A sötét paraszt

A sakk-készletből hiányzik egy bábu. Az edző szent és sérthetetlen sakk-készlete hiányos lett. Az egész tábor erről beszél. Találgatják: ugyan ki hagyhatta el? És persze futkosnak is fel-alá, nagyon lelkesen, mintha keresnék, de csak a móka kedvéért, és a rohanás mindenkit magával ragad. Teljes a fejetlenség.
Szegény Jóska bácsit megszállotta a búskomorság. Egész álló nap egy rozoga kempingszéken ül a tóparton; a régi bútordarab a legkisebb mozdulatra is panaszos, tiltakozó nyikorgásba kezd. Sanyi bácsira maradt az összes munka: a fiatalok felvigyázása, edzése, étkeztetése és fegyelmezése – már amennyire ez utóbbi ilyenkor nyáron, a szabadban, víz mellett, lehetséges.
Sanyi bácsi pedig nagyon megértő ember, ezért csak keveset kiabál a táborozó ifjúsággal, de azt nagy hangerővel kompenzálja.
– Melyik vézna féreg volt olyan pimasz, hogy elhagyta a sötét parasztot?!
Az elmennydörgött szigorú kérdésre a fiatalság nem várt módon reagál: mindannyian fetrengenek a hangos röhögéstől. Sanyi bácsi ezen annyira meglepődött, hogy még a büntetőkörök futtatásáról is megfeledkezik. Ez viszont a gyerekeket döbbenti meg. Olyannyira, hogy külön felszólítás nélkül, eszeveszett tempóban kezdenek a salakpályán körbe futni.
Vagy tízen, még mindig erőtlenül az iménti vad nevetéstől, a füvön fekszenek és fel-fel röhögve lihegnek. Közben egyik-másik jól oldalba böki a szomszédját vagy megcsiklandozza a legközelebb fekvőt, nehogy a felcsapó nevetések egy percre is alább hagyjanak.
Móka Miki egy nagyobb kövön áll és ócska vicceket mond. Szaval, nagy átéléssel. Egymás után többet is, mintha könyvből olvasná, szinte levegőt sem vesz; a hallgatóságnak – akik már olyan állapotba kerültek, hogy ezek is tetszenek nekik – ideje sincs feldolgozni egy-egy sokkot, már jön is a következő, mindannyian görcsösen igyekeznek lélegzethez jutni, visítva nevetnek minden egyes százszor hallott tréfán.
A többiek, kihasználva Sanyi bácsi figyelmének lankadását, nagyon gyorsan meglógnak, és fürdőruhára vetkőzve berohannak a vízbe. A bátrabbak – mintegy tíz-tizenöt srác és két lány is – elkezdenek beúszni a szemközti kis szigetig. Ez az ő Szigetük, amit mindig is meg akartak hódítani, de bizony tiltott terület volt az számukra. Talán majd most.
A maradék a sekély vízben fröcsköl, labdázik, vagy dobáltatja magát a hullámokkal. Hamarosan az úszók közül is visszafordul néhány, majd egyesével még több, hiszen mégse lehet feltűnés nélkül tizenöt embernek átúszni oda, ha pedig észreveszik az edzők, már nem ér a hódítás – ez amolyan íratlan szabály közöttük.
Végül csak ketten maradnak kitartóak: a tábor híres-hírhedt szerelmespárja, Andi és Attila. Akik minden lehető percben együtt vannak, kézen fogva futják a büntetőköröket, amiket rájuk szabnak, ha megszöktek, hogy egy kicsit kettesben lehessenek, akik a Legöregebb Indián szerint is időtlen idők óta járnak – és ő már csak tudja, hiába hord konokul még mindig, mindenhová, minden alkalomra a hajába tűzve tollat, mint egy kisgyerek, mégiscsak okos lány. Jó megfigyelő is, csak egy kicsit pletykás és néha szeret túlozni.
A párocska tehát feltartóztathatatlanul közeledik a Sziget felé, köztük és a part között a vízben elszórtan gyerekek, a salakpályán, a füvön gyerekek – mert ilyenkor megint gyerekek ők, hiába érzik már gyakran felnőttnek magukat. Felszabadultak a zsarnok edzők hatalma alól kis időre.
Jóska bácsi a rozzant széken ücsörögve mered maga elé a semmibe, Sanyi bácsi föl-alá rohangálva próbálja összeterelni a vidám fiatalokat, persze reménytelenül, és kevéske haját tépi, mert az az egynéhány engedelmes, angyalarcú lány és fiú, akiket az imént katonás sorba állított a parton, eltűnt, mint a kámfor, míg ő a csapat többi tagja után loholt, hogy összehajkurásszon egy edzésnyirevaló csoportot, akikkel már neki lehet kezdeni a büntetőkörök futtatásának legalább. Most lógó nyelvvel áll tehát és liheg, meg átkozódva bosszankodik.
A táborban általános zűrzavar uralkodik.

