A szeretet fénye

Varázslatos karácsonyi ének hangjai töltötték be a kicsiny város kihalt utcáit, s a fehér fátyolba öltözött tájon lenyűgöző nyári napsütésként csillantak meg a mutatós házakból kiszűrődő fények. A házsor közepe tájon apró házikó állt, melynek hatalmas cserepei között büszke kémény ágaskodott, miből vidám füst pöfékelt az égen elterülő óriás bárányfelhők felé.
A tölgyfaszínbe bújtatott konyha sütője parfümként ontotta magából a mézeskalács fenséges illatát, mely finom melegséggel töltötte be a helységeket.
A szoba hangulatán érződött az angyalok jelenléte, ahogy vigyázva ölelték körbe a középen álló hatalmas örökzöldet, melynek ágain szivárványszín üveggömbök sorakoztak, s a derűsen villogó ünnepi égősor színes fényei kecsesen csillantak meg vonalaikon. A fa alatt gondosan becsomagolt ajándék kavalkád terült el, s a dobozok tetején elhelyezkedő masnik kibontásra várva pompáztak az aranyszín csomagolópapíron.
A gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek, s az ünnep alkalmából összegyűlt család a kanapén ülve, teát kortyolgatva hallgatta őket. Édesanyjuk mosolyogva tekintett rájuk, s melegség áradt szét szívében, mikor meglátta a gyerekek szemében tükröződő szeretet fényét. – Csendes éj… – kezdtek bele egy újabb szívmelengető énekbe, mikor az ajtóra szerelt koszorú csengettyűi hangos csilingelésbe kezdtek, s kopogás hallatszott a bejárat felől.
Az édesanya sietős léptekkel az ajtóhoz ment, s mosolyogva nyitotta ki azt. Az apró küszöbön karácsonyi jelmezbe öltözött gyerekek álltak, a három királyt és Máriát megtesetsítve, vidáman énekeltek, miközben csendes hópelyhek szállingóztak az égből. Tökéletesnek tűnő karácsonyeste volt, ám mégis szomorúság ölelte körbe a házat.
– Apa mikor jön? – kérdezte Kamilla a szobába lépő anyját, s kikerekedett szemekkel nézett a különböző figurákat megformáló süteményekkel megrakott tálcára.
Az anya szemében fájdalom tüze égett, s szomorú mosollyal az arcán válaszolt:
– Mikor éjfélkor a fényes angyalok befejezik táncukat, és a hold sugarai mámorító tündöklésbe kezdenek, s ti álomra hajtjátok fejeteket, akkor indul el a papa hazafelé, s reggel mikor kinyitjátok szemeiteket, itt fog várni rátok.
– Reggel jön apa! – kiáltották a gyerekek összenézve, s boldog mosollyal az arcukon szaladtak a tálcához, majd süteményt majszolgatva tértek vissza a karácsonyfa elé állított székekhez.
Izgatottan várták a másnap reggelt, édesapjuk érkeztét, az ajándékokat, amit nekik hoz, s hogy együtt tegyék a fa csúcsára a legszebb díszt, egy kicsiny, aranyba bújtatott angyalt.

A vonat sebesen zakatolt a csendes téli éjszakában, s a mozdony harsány füttyszavára az ablakon ülő apró hópelyhek riadtan szaladtak szét. A kis kabinsor vörös bársonytengere hangulatosan bélelte ki a vagonokat, s a lámpák halvány pislákolása ünnepiessé tette az utat.
A férfi magányosan üldögélt az egyik fülke melengető biztonságában, s szomorúan tekintett ki a fehér mámorban úszó tájra. Szemei lassan siklottak végig a kopár fákon, a leveleikből kivetkőzött bokrokon, s a kicsiny tó vízén, mely jéggé dermedve reszketett a hidegben. Ám mégis volt valami csoda a sivárságban, ami meghittséggel töltötte be lelkét: ahogyan a hold gyenge sugarai arannyá színezték a havat, melyet a zord felhők szórtak a tájra. Halvány mosoly jelent meg arcán, s jóérzéssel gondolt családjára. Az előző karácsony gondolata futott át agyán, s szinte érezte a fenséges gesztenyével töltött pulyka illatát, majd maga előtt látta, ahogy lánya huncut szemekkel néz fel rá szőke hajzuhatagából miközben a fenyőfa alatt talált babát szorongatja. – Remélem, az idei is tetszeni fog neki – gondolta, s szeme a vörös papírba rejtett dobozra siklott, miben ott lapult a baba, melynek hatalmas zöld szemei feleségét juttatták eszébe.
A fülke ajtajának hangos nyikorgása zökkentette ki gondolataiból, s mereven nézett az előtte álló anyó megfásult arcába, kinek kopott ruhája, s üres tekintete sem tudták elrejteni a szemében égő fényt.
– Szabad? – kérdezte, miközben a haját eltakaró kendőt igazgatta serényen.
– Igen – válaszolt, s ámulattal kísérte végig, ahogy a törékeny asszony helyet foglalt vele szemben.
A hó esett tovább, s a csend uralkodóan tért vissza az apró fülke falai közé.

