)/, másrészt, hogy beleélhesse magát annyira a diók sorsába, hogy a végén talán elgondolkodjon "az apró lépések zsarnokságán" és a számukra "felfoghatatlan akaraton"- ami az ő sorsukat / és az emberekét is/ eldönti.
Judit
Kedves Judit!
Nagyon tetszik, hogy a dió bőrébe, akarom mondani héjába bújva írod meg a diószüretet.
Valóban ilyen szörnyetegek vagyunk?
Végig izgalomba tartod az olvasó fantáziáját, hogy a végén, mire minden kiderül, rákényszerítsd, hogy újraolvassa, már a dió szemszögéből…
Frappáns írás!
Ida
Kedves Ida!
Most lebuktam! 😀 Jól rátaláltál a lényegre!
Tényleg örülök neki, ha többször is elolvassák az írásaimat, mint ahogyan most Te tetted.
Judit
Kedves Judit!
Nagyon jó történet, olyan már szinte, mint egy horror, mivel az olvasó emberekre gondol, és akkor ott a végén a csattanó, hogy diókról szól. Ügyesen felépítetted!
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
A horror műfaja nagyon távol áll tőlem! Nem lennék rá képes, hogy egy IGAZI horror történetet írjak. Ha újra elolvasod a történetet, miután már tudod, hogy miről szól, meglátod, hogy semmi horror nincsen benne. 🙂 Tényleg ez történik nálunk a diókkal, és – gondolom – máshol is.
Köszönöm szépen a dicséretet, örülök, hogy Neked tetszett. 🙂
Judit
Szia Judit!
Ugye nincs harag, ha én is Bödön véleményét osztom? Nekem ez nem jött be.
Kedves Kate!
Írok én ilyet is, olyat is… 🙂
Kinek az egyik történetem jön be, kinek a másik, kinek meg egyik sem. Miért haragudnék? Még az irodalmi Nobel-díjas alkotások sem tetszenek mindenkinek, sőt vannak olyan Nobel-díjas írók, akiknek az alkotásai nem nagyon jönnek be senkinek. Pld. Karl Gjellerup, Sully Prudhomme, Frédéric Mistral, José Echegaray y Eizaguirre, Rudolf Eucken, Paul Heyse, Pearl S. Buck.
Ugyanakkor Tolsztoj, James Joyce, Virginia Woolf vagy Rainer Maria Rilke soha nem kapta meg a Nobel-díjat. Izlésekről nem érdemes vitatkozni.
Judit
Kedves Judit!
Ugye, hogy milyen kegyetlenségről tesznek tanúbizonyságot ezek a lények? Pedig csak szeretik a diós sütit. Hogy mikor, ki tűnik kegyetlennek, az csak annak köszönhető, hogy milyen szemszögből nézzük a tényeket. Bár azért megsúgom, hogy ezek a lények nem csak kegyetlenek tudnak lenni, hanem végtelenül ostobák is, mert évszázadok óta önszántukból ássák a saját "vermüket".
Tetszik az írásod, mert olyan megvilágításban mesél el egy eseményt – jól felfokozva az érzelmeket – ahogy az kevés embernek jutna eszébe, és még kevesebben lennének képesek így leírni.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Igen, a szemszög váltás néha meglepő eredményeket tud hozni. 🙂
Akárcsak a diótörés, mert van idő elgondolkodni a diós sütin, és a diók sorsán is. Akik mind teljes életet szerettek volna élni. Belemosódni a földbe, a mélyben kicsírázni, nagy fává növekedni, zöldellni, a szélben táncolni, teremni, madarakat ringatni, mókusokat etetni. E helyett egy általuk felfoghatatlan akarat csapdájába esve egészen más sors jutott nekik. Ha sok dió kell ahhoz a sütihez még odáig is el lehet jutni a gondolatban, hogy mi emberek is milyen sokan vagyunk a földön, hogyan nyomjuk, szorítjuk egymást. A mélybe lökött emberek hogyan fuldokolnak, és vergődnek, hogy a felszinre kerüljenek. Egy felfoghatatlan akarat csapdájában milyen kevés mozgástere, lehetősége van annak, aki "nem jó helyre születik".
Judit
Jesszusom, de megijesztettél az elején! Azt hittem, hogy ez valami sci-fis népirtás lesz űrlények által, igazán nem számítottam a fordulatra 🙂 Már kezdtem is csodálkozni, hogy nem szoktál Te ilyen brutálisat írni… D. Tóth Kriszta írta egyszer, hogy a kislányának volt egy olyan időszaka (kb. 2-3 évesen), amikor sírva fakadt, ha felvágta a fokhagymát, hogy "de hát megölik!". A lényeknek azonban sajnos az a sorsa, hogy enniük kell, különben csúfos véget érnek… Ötletes volt, mint mindig, várom az újakat töretlenül!
Üdv: Kalina
Kedves Kalina!