Vacsorára – érdekes! – visszaszállingózik mindenki. Legalábbis a naiv Sanyi bácsi azt hitte, aki eleinte még bízott a siserehad éhségében egy ilyen kimerítő nap után, mint amilyen eddig az összes volt, és semmi sem utalt arra, semmi remény nem volt rá, hogy a többi nem ilyen lesz.
Ételosztásnál azonban kiderült, hogy ketten bizony hiányoznak. Kik lehetnek azok? Mindenkinek megvan az asztalszomszédja? Igen. A fiatalok nem hajlandóak segíteni.
– Nem tudjuk! – kiáltják többen is. – Szerintünk itt van mindenki!
Sanyi bácsi kénytelen névsorolvasást tartani.
– Jelen! Jelen! – hangzik el minden név után.
Minden névhez tartozik egy hang. Két teli tányér mégis árván áll. Talán rosszul számoltak osztásnál? Végigszáguld a két hosszú sorba rendezett asztalok között, hogy utánajárjon Kati néni tévedésének. Azonban ugyanannyi tányért talál, ahány gyereknek lennie kell, a névsor szerint. Sanyi bácsi a haját tépi, Kati néni méltatlankodik.
– Én kérem húsz éve dolgozom itt és még egyszer sem tévesztettem el, hány adagot kell kimérni!
– Ne most, Kati néni kedves, nem látja, hogy meglógott két komisz kölyök?! De csak kerüljenek a kezeim közé! – fenyegetőzik a vén edző, majd úgy dönt, ha éhesek, előkerülnek ők is, és nekilát a maga vacsorájának.
– Kihűlt. – jegyzi meg bosszúsan. Aztán kiviszi a partra Józsi bácsinak is a fejadagot. Ő kedvetlenül, lassan lapátolja be.
– Két gyerek eltűnt! A többi meg pimasz és valamelyik bekiáltja a jelent az ő nevüknél is! Képtelen vagyok kideríteni, melyikek hiányoznak!

Ezalatt a szigeten a lemenő nap utolsó sugarainál két alak fekszik egymás mellett a puha füvön. Ugye már sejtjük: Andi és Attila.
Elhatározták, hogy itt töltik az éjszakát, bízva a többiekben. Hasonló esetben ők is falaznának. A kamaszok sok mindenre képesek a haverokért – meg egy jó kis heccért, hogy borsot törjenek a felnőttek orra alá.
Andi tizenhat éves, Attila tizennyolc. Tavaly nyár óta vannak együtt és jelenleg élvezik az életet. Az edzőtábor kapóra jött: végre eltűnhetnek egy kicsit a szülők figyelő szeme elől. Ez a sziget pedig még inkább: most csak ők ketten léteznek és senki más.

