A szappantartó

Mindig ott felejti. Először csak véletlen volt, – mondta -, de később már szándékos, hogy aztán ha este én követem a fürdőbe, – rágondolva, mosolyajak magamban -, és én tegyem vissza a helyére azt az apró, valami flakon kupakjából bütykölt szappantartót, oda a borotvái és egyéb férfikacatai közé.
Nem is emlékszem, mióta játsszuk ezt a játékot. Mióta „üzengetjük” egymásnak, hogy „szeretlek”, ő azzal, hogy még akkor is kinn felejti a szappant, ha éppen aznap nem ott zuhanyozik, én meg azzal , hogy minduntalan visszarakom a helyére, hogy senki még csak meg se sejtse vonzódásunk.
Félek, hogy egyszer majd nem lesz már ott többet az a kis kék műanyag darab ,mint ahogyan volt is már egyszer.
Haragudott valamiért, és úgy ment tovább a dolgára, hogy nem hagyta ott nekem, mint valami békeüzenetet, csak majd félórát áztatta magát, jó nagy pancsot csinált, de akkurátusan elpakolt maga után, mindegy tüntetve, hogy most bizony megbántottam és semmilyen kedvességre nem hajlandó.
Vártam a következő napot, a következő találkozást, és a nap végét, hogy végre mehessek, mehessek a fürdőbe, kikémlelhessem szíve enyhülését, folytatódik e ez a kis színjáték, ami oly kedves mindkettőnknek, akár egy jó vacsora végén egy pohár vörösbor.
Megkönnyebbültem, amit a helységbe léptem, mert igazán arra számítottam, hogy ma sem lesz ott a szappantartó a zuhanyzó korlátjára ügyesen odaegyensúlyozva.
De ott volt, ott ragyogott az a kis vacak, és én akaratlan is elmolyosodtam, és most talán még mélyebben gondoltam rá, mint azelőtt, ha itt találtam ezt a kis valamit.
Pedig ma nem is fürdött, csak nyitott kabátban elrohant, rám sem nézett, rejtve és cinkosan, ahogy szokott.
Ledübörgött a keskeny vaslépcsőn, – sietsége nem tudni álca volt e zavarának, hogy most nem búcsúzhat csókkal -, és eltűnt abban a bizonyos másik világban, át az udvaron a nagy örökzöld bokor mögött.
Néztem egy darabig magam elé,- nem is tudom -, talán gondolatban kézen fogva vele én is eltűntem ott a bokor mögött az evilági kíváncsi tekintetek elől.
Aztán akaratlan, a kezembe vettem azt a darab szappant, megnedvesítettem a zuhany alatt és fehér habfátylat terítettem magamra vele. Mintha csak egy ölelésnek engednék, mintha csak ő ölelt volna meg ott. Ahogy a szappanhab alá ereszkedett rajtam, a keze melegét éreztem a hátamon, simogatása ritmusát, sietségét, ahogy érintése be akar falni, türelmetlenül fel akar fedezni újra és újra, még rá is szóltam, „ ne salapálj, nem szeretem, tudod, nem szaladok el, ne siess…!”
Aztán mintha csak valami lelepődéstől félnék, bebújtam a zuhany meleg esőcseppjei alá, lemosva magamról ezt az émelyítő, árulkodó érzést, hogy képes vagyok felidézni, magamhoz ölelni őt, még akkor is, ha kilométerekre van tőlem.
Nem engedtem tovább a kísértésnek, hogy újra és újra bebújjak ebbe az ölelésbe, amit így is úgy is magammal viszek most már.
A kis szappantartót visszaraktam a csempe párkányára, a borotvák és a majdnem üres samponos flakon közé, hogy ha újra erre jár a kedves újra levehesse, és újra itt felejthesse nekem…