Már sok cikket olvastam arról, hogy éreznek-e a növények, vagy telepatikusan érzékelik-e a gondolatainkat. Egy barátom tanácsára egyszerű kisérletbe fogtam. Van egy barackfám ami csak leveleket hozott, de nem termett. A barátom ajánlotta, hogy egy fejszével kocogtassam meg a fa törzsét, és gondoljak arra, hogy kivágom, ha nem fog teremni. Meg is tettem és azóta nagyon szépen terem. Mosolyogtató a dolog, de igaz, meg lehet nézni, tavaly is nagyon szépen termett. Lolának igaza van, tényleg elpusztítjuk a fokhagymát, ha felvágjuk, de neked is igazad van, olyan lények vagyunk, akiknek enniük kell, különben csúfos véget érünk! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Ez tényleg nagyon sci-fis lett. 😉
Amolyan Világok Harca hangulatot idézett fel bennem. Én speciel szeretem azokat az írásokat, amelyek közben találgat az ember, hogy miről is szólhat a történet, és csak a végén derül fény mindenre.
Gratulálok!
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
A Világok harcát nem olvastam, és filmen sem láttam, így sajnos nem tudom milyen a hangulata.
Örülök, hogy szeretsz találgatni, és a történet végén kicsit meglepődni. 🙂
Judit
Az elejétől valami asimovos szöszenetre számítottam.De így még frappánsabb.Grt Z
Kedves Zarzwieczky!
Érdekes, hogy ezek szerint Te meg robotokra gondoltál… :), hiszen Isaac Asimov számos alkotásában megjelenik, hogy robotok gyámkodnak az emberek, vagy az emberiség fölött.
Köszönöm a gratulációt, és a hozzászólást is. 🙂
Judit
Izgisen írsz!!!! Meg kellene próbálkoznod egy kis lájtos, tudományos fantasztikussal is. Érdeklődéssel olvasnám.
Kedves Szusi!
Már megpróbálkoztam! 😀
Itt az oldalon is olvasható néhány lájtos tudományos-fantasztikus írásom. /Valtosz strand, Különös búcsú, A fogoly, Vedd el, ami neked jár!, A bűnözés vége/
Hátha valamelyiket izgisnek találod. 🙂
Judit
Csodálatos megörökítése az élet kisebb-nagyobb dolgainak, a dió szemszögéből. 🙂
Végig fogalmam sem volt, mit akarsz kihozni belőle, de gondolom, ezzel sokan vannak így. Nekem először az volt a gondolatom, hogy valami építkezésen járunk, ahol a markológépek mozgatják a köveket. De talán ez azért volt, mert magad is használtad a markoló szót. 🙂
Nagyon jó lett!
Kedves Tibor!
Mivel a markunkba szedjük fel a diót a földről, megmarkoljuk őket, így született a markoló kifejezés. 🙂 Persze, ezúttal ez egy kis csalafintaság, hiszen mindenki a markológépekre gondol, ha a markoló szót olvassa. 🙂 🙂 🙂
Csodálatos, és félelmetes dolog valóban, hogy mi mindent lehet szőni a szavak hálójából!
Köszönöm szépen a "nagyon jót". 🙂
Judit
Kedves Judit!
Van ez az újkeletű szlogen, miszerint "nőnek lenni jó", hát diónak lenni nem annyira, viszont ez az írás a dió szemszögéből meséli el a saját betakarítását, mindenképpen eredeti, filozófikus, és szórakoztató.
Zagyvapart.
Kedves Feri!
Pont ilyennek szántam! Eredetinek, filozófikusnak, és szórakoztatónak. 🙂
Úgy látom Neked bejött minden belőle.
Köszönöm a hozzászólásod, és az értékelésed. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Hiába, én a fantasztikusokat, krimiket, horrorokat meg sem értem. Nem az én műfajom. Csak a hozzászólásokból és válaszaidból – csodálkozom, hogy miről is szól a mese.
Mindenképpen csodálom a fantáziádat, mert ilyen nekem eszembe nem jutna.
Gratulálok a kiváló íráshoz
Szretettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm, hogy átrágtad magadat a történeten! 🙂
Hiába, amíg az ember megpucol egy zsák diót, sok minden az eszébe jut… 🙂
Judit
Kedves Judit!
Bevallom, megettem! 🙂 Egészen horrorisztikusnak tartottam, és csak a végén engedtem fel. A fantáziád határtalan. Csak remélni mertem, hogy van valami kiút a rémek elől. Hát nincs, de már nem bánom. :)))
Gratulálok!
pipacs
Kedves Pipacs!
Ha "megetted", remélem izlett… 😀 😀 😀 Finom is a dió, én is szeretem… 😀 😀 😀
Nem, nincsen nekik kiút… 😀 😀 😀
Köszönöm a gratulációt, és a csillagokat is. 🙂 Örülök, hogy neked is tetszett!
Judit
ÓÓÓÓÓÓÓÓÓ, Judit! Csak , csak kirajzolódott a végére a diócskák sorsa. Ezután, amikor töröm a diót /nem a kedvenc elfoglaltságom/ eszembefog jutni a történeted. Gratulálok ismét!