A nap lement, az órák negyed tizenegyet mutatnak. Jóska bácsi fennkölt magányában és szent bánatában trónol a réges-régi széken. A sportszálló szürkén, tömören magasodó épületének falán égő lámpát szúnyogok zsongják körül és valahol a távolban tücsök ciripeli panaszos hangversenyét.
Hirtelen nagy üvöltözés töri meg a békés, szomorú csendet. A gyerekek jönnek. Ahogy közelebb érnek, láthatóvá válik, hogy a tömegben két izmos fiú egy kis vékony dongájút hurcol közrefogva Jóska bácsi színe elé. Az meg persze tiltakozik, erőlködik, hogy kiszabaduljon, de négy év kemény munkáját látja kárba veszni, ahogy a nehezen elsajátított, tökéletességig fejlesztett önvédelmi fogás csúfos kudarcot vall a srácok vasmarkában.
Vagy tizenöten kezdenek egyszerre beszélni Jóska bácsi egy árva szót sem ért, és dühös, hogy megzavarták csendes gyászában.
Egyetlen királyi legyintéssel elhallgattatja az össze-vissza kiabáló csapatot, és szó nélkül rámutat a kétségbeesetten szabadulni próbáló Lacikára.
– Jóska bácsi kérem, ezek azt mondják, én loptam el a hiányzó bábut!
Erre a szóra az edző addig mozdulatlan, teljességgel érdektelen, bár kissé bosszús arca megelevenedik, és feszülten figyelni kezd.
– Kérem, kérem, ne tessék hinni nekik! – kiáltja a vékony srác szinte sírva. – Nem én voltam, utoljára két napja láttam a készletet, akkor még megvolt mind! Mit kezdenék egyetlen sötét paraszttal?
A kérdés a levegőben marad. Ugyanazokra a szavakra, amik délután hangos viháncolást váltottak ki, most fojtó, néma csend szállja meg a tópartot.

Sanyi bácsi az edzői szobában fekszik és mélyen alszik. Fájt a feje – nem is csoda! – és bevett két aszpirint. Most lassú tempóban hortyog, nem is sejti, mi zajlik odakint. Talán egy gyerekmentes világról álmodik.
Ugyanez a nyugodt béke telepedett az apró szigetre is, ahol most Andi és Attila élvezi a friss, vízparti levegőt és a csendet az első együtt töltött éjszakán.

Végre Lacikát is elengedik, és bizonyíték hiányában ártatlannak ítélik. Ő pedig, immáron biztos távolságban őreitől, meghurcolt becsületének helyreállítását követeli. – Csak mert én vagyok a legkisebb, mindent az én nyakamba kell varrni! – dohog magában. Senki sem törődik vele, a többiek már az újabb áldozatot keresik.
Azonban nem kereshetik sokáig, mert Jóska bácsi azt javasolja nekik, hogy inkább takarodjanak aludni, mert ő is fáradt. Nem tudni, mitől.
Lassan mindenki elcsendesedik, már csak Lacika akaratoskodik, hogy tőle nyilvánosan kell bocsánatot kérni, aztán, mivel ismét csak senki sem figyel rá, vállat von, a fal felé fordul és rövidesen elalszik.

Attila reggel a szigeten a nap első langyos sugaraira ébred. Néhány percig csodálva nézi az alvó lány bájos szépségét, majd gyengéd simogatással kelti Andit.
– Jó reggelt kedvesem. – egy ragyogó, bár kissé álmos mosoly a válasz.
Még van egy kis idő. A többiek csak három óra múlva kelnek, ők húsz perc alatt visszaérnek a partra.
Egymás mellett állnak a sziget legszélén, a hullámok meztelen lábukat mossák. Attila Andi keze után nyúl. Kéz a kézben nézik egymást, a fiú mélyen a lány szemébe merül. Aztán megszólal. – Szeretlek. – suttogja, s a hirtelen előtörő vallomás olyan egyszerű és szép, annyira szívből szóló, hogy Andi tekintete a meghatottság párájától úgy érzi, homályossá válik; de csillog, sugárzó arccal néz vissza szerelmére.
– Én is szeretlek.
Attila mély levegőt vesz, sóhajnak is beillik. Szaggatottan, bizonytalanul kezdi mondanivalóját.
– Ősszel betöltöm a tizennyolcat. Te is másfél év múlva. Igaz? – támogatást vár, valami kis bíztatást, hogy folytassa csak.
– Igaz. – bólint rá Andi.
– Aztán majd összeköltözhetünk, és… – lehajtja a fejét, majd ahogy felnéz megint, szeme parázslik.
– Hozzám jössz feleségül?
Andi lesüti a szemét.
– Igen. – mondja halkan és elpirul.

