A Sötétség Krónikái

1. FEJEZET
IGAZTALAN HALÁL

Marus egy öreg, göcsörtös fának volt dűlve, úgy mint akinek elfogyott minden ereje. Bal kezével a jobb vállát fogta. Ujjai közül egy hosszú fekete nyílvessző meredezett előre, keményített bőrmellvértjét lassan átitatta a vére. A nyíl átfúródott a húson, és talán – a fájdalomból ítélve – még a csonton is. Ha meg moccant, rögtön fájdalom nyilat a testébe. Olyan kín amitől a szemei elé egy vastag lila fátyol borult. Nehezen lélegzet, a mellkasa mintha elnehezült volna mintha kilós súlyt raktak volna rá. Minden egyes levegő vétel nagy nehézségeket okozott neki. Senki sem zavarta meg haldoklás közben, noha egyáltalán nem volt egyedül. A dögevő madarak nem csak belőlem fognak lakmározni, a p….ba is! – gondolta magában elkeseredetten. Tudatában volt annak hogy hamarosan megfog halni. Le fog ereszkedni rá az örök feketeség, ahonnan nincsen visszaút. De ezt nem tudta elfogadni. Miért most!? Nem nem hallhatok meg ily módon, hiszen dolgom van! Hagyjatok még élni! Kétségbeesett fohászkodás volt ez az összes istenhez akik a világ fölött uralkodtak.
Már ha egyáltalán léteztek, Marus már ebben sem volt biztos. Csak abban amit a szemeivel látott – de még akkor sem teljesen.
Körbe nézett homályos tekintetével, és meglátta az embereit, akik holtan és mozdulatlanul feküdtek ott ahol le lettek vágva. Igaz jó pár démonita harcost kivégeztek, de koránt sem eleget ahhoz hogy a sötétséget vissza űzzék oda ahonnan előjött. A démoniták emberek voltak, de Marus és sokan mások, már nem így gondolták. Olyanokká változtak, mint a démonok, akiket istenekként tiszteltek. Holtak húsát ették, kivétel nélkül még saját társaik tettemét is felzabálták, szörnyetegekkel háltak, és véres ceremóniákat tartottak, ahol rabszolgákat áldoztak fel véres oltárokon, ahol a rettenetes Mélység Urát dicsőítették.
Marus gyűlölte a Dharmon Gardont és azt amit a Világgal tettek. Évszázadok óta Uralkodtak rajta és taszították azt Sötétségbe. Fiatalkorában úgy tanították neki, hogy tisztelje mind azt amit a Világtól kap, mert ha nem teszi akkor az istenek megbosszulják gyarló tetteit. Atyja is erre oktatta, sőt még a Völgyben is erről szólt a fáma, miután elmenekült a rá váró Sorstól. Csak hogy akkor, mégis, hol vannak az istenek, akik bosszút állnak azokon akik nem tisztelik a természetcsodáit, és a Világot? Miért nem tesznek valamit, amivel szétzúzzák a Dharmon Gardon becstelen szektáját? Sokan meghaltak a háborúk és vérengzések során, Népek pusztultak el, vagy kerültek rabságba, ahol ki lettek szolgáltatva fogva tartóik kényére-kedvére. A férfinak nem egy társa került oda, akiket soha többé nem látott. Milyen ironikus, gondolta elkeseredetten, azok kezétől fogok megdögleni, akikért éltem, és harcoltam. Noha nem ez volt a teljes igazság – csak félig. A csapatával fel akarta szabadítani a rabszolgákat, attól borzalomtól amik rájuk vártak, a Bányákban, de minden balul sült el. Kelepce volt az egész. Egy nyomorult átverés! Ami talán a Carssus'Al vesztét okozza. Nyomorult Arwyn! Kárhozott féreg! Hányszor teszel még keresztbe?? – átkozódott magában Marus. Úgy érezte minden ellenük szövetkezett.
A csata emléke sajnos vissza-vissza kúszott az emlékezetébe.
Mikor a Carssus'Al hírt kapott erről a rabszolgacsoportról, akiket a Démon Királynő a Bányákban akart dolgoztatni ahol minden bizonnyal csak is a halál várt rájuk, Marus rögtön elindult egy kisebb csapattal, hogy kiszabadítsa őket. Bár ne, tettem volna! – Hiába bánta a tettét, tisztában volt vele; nem tudta volna megtenni azt, hogy cserben hagyja azokat akik számíthatnak rá. Jó szíve volt, és mindig aszerint cselekedett ahogy azt az értékrendje megkövetelte, és nem úgy ahogy azt, a Gonosz világ akarta, hogy tegyen. Még csak az kellett volna, azok után a borzalmak után, amiken átment. Szó szerint tűzön, és vízen… Senki sem tudhatja nála jobban mi az a pokol, amikor minden elveszett.
Tucatnyi harcos tartott vele, akik nem egyszer szálltak szembe a Dharmon Gardonnal, és élték túl a találkozást a Sötétséggel. Igen, és most mindegyikük itt fekszik, holtan, megcsonkítva, vagy széttépve. Némelyikükből pedig már a varjak lakmároznak. Üveges szemeikkel, engem néznek, csak rám várnak, hogy csatlakozzak hozzájuk… Érzem tekintettük súlyát, a neheztelést, amiért meg kellett halniuk…
A lehető legrosszabbul alakult minden.
Már régóta várakoztak a tisztás körüli sűrűben, a közelgő csatára gondolva, látszólag nyugodtan, és békésen. Bár senki sem volt az. A legborzalmasabb dolog egy harcos életében a várakozás volt, egyáltalán nem a harc. Sokan a fordítottját gondolják, de ez nem lenne igaz. Idegőrlő tud lenni az ha órákat kell várni, egy-egy csata előtt.