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Én szeretek diót törni. Közben annyi mindenen jár az ember esze! 😀
A történeteim általában valami agyi tevékenységet nem /nagyon/ igénylő manuális munka közben születnek. /Takarítás, fűnyírás, kertészkedés, diótörés, stb./ Nem úgy, hogy leülök a számítógép elé, és elszántan írni akarok. Ezzel nem is kísérletezem, úgysem menne. Sokszor mire a végére érek a munkának, a történet is "elpárolog" amit közben kitaláltam. Ez megmaradt… 😀
Judit
Érdekes egy történet 🙂
Először arra gondoltam, hogy talán valami építkezés folyik, ami elpusztítja az állatok élőhelyét. Utána már nekem is egy űrlények általi népírtás képe jelent meg 😀 Nem gondoltam volna, hogy diókról van szó 🙂
Szerintem jól írsz, és nekem tetszett, legalábbis én szeretem az ilyen elgondolkodtató történeteket 🙂
Üdv: Anett
Kedves Anett!
Ha szereted az ilyen tipusú történeteket, aminél csak a végén tudod meg, hogy miről is szól tulajdonképpen, itt a Napvilág oldalán, dpanka prózái között, találsz ilyet többet is. 🙂
Nekem ez volt az első /és lehet, hogy egyben az utolsó/ ilyen írásom.
Remélem, hogy azok között a történeteim között is találsz kedvedre valót, ahol nem kell találgatni, hogy miről /kiről/ van szó! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Kíváncsívá tettél ezzel az írásoddal. Az elején még a szőlőre asszociáltam, aztán rájöttem, nem egészen stimmel a dolog. Végig olvasva művedet, letisztult a kép. Mindenesetre nem jártam olyan messze az igazságtól. 😉
A
Kedves Andrea!
Olyan jó érzés, amikor kíváncsi valaki az írásomra! 🙂 Köszönöm!
Igen, igazad van a dió mintájára minden termesztett növényről lehetne még ilyen történetet írni. A szőlőről is. 🙂
Ügyes vagy, hogy már a történet közben rájöttél, hogy többségében nem emberek a szereplői! 🙂
Köszönöm, hogy nálam jártál!
Judit
Kedves Judit!
Az eleje olyan, mint egy akció sci-fi 🙂
Te vagy az az író, aki bármilyen témában, mindemellett sokféle nézőpontból képes írni, és olykor úgy, hogy a történetet lényegét valójában én, az olvasó teszem bele 🙂 és ha objektíven olvasom, akkor bizony nem kizárólag egyetlen jelenséget találok benne… A fenti írásodban ugye egyrészt megszemélyesítetted magát a diót, és egy elképzelés szerint leírtad a lehetséges érzelmeiket… A sorok mélyén pedig sokkal több van…
Folytatom… csak néhány karakter nem akart elférni itt… 🙂
Folytatás…
A lényege – összességében – azt hiszem, a túlélésről, a túlélni akarásról szól (beleértve a célokat is… hosszan lehetne írni erről…). Ha szubjektíven olvasom, akkor pedig akár úgy is befejezhetem (hiszen megadtad rá a lehetőséget nekem, olvasónak), hogy a sütiben, majd miután a kisfiú megette a sütit, a diók rájöttek, hogy továbbra is megvannak, csak éppen hozzájárultak egy másik élet fennmaradásához :)) és… folytatódik tovább minden… csak kicsit másképp… 🙂 de hosszan-hosszan lehetne írni a gondolatokról is, amik eszembe juthatnak, akár pozitívak, akár negatívak… szintén sokféle nézőpontból 🙂
Tetszett! 🙂
Szeretettel: barackvirág
Kedves Barackvirág!
A történethez mindig ketten kellünk… én csak elkezdhetem… /Krúdy Gyula nyomán :)/
Igen ez egy elgondolkodós történet. A címe is árulkodik arról, hogy nem akció sci-fi, mert nem a "Halálos kelepce", vagy az "X terv az űrből" címet adtam neki, hanem "A sors" címet.
Eric Berne "Sorskönyv" című alkotását olvasva a következő gondolata ragadott meg: "A szerencsésebbek a való életben is saját mozijukat játsszák, s megtalálják az ehhez szükséges időt, teret és társakat, ám vannak, akiknek ez sohasem adatik meg /……/ mi történik a személyiség falain kívül, a Nagybetűs Életben, s miféle tranzakcióktól függ, hogy belső kertünkben elszáradnak vagy teljes pompájukban nyílnak a virágok? ” Ez a filozófikus gondolat inspirálta az írásomat. Örülök, hogy tetszett!
Judit
Olvaslak,olvaslak,olvaslak!
Nagyon tetszik ahogy írsz!
Fogok részletesebben is hozzájuk szólni…
most ízlelgetem öket!
Gratulálok!
Szeretettel:sailor
Kedves Tengerész!
Remélem nem lesz nagy csalódás, hogy a többi novellámat egészen más bordában szőttem, mint ezt…
Mondhatni, ez egy egyedi darab. 🙂 Tudod, írok én ilyet is, olyat is, de pont ilyet nem. 🙂
Örülök az érdeklődésednek!
Judit