Délután egy bolondos szerelmespár úszott át a Szigetre – meghódították az ismeretlent, a régen óhajtott Szigetet – reggel pedig, még mielőtt a többiek felébrednének, megkomolyodott jegyesek térnek vissza.
Gyors búcsúcsókot váltanak, és beosonnak a sportszállodai szobáikba, alvó barátaikhoz. Mögöttük a folyosón apró tócsák jelzik útjuk.
Hang nélkül törölköznek meg és veszik fel hálóruhájukat, és még egy órácskára bebújnak puha ágyukba. Csak egy fal választja el őket egymástól, és mindketten boldog zsongásról álmodnak.

– Ébresztő! Délelőtt fél nyolc van, hétalvók! Lusta banda, ki az ágyból, egy-kettő! – Sanyi bácsi ront be minden egyes szobába hajnali fél nyolckor, hogy kirugdossa a fiatalokat a jó meleg ágyikóból. – Nincs punnyadás, komisz kölkök, mozgás, mozgás, mozgás! Micsoda dolog ez, aluszékony népség…?! Te még mindig ott fetrengesz? Már tudom is, ki fog büntetőköröket futni ma!
– Hajnalok hajnala van… – nyöszörög egyik-másik, de jobbnak látja hamar elhallgatni, az edző villámló szemeit érezve magán. Nem jó ötlet már ilyen korán felbosszantani a reggelente még friss, életerős Rabszolgahajcsárt, ahogy a kegyetlen reggeli tornák eredményeképpen nevezik szegény jó öreget, aki pedig csak jót akar mindenkinek.
Lassacskán mégiscsak magukhoz térnek, és letámolyognak a betonplaccra.
– Nyomás futni! – Adja ki a parancsot Sanyi bácsi. A fiatalok kelletlenül elindulnak a salakpályán. – Majd szólok, ha elég. – harsogja. – Úgy nem csaljátok le a számolást. Addig meg ne merészeljetek állni!
Szinte öntudatlanul köröznek, csak Andi és Attila arcán tükröződik valami, amit kis jóindulattal tudatos állapotnak lehetne nevezni, de a szerelemnek sincs ám mindig értelmes arckifejezése. Kéz a kézben róják a köröket, néha félve egymásra pillantanak, de azonnal el is kapják a tekintetüket. Most még nem kerek minden.
Aztán végre felharsan az edző nyers hangja, a megváltás a futástól.
– Gyerekek, vége! Vánszorogjanak ide azonnal! Gimnasztikus gyakorlatok követeznek! Gyertek már, lassabban nem tudtok?!
Aztán ennek is eljön a vége egyszer.
Irány fel ismét a harmadik emeletre, kis frissítő mosakodás nem árt senkinek – bár Sanyi bácsi szerint akár a tóba is ugorhatnának, egyáltalán nem hideg az sem, viszont nagyon egészséges, és nem is tart annyi ideig. Éhes már.
De a gyerekek is, így csakhamar összegyűlnek mindannyian a hatalmas étkezőcsarnokban.
Most egyetlen tányér sem marad gazdátlan. Sanyi bácsi nem érti, de már nem törődik vele. Csak nem fogja hagyni, hogy néhány pimasz kölyök felbosszantsa? Még kihullik miattuk az összes haja. De őt nem lehet ám olyan könnyen kihozni a béketűrésből! Körülnéz, oldalra sandít, hogy figyelik-e, és titokban megigazít néhány ősz hajszálat. Majd sztoikus nyugalommal lapátol a kiflire lekvárt.
A békatűrés azonban nem tart sokáig, így már reggel elkezdődik a gyerekeknek annyira tetsző műsor: amikor az edzők mérgesek valakire, de nem tudják, kit okoljanak. A srácok dőlnek a nevetéstől, amikor a kopasz Pista bácsi, aki tegnap az éjféli gyorssal érkezett, egy ugyancsak kopasz varanggyal néz farkasszemet. A pimasz kis dög a lekvárban trónolva bámul rá. Pista bácsi ordít. Sanyi bácsi a haját tépi. A fiúk röhögnek, a lányok visonganak. Jóska bácsi maga elé meredve ül az asztalnál és az egész békaügyből semmit sem észlel. Az sem jut el a tudatáig, mikor egy eltévedt galacsinná gyúrt szalvéta véletlenül az ő tarkóját éri, majd a szék támlájára esik, onnan pedig legurul és az edző háta mögé fészkeli be magát.
Sanyi bácsi a békát rövid úton eltávolítja, a viháncoló fiatalokat rendreutasítja és büntetőkörökkel fenyegetőzik a legapróbb pisszenésért.
Csak a jóleső csámcsogás-nyammogás, cuppogás és nyeldeklés hallatszik, a gyerekek csendben esznek, de sokuk arca megfeszül a visszatartott nevetéstől.
Jóska bácsi szomorúan nyitja fel megcsonkult sakk-készletét, amit mindenhová magával hord. Hátha most megtalálja a hiányzó sötét parasztot. Talán csak rosszul számolt. Még reménykedik, holott tegnap százszor is átszámolta.
Hirtelen egy gombostűvel átdöfött fekete csótány akad a kezébe. Nem látja jól, de azt érzi, hogy ez valami egészen más, mint a készlet bábui. Arra már nagyon ráállt a keze, szinte minden darabot külön ismer, tapintásról is.
– Sanyikám, nincs rajtam a szemüvegem. Mi ez?
A bomba felrobbant, a gyerekek megint röhögnek. Sanyi bácsi a haját tépi, Pista bácsi kopasz feje búbját dörzsöli tanácstalanul, mint aki semmit sem ért ezen a világon, talán egy másik bolygóról csöppent ide, s most azt sem tudja, hol van, azt sem, miért; Jóska bácsi kétségbeesetten számolja újra meg újra a sakkfigurákat, mintha attól megkerülne a hiányzó darab. Minden hiába.