Marus sem volt nyugodt, valami furcsa érzés kerítette hatalmába, amit gyorsan megpróbált elhessegetni magától. Tompa érzés volt, olyan mint egy nagyon halk suttogó hang, amit alig lehet hallani. Ha eljön a harc ideje, nem akart másra gondolni, mint arra hogy a kardja jól végezze a feladatát. Akkor még nem tudta, de most már sejtette mit súgtak, akkor az érzései: Csapda! Csapda! Csapda! Azt kívánta Marus, hogy bárcsak rá jött volna erre előbb, de nem tette, most pedig már hiába is siránkozott. Nem volt miért…
Az idő szürke volt, és hűvös. A szél erősen fújt, szinte haragosan. A nap homályosan sütött az égboltról, melege gyenge volt, mintha kihűlt volna. A lázadókat vastagtörzsű tölgy, dió, szil, és juhar fák vették körbe. Ágaik olyan alacsonyan álltak, hogy egybenőttek a bokrokkal, és cserjékkel, sűrű ágas-bokros részt hozva létre, ahol a Carssus'Al tagjai könnyedén meghúzhatták magukat míg nem jött el a cselekvés és a halálosztás ideje.
Az idő csak telt, futottak a percek, ahogy mindig is. De a tisztás üres maradt. A fák lombjai között időnként egy varjú károgott tán a szerencsétlenségükön örvendezett. Az ösvény tiszta, és csendes volt. A magasra növő füvet, a szél ide-oda borzolgatta láthatatlan ujjaival. A rabszolgakaravánnak a nyomát sem lehetett látni.
Marus mélyeket sóhajtott, mint aki rosszul van, érezte a szél zúgását a fülében, a vére pezsgett a várakozástól, miközben egyik kezével a kardja markolatát szorongatta. Arcát harci festékkel díszítette, szemei vadul meredtek előre, állandóan az ösvényt figyelték, arra várva, hogy a rabszolgakaraván egyszer csak felbukkan.
Aztán, megtörtént a csoda.
Mozgolódást látott az ösvény túloldalán. A rabszolgakaraván az! Egyszer csak élénkebben kezdett el figyelni, és alig hallhatóan oda szólt a közelében álló társaihoz – Figyeljetek a Jelre! – és előhúzta a tokjából a kardját…
Hirtelen feljajdult.
Fájdalom nyilat a testébe a sebén keresztül, de olyan hogy az elviselhetetlen volt. Lilás köd ereszkedett a szemeire. Nem látott semmit sem a fájdalmon kívül. Tekintette homályos lett, a színek és a formák megfejthetetlenek lettek, alaktalanok, és hamisak. Olyan mikor egy tó vízébe, kavicsot dobunk, a víz pedig összevissza fodrozódik, és apró hullámokat vett. Az egész teste egy egész sajgás volt, amit belülről égetett, és feszített a fájdalom. Őrjítően perzselt a bőre, mint aki lázas, a lehelete forró volt. Szemeit ösztönösen becsukta ahogy a fájdalom végig járta a testét és nem engedte el. Alig érzékelhetően hideg csapot le rá, körbeburkolta a testét, a szívébe markolt. Ne! NE! Ez a halál! A nyavalyás életbe! Még ne, gyere értem! Az összes istennek mondom: Kegyetlenek vagytok! Nekem még van itt, dolgom! Harcolnom kell még! Adjatok még időt! Alig érezte már a gyötrő fájdalmat, de nem azért mert jobban volt, hanem mert ott állt mellette a Halál fekete köpönyegében, csontból készült éles kaszájával, sötét madárszárnyaival. Eljött érte, hogy megszabadítsa Őt a Földi pokolból, de Marus még nem akarta ezt. Nem foglalkoztatta tovább állás gondolata. Semmi kedve nem volt a Paradicsomba menni, hiszen még nem állt rá készen. Élni akart, minden erejével foggal-körömmel kapaszkodott a földilétbe, még akkor is, hogy csak borzalmas iszonyat várt rá. Folytatni akarta azt amit a Carssus'Al-lal elkezdett.
És mint egy végszóra, talán csak a gondolataiban hallotta: amint egy köpönyeg végig hasít a levegőben, nem is olyan messze tőle. Hatalmas madárszárnyak vernek port, és zajt ahogy távoznak a holtak közül. Hideg ujjak eleresztik a szívét, hogy ismét érezhesse a fájdalmat és a kín visszatérő kegyetlen érzését megtört testében. A szemei felpattantak, miközben fuldokolva kapott levegő után. Tüdeje égetett mint, annak aki sokáig visszatartotta a levegőt. Szemei homályos csillanások voltak csupán a szemgödrében, amikkel nem látott semmit sem. Felnyögve, lassan és gyengén oldalra dűlt. A sebéből a vér még mindig hevesen csorgott, a nyílvessző ott volt ahol eddig… De akkor mégis hogy jött vissza? A Halál miért engedte el Őt? Miért nem halt meg mint a többiek? Talán mégis vannak istenek? Marus ezt nem tudhatta. És ha, mégis így lenne, mi értelme volt vissza hozni az életbe? Így is, úgy is meg fog halni? A démoni nyílvessző ott volt, még mindig Marus vállába fúródva, mint egy jel, arra utalva, hogy nincsen már sok hátra neki…
Ahogy oldalra dűlt, rá a sebesült vállára a kín ezerszeres erővel buzgott fel a testében. Egyetlen pillanatra tágra nyílt a tekintette, az ösvényen mintha valamit látott volna, de nem volt benne biztos, minden bizonnyal hallucináció lehetett majd homályos köd ereszkedett a szemeire majd elájult.