A szemek

Könyökével rátérdelt a vászonra, és hosszan nézett maga elé. Ezernyi vázlatot készített már, de félredobta az ötleteket. Nem adták vissza a szándékot, hogy megalkossa a legszebb nő portréját. A modellel nem volt semmi baj. A tökéletes arcvonások, a női szépség arányai jellemezték ezt az arcot, de hiányzott a fény, a szeme csillogása, a tekintet vonzása egyik kísérletét sem jellemezte.

Rá akart gyújtani. Nem volt cigarettája. Visszament a műhelybe, és kikutatta a fiókokat. Rengeteg használt festék, beszáradt tubus figyelmeztette, ideje takarítani, helyet adni az újnak, a friss palettának. Régebben, sokszor készített vázlatokat ceruzával, és elképzelte a színeket. Amikor a kidolgozásra került a sor, pontosan emlékezett rá, milyen színharmóniát őrzött meg az emlékezetében. Újabban, színes pasztellekkel dolgozott. Gyakran maradt vázlat szinten a rajz, de a szemek mindig kidolgozásra kerültek. Soha nem hagyott egyetlen vázlatot sem a szemek kidolgozása nélkül. Rágyújtott. Talált az egyik fiókban egy majdnem teljes doboz cigarettát. Mélyen beszívta, és élvezettel fújta ki a füstöt. Szerette a cigaretta illatát, a dohány különleges fűszerezését, és nem rettentette el a ruhái dohányfüsttel átitatott illata sem. Évára gondolt. A lány gyakran meglátogatta a műhelyében. Nézte őt a tetőn átszűrődő napfényben, és csodálta a természetet, micsoda szépség megalkotására képes. Sokáig nem merte még lerajzolni se. Tetszett neki a lány, de komolyabb kapcsolatra gondolni sem mert. A lány romlatlan fiatalsága, szépsége megbűvölte, és érinthetetlenné tette számára.
– Mikor festesz meg? – kérdezte Éva egy napfényes tavaszi napon.
– Időre van szükségem.
– Arra minek? Most ráérek – mondta a lány, és huncutul nevetett.
– Nem merem.
– Mit nem mersz?
– Nem merem megörökíteni az arcodat. Egyes népek a halálát jósolják annak, akiről képmást készítenek.
– Ne bolondozz már! Úgyis meghalunk egyszer.
A lány felült a székre, ahova a modellek szoktak ülni. Levette a blúzát, és Ádám szemébe nézett.
– Látod, itt vagyok, teljesen meztelenül. A tiéd vagyok. Fessél meg! – kérlelte a lány.
Ádám odalépett hozzá, és megcsókolta. Megtörtént a varázslat. Átlépték a bűvös határvonalat.
– Szeretném, ha megfestenél! – szólalt meg a lány, és kibontakozott az ölelésből.
– Nem. De jobb ötletem van – Megfogta a lány karját, és a heverőre fektette.

– Rendben, megadom magam. De nem festem meg a portrédat, rajzolni fogok. A szemeidet fogom megrajzolni.
– A szemeimet? Csak a szemeimet? – Kérdezte Éva csodálkozással.
– Igen. Megváltozott a szemed. Élénkebb lett, és mintha mosolyogna. Különös varázsa van. Ezt idáig nem is vettem észre.
– Pedig, láthattad sokszor.
– De ez a fény csak most látható. Lehet, hogy szemed változott meg, lehet, hogy az én lelkemben történt a változás, de most, látom, amit eddig nem láthattam.
– Értem.
Éva felöltözött, és leült Ádámmal szemben a rajzasztalhoz. A fiú szemébe nézett. Ádám elkezdett rajzolni. Először a szemek körvonalát, majd az arc finom, ívelt vonalait karcolta a papírra.