Az edzők asztalt bontottak a reggeli végeztével, feloszlatták a társaságot, menjen mindenki a dolgára, tegyen, amit akar, csak őket hagyják békén legalább a délelőtti edzésig.
A lányok körbeveszik Andit és úgy faggatják.
– Mondd már, mondd már, mégis, mi volt?
Egymás után záporoznak rá a kérdések, ha akarna, se tudna válaszolni, de sebaj, a kis kíváncsi fruskák megválaszolják maguk a saját kérdéseiket. Egymást túlkiabálva, letorkolva csacsognak össze-vissza.
– Mit csináltatok egész éjjel? El tudom képzelni…
– Ó, ez olyan romantikus! Ugye romantikus volt!
– Na és nem volt hideg? Á, biztos melegítettétek egymást!
– Milyen volt egész éjszaka együtt lenni? Bárcsak nekem is lenne fiúm!
– Nekem van! Ha itt lenne… Nagyon hiányzik!
– Tényleg? Mesélsz róla?
– Most nem erről van szó! – veti közbe valaki, de nem törődnek vele – igazából semmi mással nem törődnek, csak hogy mindenki feltehesse a maga kérdését, ami az oldalát fúrja. Választ persze talán nem is várnak.
– Miről beszéltetek?
– Mégis mit gondolsz, miről lehet ilyenkor beszélgetni? Csupa romantikus dologról…
– Susogott a füledbe?
– A szél susog… – ábrándozik el a Legöregebb Indián. – És belesusog Vadrózsa fülébe…
– Hagyd már ezt az indiánosdit… Tényleg, susogott a füledbe?
– Mi volt? Mit mondott?
– Te mit mondtál?
– Megtörtént? – végre szóhoz jutott ez az izgatott kis lányzó is, és kipirult arccal szegezte Andinak a kérdést. Ezen pedig mindenki azonnal kapott, ezt már valóban tudni is akarták, nem csak kérdezni.
– Igen, tényleg, megtörtént?
– Megtörtént?
– Megtörtént, megtörtént? – hangzik mindenhonnan.
Andi csak vonogatja szép, gömbölyű vállát, sima barna bőrén szinte világít a fehér spagettipánt.
– Nem volt semmi különös. – mondja végül közönyösen.
Nem mondja ki. Csak azért se. Gondoljanak, amit akarnak. Persze ezek most mind azt hiszik… Gyerekek még, had higgyék. Mintha anélkül nem lehetne boldogság! Majd felnőnek ők is ehhez. Elmosolyodik ezen a gondolatmeneten és megrázza a fejét. A többiek nem értik.
Azt sem mondja el, hogy megkérte a kezét. Ez most még az ő titkuk. Egy darabig valószínűleg az is marad, tizenhat évesen csak nem jegyezheti még el magát! De különben is, először otthon kell… Te jó ég, mi lesz ebből otthon! És aggódva gondolt kissé maradi szüleire. Igen, talán egy kicsit később is ráér. Amikor majd Attila hoz egy gyűrűt…
Álmodozva néz el a lányok feje fölött. Ők csodálkozva figyelik. Összenéznek, tanácstalanok. Lehet ilyenkor kérdezni még? És mi volt a válasz az eddigiekre?
– Szerelmes! – mondja végül Legöregebb Indián, mintha azt jelentené be: reménytelen eset…! Legyint, s azzal otthagyják.

