A sorsunk, mint esély

A Sorsunk, mint esély.

Mindketten szenvedtek. Megismerkedésük előtt éppen eleget ahhoz, hogy mind a ketten meg tudjanak változni Önmagukban. Hogy felülemelkedve saját hibáikon képesek legyenek egy boldog, harmonikus párkapcsolatra. Nem biztos, hogy az Igazit keresték, vagy a nagybetűs társat, főleg a nő nem. A férfi inkább, mert ő amúgy is egy álomvilágban tengette hétköznapjait.
Aztán pont úgy, ahogy a mesékben lenni szokott, megismerkedtek egymással, mi több, nagyon nagy szerelembe estek mindketten.
Bár nagyon sok mindenen múlott kettejük boldogsága, próbálták elérni azt, hogy a Világ, s a kívülállók ne befolyásolják érzelmeiket, kettejük külön világát.
Pedig nagyon sok mindent le kellett nyelniük, vagy figyelmen kívül hagyniuk.
Egyikük sem volt független, s ráadásul még a gyerekeik is nehezítették kettejük kapcsolatát.
A nő volt az idősebb. Ráadásul pénze is volt, a társadalom úgynevezett ranglétráján is jóval feljebb volt mint fiatal szerelme, Társa. Mégis legyűrte ezt a problémát. A Boldogságért.
A férfi szegény volt, olyan világban nőtt fel, olyan helyről jött, amilyet a nő el sem tudott képzelni, sőt, azt mondta olyan világ nincs is. De a férfi is túltette magát eme kisebbségi komplexusán, félretéve minden megmaradt büszkeségét. A Boldogságért.
Élték a hétköznapjaikat mindketten, amikor tudtak, találkoztak, s boldogan töltöttek el együtt néhány órát. Még el sem váltak, már az esküvőjüket, a közös jövőjüket tervezték.
Már egy házat is kinéztek, ahol a gyerekek is elférnek, s meg lehet kettejük külön világa is.
A válóperek is haladtak a maguk útján, s bár nem éltek még együtt, rengeteg időt töltöttek egymás társaságában.
Persze külső körülményeik folyamatosan próbálták tönkretenni kapcsolatukat.
A gazdag férj, aki nem tudta megvásárolni feleségének érzelmeit, a gazdag férj, aki nem tudta feleségét maga mellett tartani még erőszakkal sem, a kórházba került, még azelőtt, hogy önkezével véget vetett volna életének. Tette ezt az az ember, aki tizenöt éven keresztül úgy bánt a feleségével, ahogy nagyon nem kellett volna. Tizenöt éven keresztül verte, alázta azt a nőt, akire azt mondta: feleségem. És mikor a feleség fellázad a zsarnok ellen, s úgy dönt, kezébe veszi élete, sorsa irányítását, és tovább nem tűr, mert nem fog szolgaként, cselédként meghalni, ez az ember most a zsarolás leghatásosabb módját választotta, hogy marasztalni tudja feleségét. A nő környezete persze senki mást nem okolt, csak a nőt. Ő volt az, aki a jóságos férjet, a minta apát hazavágta, mert elhagyja egy fiatal szeretőért. Felrúgja családi életét, mert szerelmes lett. Holott kötelességei vannak. A környezete szerint, akkor az a normális, ha egy nő, hagyja hogy megalázzák, megverjék, s cselédként bánjanak vele élete végéig. Érdekes, hogy amikor a nő került hasonló helyzete, senki nem hibáztatta a férjet.
A nagy világi nyomás hatására a nő lába alól elkezdett kicsúszni a talaj. Nem tudta mitévő legyen… Folytassa-e a megkezdett harcot, a küzdelmet azért, hogy végre boldog legyen, vagy visszatáncoljon? Senki ne volt mellette. Hogy a saját félelmei befolyásolták-e döntésében, nem tudni. Mindenestre döntött.

Szakadó esős nap volt. Kivételesen előbb ment a lakába, ahol találkozni szokott szerelmével.
Főzött egy kávét, leült a konyhába, s miközben a kávét itta, odaképzelte magával szembe szerelmét. Tudta, hogy többet nem fognak találkozni, hogy vége van. Könnyes szemekkel rakott le egy borítékot a fiú kávéja mellé, melyben egy levél volt:

„Drága Szerelmem!