Valami megváltozott. Ádám először érezte a lány hiányát. Gyakran jött, és ahogy jött, csendben, itt hagyva az illatát, el is ment, észrevétlenül. Sok rajzot készített, egyiket sem fejezte be, de a szemek kidolgozva, mindegyiken. Az utolsó képet részletesen kidolgozta, de itt is csak a szemek kaptak hangsúlyt, az arc finom vonalai csak jelzésként voltak megrajzolva, a csodálatos szempár kereteként. Szerette a lányt. Soha nem beszélt neki az érzéseiről, és most sem tudta rászánni magát, amikor Éva váratlanul megjelent.
– Fontos bejelentenivalóm van – mondta a lány, és homlokon csókolta barátját.
– Tényleg fontos lehet. Tudod, mennyi az idő? – kérdezte Ádám bosszúságot színlelve. Arra gondolt, hogy elmondja Évának, mit érez iránta.
– Persze, hogy tudom. Korán van, vagy késő? – szólt pimaszul a lány. Élvezte, amikor Ádám felhúzza magát. Ő maga soha nem szerette a túlhatározott dolgokat, spontán volt, az élet minden területén.
– Térj a lényegre, ne csigázz!
– Hát, az a helyzet, hogy férjhez megyek.
Ádámnak arcára fagyott a mosoly. Mintha hideg zuhany hullott volna rá, levegőt is alig tudott venni.
– Tegnap megkérte a kezemet. És én igent mondtam.
– Ismerem?
– Persze, hogy ismered. Gábor már régóta próbálkozik. Párizsban fog tanulni, és én is vele megyek. Igazából búcsúzni jöttem.
Ádám nem tudott megszólalni. Végre meg tudott nyílni előtte. Beleszeretett, vallotta be magának.
– És az a délután? Emlékszel?
– Hát, persze, hogy emlékszem. nagyon jó volt Ádám. Remélem, neked is!
– Igen, nekem is. Azt hittem, hogy köztünk elkezdődött valami.
– Elkezdődött. Barátok közt néha megesik.
– Neked ez nem jelent semmit?
– De, jelent, tudhatod. Jó volt veled. De Gábort szeretem. Vele akarok élni. Érted?
Ádám nem értette. Soha nem volt szó Gáborról, soha nem mondta, hogy mit érez iránta.
– Sok boldogságot kívánok nektek.
– Itt vár lent a kocsiban. Mennem is kell Ádám. Majd írok neked Párizsból.
Éva megcsókolta a férfit, és ahogy jött, csendesen elhagyta a műtermet.

Ádám sokáig nem tért magához. Dühében felborította a festékeket, és közömbösen nézte, ahogy a rajzokon végigcsorog a színkavalkád, elfedve Éva szemeit. Nem bánt semmit. Szerette az együtt töltött órák emlékét. Sokáig próbálkozott a festéssel, de nem volt képes koncentrálni, mintha a vágyai, a képzelete feleslegessé tette volna az alkotás örömét. Már nem érezte szükségét. Hetek teltek így. Sok pálinka fogyott el, és a műteremben egyre nagyobb lett a rendetlenség. Mindenütt a földön, korábbi rajzai hevertek halomban. Rájuk száradt a kifolyt festék. Cigaretta csikkek, ételmaradékok, üres tubusok, és üres pálinkás üvegek.

Májusban levelet kapott. Párizsból adták fel. Nagyon megörült a feladónak, Éva írt. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot. A levélben Éva közölte, hogy gyereket vár, aki azon a délutánon fogant, amit Ádámmal együtt töltöttek. Haza megy. Gábor jól fogadta a hírt, a karrierje mindennél fontosabb volt számára. Nem foglalkozott azzal, hogy nem lesz házasság. Igazából, Éva erőltette. Nem is értette, miért. Nem voltak olyan régen együtt, alig ismerte a lányt. Éva amúgy sem volt egy nyitott személyiség. Kevesen voltak a közelében. De Gábort megszerette. Talán, éppen azért merte vállalni a párizsi utat is. Eleinte zavartalan volt a kapcsolatuk. A rosszullétek miatt gyanakodott, de bizonyosságot akkor szerzett, amikor elvégezte a tesztet. Tudta, Ádám gyerekét hordja a szíve alatt.

Ádám elolvasta a néhány soros levelet. Hirtelen megrémült. A helyiségben nagy volt a rendetlenség. Alig tudott magához térni az örömtől. Azt sem tudta, hol kezdje a takarítást. Először a rajzait szedte össze. Minden csupa festék folt, színes kavalkád, az eredeti rajzokból nem látszott semmi. Az egyik rajz nagyon meglepte. Mindenütt vörös festék, de a festék alól Éva hibátlan, tökéletesen kidolgozott, mélybarna szempárja tekintett rá. Mintha mosolygott volna.