Sanyi bácsinak és Pista bácsinak kedve támadt sakkozni egy kicsit, hogy kipihenjék a korai megpróbáltatásokat. Nincs meg persze az a bizonyos sötét paraszt, de nem szabad addig mást tenni a helyére, amíg Jóska bácsi látja, mert megsértődik.
Ő az ágyán fekszik, magába roskadva, és egyáltalán nem is figyel rájuk. Kövér pocakja felemelkedik, lesüllyed, felemelkedik, lesüllyed, ahogy lélegzik. A másik két edző már majdnem megnyugodott, hogy kezdhetik a játszmát, ám ekkor egy folyosó végi ajtócsapódásra felriad szendergéséből. Lassan feltápászkodik, lebattyog a lépcsőn, ki a partra. Aztán hamarosan vissza is jön, a telefont keresi, és követeli, hogy hívják ki a nyomozókat.
– Meg vagyok győződve róla, hogy a tettes itt bujkál közöttünk! Rendőrséget akarok! FBI! Interpol! CIA! Hírszerzés! Nyomozás! – magából kikelve, artikulálatlanul üvölt – Nekem kell az a sötét paraszt!
Azok ketten már türelmetlenek, nem értik, mi váltotta ki ezt a hirtelen dührohamot az addig csendesen vegetáló, környezetéről tudomást sem vévő edzőből, és már játszanának…
Alig tudják megnyugtatni. Lekísérik a partra, leültetik a rozoga kempingszékbe. Az pedig veszélyesen nyikorog. Ahogy szokott.
Sanyi bácsi és Pista bácsi visszamennek az edzői szobába, és egy ásványvizes kupakkal szentségtörően pótolják a hiányzó figurát.
Ahogy a világos királynő Sanyi bácsi diadalmas kiáltásától kísérve leütésre, majd a többi „megdöglesztett, legyilkolt” bábu közé kerül (ahogy ő maga mondta), sajnos leesik a földre egy másik figura. És persze begurul az ágy alá, ahogy az már lenni szokott, a sakkbábok jó természete szerint.
– Te Pista! Én nem tudok bemászni érte… – néz utána kétségbeesetten Sanyi bácsi. Már nagyon közel áll hozzá, hogy a haját tépni kezdje. Csak bámul utána kétségbeesetten az asztal mellől, és azon töpreng, ugyan mit fog ehhez szólni szegény megtört Jóska bácsi.
– Szólj egy gyereknek, a folyosón biztos rohangál egy. – tanácsolja Pista bácsi. – Állandóan ott randalíroznak! –házsártoskodik aztán, és kopasz feje búbját dörzsöli bosszúsan.
Sanyi bácsi nagy nehezen felemeli magát a székről és sarkig tárja az ajtót, majd kinyújtja kezét az első arra száguldó fiú után.
A vékony Lacika ijedten kapálózik, nem tudja miért csípték megint fülön.
– Gyere csak be! – mondja az edző fenyegetően. Lacika fél. Most komolyan fél. Még soha senki nem járt az Edzőiben. Nagy baj lehet. Lázasan gondolkozik, szinte hallani, ahogy kattog az agya, amint azon erőlteti, vajon mit követhetett el már megint, amit nem kellett volna.
– Vedd ki a figurát az ágy alól! – parancsolnak rá, s ő döbbenten, értetlenül néz vissza. Aztán habogni kezd: – N-n-nem nem én lop-tam e-e-el… Nem én loptam el, már a múltkor is megmondtam, én három nappal ezelőtt láttam utoljára, akkor még megvolt mind!
– Nem erről van szó, bolond gyerek, begurult egy az ágy alá! Vedd ki. – intik le.
Lacika megkönnyebbülten sóhajt fel, és, kissé gyanakodva még ugyan, de engedelmesen behasal az ágy alá. Teljesen el is tűnik alatta. Sokáig kotorászik.
– Na hozod már azt a szerencsétlen figurát?!
– Egyet? – kérdez vissza. Az ágy alól csak tompán hallani a hangját.
– Egyet hát, annyi gurult oda!
– Akkor ezek osztódással szaporodnak! –jelenti be a testtelen hang sejtelmes dünnyögéssel.
És diadalmas mosollyal kúszik elő, hajában pókhálóval, a ruhája poros, de nagyon büszke magára. A magasba emeli, amit előhalászott: két sötét parasztot.

