A sötét

Szeretek sötétben sétálni, olyankor nem látom a sok rondaságot, melyeket a Nap fénye megvilágít. A sötét jó dolog, ha nem kíván sokat látni az ember. Nappal annyi mindent látok, hogy szinte beleszédülök. Sokszor várom már a sötétedést, de mostanában nem igazán adja át helyét a fény, a puha feketeségnek.
Amint hátat fordít földrészünk a Napnak, azonnal sziporkázó reklámok ezrei kezdenek monoton vibrálásba, ettől még jobban szédülök, sőt a fejem is fájni kezd.
Elindulok megkeresni a pihentető fekete leplet. Tudom hol keressem. Ott, ahol nincsenek csábító fények, mert nincs kit csábítani, azaz lenne kit de nincs mit, hiszen az ott lakó kiknek nincs (sem)mijük, pénzük meg pláné hiánycikk, ezért kár pazarolni rájuk a reklámok fényét.
Elérem az első utat, ahol végre gyönyörű füstszagú feketeség az úr.
Vidáman meresztem szemem a semmibe és felkiáltok a meglepetéstől, amikor egy fekete lyuk nyeli el fél lábam. Sötétre vágytam, meg is találtam méghozzá lyukastól. De a sötét mégiscsak jó, hiszen szidhatom azok helyett, akik a kanálisfedőt ellopták.
Egyébként nem is a kanálisfedő tolvajok hibásak, hanem mások, akik sötétben tartják őket, de ezeket szidni se érdemes, úgysem hallják.
A sötét viszont meghallja morgolódásom és nesztelen fekete árnyakat küld felém, hogy panaszom orvosolják. Alig húzom ki a lábam a lyukból, máris három-négy árnyékot látok, hangtalanul közelednek, megpróbálom kitalálni, hogy milyen területen tevékenykednek. Sebészek lennének? Belgyógyászok, vagy csak pszichológusok?
Penge villanását nem látom, de hogyan is villogna valami a vak sötétben. Egyébként nincs kivágatni való meghibásodott testrészem, a meglévő likaim számával is meg vagyok elégedve, nem kell nekem boncoló orvos.
Belső részeim remegnek egy kicsit, de belgyógyászra ennyiért nincs szükségem, pszichológus jól jönne, hogy elbeszélgessek valakivel, de nem szeretem, ha agyamban turkálnak.
Lelépnék angolosan, nehogy kezelésbe vegyenek, de ki tudja hány kanális vár tátongó torokkal, így inkább maradok.
Mivel nem vagyok biztos az árnyak kilétében, állok és várok. Az árnyak is ugyanezt teszik. Farkasszemet néznénk, de csak szemünk van, nem vagyunk igazi farkasok. Majdnem akként viselkedünk, ők a falka szokásait követve, én a magányos ordasét.
Hátam egy omladozó falhoz támasztom, nehogy kidőljön, így biztonságban érzem magam és megtöröm a fekete csendet:- na mi a hézag fiuk?
-egy kis pinz kéne különkiadásra- jön egy tétova válasz.
Majdnem felnevetek, de visszafojtom, nehogy sértődékenyek legyenek és komolyan felelek:
-odaadom a pénztárcám gyerekek, benne a havi keresetem, nektek adom, de csak egy kikötéssel, ne röhögjetek rajta, amikor megszámoljátok!
-Úgy lesz!
A sötét jó, nem látja az ember a megrökönyödött arcokat, de röhögést se hallani, úgy látszik áll az egyezség.
Aztán hallom, hogy a pénztárca a földre esik, valahova a lábam elé, ugyanolyan üres, mint amikor odaadtam, leguggolva tapogatózok utána, miközben figyelem az árnyakat, nehogy meglepetés érjen.
De azok már távolodnak imbolyogva, beleveszve lassan a sűrű sötétbe.
Tovább folytatnám sötét körutam, de feljön a Hold és beteges, rideg fényével bevilágítja a körülöttem terpeszkedő nyomort, ezért megfordulok és visszatérek a vibráló hideg fények, melegen csábító világába.