Soha életemben nem szerettem annyira senkit, mint téged. És soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor veled lehettem. Mikor kézen fogva sétáltunk a lemenő napsütésben, vagy amikor autóztunk a szakadó esőben. A Világ csodáit, az élet szépségét te mutattad meg nekem. Most mégis vérzik a szívem, mert dönteni kényszerültem, s döntésem következménye az lett, hogy elveszítettelek. Én nem bírom ezt tovább, s nem akarok összeesni, úgyhogy úgy döntöttem: Bármilyen szép és csodálatos veled lennem, az élet milyen más melletted, mennyire színes és boldog, mindezek ellenére úgy döntöttem, hogy nekem maradnom kell ott, ahol voltam idáig. Ne kérdezd, miért, s ne bánts. Így kell lennie.
Légy erős, ha elolvastad e pár sort, talán egyszer még látjuk egymást.
Te megmutattad nekem az élet, s a lélek magasságait, együtt szárnyaltuk be a Mindenséget, de most vissza kell jönnöm a Földre. Igen, arra a Földre, ahol te nem vagy hajlandó élni, arra a Földre, ahol nincsenek álomvilágok, hanem a puszta valóság van. Ha rám hallgatsz, te is ezt fogod tenni végre. Mindig mondtam, fel kell nőnöd. Hát most itt az ideje.
A mai napig, sőt biztos vagyok benne, hogy életem hátralévő részében is csak Téged foglak szeretni, de ezt el kell fogadnod: Itt és Most, Te és Én, nem lehetünk együtt.
Örökké szerelmes vérző szívvel búcsúzom Tőled, s kívánom, hogy minden álmod valóra váljon!
Szerelemed,
I.”

Miután a levél a helyére került,a nő könnyes szemmel, gyorsan távozott, hogy véletlen se fussanak össze. Tudta, hogy a fiú mindig előbb ér oda, mint kellene. Beült autójába, s gyorsan távozott. Nem a szokott útvonalán, de, hogy miért, ezt ő sem tudta megmondani.
Sötét volt már, s a szakadó eső is nehezítette a látási viszonyokat. Szokásos péntek délutáni dugó a hideg őszi szakadó esőben. A forgalom megállt a kétsávos úton. Szirénák kékes villogó fényei világosították be a sötét utcát. Visszafordulni már nem lehetett. A nő kénytelen volt várni, mint a többi autós. Egy rendőr járt autóról autóra, hogy elmondja, autóbaleset történt, amint eltakarítanak mindent az útból, megindul a forgalom.
A nő sóhajtott egy nagyot, fejét hátradöntötte az ülés fejtámlájának, megtörölte könnyes szemeit, s révetegen bámult ki a szélvédőn át a szakadó esőre, s a villogó fényekre. Aztán ő sem tudta megmagyarázni saját magának azt, ami történt:
Egy ismeretlen erő szinte megszállta a nőt, aki nem törődve a szakadó esővel,s a körülményekkel elindult a baleset irányába. Már közel volt, nagyon közel. Meglátta az összetört autót. Egy pillanat alatt felfogta, hogy az autó a Társáé! Azé az emberé, akiért a szíve dobogott, azé, akit éppen most akart elhagyni egy zombi életformáért.
Még közelebb ment. Földbegyökerezett a lába a látványtól. Látta, amint vérző fejű szerelmét az út közepén próbálják az orvosok a szakadó esőben újraéleszteni. A feje, pont a nő felé fordult, a szemeik találkoztak. Megrándult a fiú teste, szemében semmi nyoma nem volt az életnek. Tekintete kezdett homályosulni, kezét ökölbe szorította, s úgy várta, hogy vége legyen szenvedésinek.
A nő nem törődve az orvosokkal odafutott, letérdelt mellé, két kezében fogta az élettelen fejet, s nézte a szemeit: – Gyere vissza! Most azonnal, kérlek! Kérlek! Nézd, még az eső is szakad,amit annyira szeretsz! Kérlek, ne hagyj el!.
Megrándult a fiú teste, szája szélén vékony csíkban folyt a vére. Magához tért. Mosolygott.
Csak ennyit mondott: – Eléd tettem a Boldog életet, s a halált. Kértem, hogy válasszál. Csak tudnám, miért az utóbbi mellett döntöttél?!
Eztán a fiú feje lezuhant a semmibe, szemei mozdulatlanok lettek, arcára pedig kiült a le nem törölhető boldog mosoly, hogy úgy ment el, ahogy mindig szeretett volna. Kedvese karjai közt érte a halál.
Idegen kezek ragadták meg a nőt, folytatták az újraélesztést. Ahogy a nő mindezt nézte a szakadó esőben, látta amint szerelmét végleg elhagyja az élet. Amint az élet távozott szerelméből, ökölbe szorult keze lassan kinyílt, s kigurult a tenyeréből egy pici ékszeres doboz, benne a saját maguknak vásárolt jegygyűrűkkel. Hosszú hónapok spórolása árán vette meg végre az oly áhított gyűrűket, s rohant szerelméhez, hogy végre felhúzhassa az ujjára.
Fogalma sem volt a levélről, ami várta volna.
A nő pedig ott állt a szakadó esőben, a könnyei patakként futottak alá, s nézte szerelme testét, amint, – miután az orvosok feladták – ott feküdt egyedül az aszfalton. egyedül volt mint egész életében, míg Őt meg nem ismerte.
Aztán összeesett, s ordítva kérdezte, miért, miért?
S miközben ezen gondolkodott, s a saját, s az ÉLET értelmén, egy hang szólalt meg benne:
Miért?! Hát nem Te hagytad el?
És szerelme teste fölött térdelve, ott este a szakadó esőben hirtelen mindent megértett, s a szó valódi értelmében, miközben magához szorította szerelme élettelen testét… megszakadt a szíve…