Az edzők először föl sem fogják, amit látnak. A reakciók azután megdöbbentőek. Pista bácsi fel-alá ugrál a szobában, holott tetemes pocakja és éltes kora nem engedne erre következtetni; valamint harci üvöltéseket ad ki magából, valószínűtlenül magas hangon, Legöregebb Indián is megirigyelhetné.
Sanyi bácsi a haját tépve ordít: – Pista, fogd már be a szádat, én is látom, sőt örülök, hogy meglett, de nem kell felverni az egész környéket!
Aztán hirtelen elkiáltja magát: – Megvan! Megtaláltuk! – és Pista bácsi nyakába borul.
– Már bocsánat, de én találtam meg! – méltatlankodik Lacika, nehogy elfeledkezzenek, az ő érdemeiről, de az edzők nem törődnek vele, így leteszi a bábokat az asztalra és eloson.
Pista bácsi ezután tovább kurjongat, amiből Sanyi bácsinak igen hamar elege lesz, így haját tépve gyors ám rendezett visszavonulásra ad magának parancsot, kibontakozik az ölelésből és igyekszik mihamarább minél távolabbra kerülni a zajforrástól.
Most pedig, hogy nem zúg-zakatol a füle, eszébe jut az is, hogy ő sakkozott, az újságban lévő feladványt próbálta megoldani, sunyiban persze, Jóska bácsi nem tudott róla. Bizonyára akkor gurult el…

Lacika tehát kisurrant, hogy mindenkit azonnal, haladéktalanul és első kézből informáljon a váratlan fordulatokról, és persze minél jobban kidomborítsa saját érdemeit.
A lépcsőn áll, hogy lássák jól, és teli torokból kürtöli szét a jó hírt a Pista bácsi éktelen kiáltozására összeszaladt fiatalságnak.
Meglett a sötét paraszt!
Aztán lélekszakadva fut Jóska bácsihoz, hogy őt is elsőként értesíthesse.
– Jóska bácsi, Jóska bácsi, megtaláltam a sötét parasztot!
Ennek hallatán az érzékeny lelkületű edző nem bírta tovább, a feszültség feloldódott, most már csak egyvalami van hátra: sírva fakad.
Ezt már a rozzant szék sem tudta elviselni – ennyi megrázkódtatás sok volt neki is! – végképp megadta magát és összerogyott.
Jóska bácsi sírva trónolt a romokon.

Mindezt egy sötét parasztért.