Eközben a házban összegyűlt vendégsereg lassan szertefoszlott, s az utca feldíszített házainak fényei utat mutatva kísérték őket haza. A gyerekek a fa előtt álldogálva nézték az égők pompáját, s Kamilla a kicsiny angyalt szorongatva nézett fel a fa csúcsára, miközben egy észrevehetetlen, apró könnycsepp gördült le az arcán. Édesanyjuk odalépett mögéjük, s szótlanul szorította magához a két törékeny apróságot.
– Szeretlek mama! – suttogták halkan, s rá emelték könny ittas szemeiket.
Az anya mosolyogva tekintett le rájuk, s szeretetteljesen simogatta meg a fejüket.
– Én is szeretlek titeket! – válaszolta könnytől elcsukló hangon.
A vacsorát csendes békében fogyasztották el, majd meghitt hangulatban bújtak ágyba, s izgatottan várták az aznapi mesét.
– Mit mesélsz ma nekünk? – kérdezte Kamilla, s válaszra várva fürkészte anyja arcát.
– Egyszer volt, hol nem volt… – kezdett varázslatos mesébe az asszony, s Kamilla mosollyal az arcán merült álomba.
Álmában egy hatalmas hófedte tisztáson járt, s a friss hó megnyugtatóan ropogott a lába alatt. A mező közepén óriás fenyő állt méltóságosan, s csendet parancsolva ágaskodott az ég felé, ünnepi zölddel fűszerezve be a tájat. Hatalmas, szigorúan elrendezett büszke ágain arany gömbök lógtak, s ahogy a lány szemei végigpásztáztak a fán, csúcsához érve vakító sárga fény tündöklésére lett figyelmes. A hold ezüstös sugarai között hosszú hajú angyalok táncoltak, s lágyan dalolva aggatták a díszeket a fára. Kamilla ámulattal nézett fel rájuk, s mikor a tündöklő lények egy hatalmas arany csillaggal koronázták meg a fát, hangos kérdéssel törte meg a csendet:
– Miért nem angyalt tesztek a fa csúcsára, mint mi otthon?
Az angyalok összerezzenve néztek le az apró leányra, s csodálattól kikerekedett szemébe nézve mosoly jelent meg arcukon, majd a fát körbetáncolva, s kezeit megfogva emelték fel, hogy egy biztonságos ágra ültessék.
– Mert a csillag oly szép és fényes, mint a bennünk égő szeretet – mondta az egyik, s kezét lágyan végighúzta a kislány bársonyos arcán.
– De akkor mi miért angyalt teszünk rá? – kérdezte Kamilla értetlenül.
Ekkor az angyalok ismét karon fogták, s a fát ékesítő csillaghoz repítették. Az ötágú fényességből sugárként áradt a szeretet, s Kamilla édesapjára gondolt.
– Érzed már? – kérdezte az egyik angyal, s Kamilla bólintással válaszolt.
– Ez a csillag a szeretet fényének csillaga – folytatta egy másik angyal. – Ez biztosítja, hogy karácsonykor a szeretet uralkodhasson a földön.
Kamilla a csodálatos csillagot nézte, s még lélegzete is elakadt a lenyűgöző látványától.

Hajnalodott, s a nap első sugarai gyengén cirógatták a várost, mikor a fáradt mozdony hangosan fütyülve beszaladt a pályaudvarra. Az ébredő város halvány fényei gyengéden világították be a tájat, s a férfi szívébe jóleső érzés költözött. – Végre itthon – gondolta, s mélyet szippantott a friss reggeli levegőből. Lassú, elnyújtott léptekkel sétált a kis kanyargó utcák között. A város ünnepi díszben pompázott, s mikor a férfi a kicsiny házhoz ért, csodálattal nézte a rászerelt égők fényeinek táncát, majd a napba nézett, s gyengéd pillantással köszönte meg, hogy végigkísérte útján.
A házban csend honolt, a gyerekek békésen aludtak, ám felesége már a konyhában szorgoskodott, s könnyeivel küszködve karolta át a férfi nyakát, s lágy csókokat lehet rá, majd a gyerekekhez siettek, s csendesen nézték, ahogy édes álmaikban úsznak. Kamilla mosolyogva aludt, majd ébredezni kezdett, s mikor felébredt, meglepődöttségtől kikerekedett szemekkel, kacagva ugrott édesapja nyakába.
A reggelit vidám hangulatban majszolták el, s az apa csodás meséit hallgatták, majd kéz a kézben sétáltak át a fához, s az apa Kamillát a nyakába ültetve tette fel a díszt, az apró arany angyalt, amely a fa legszebb díszeként nézett vissza rájuk.
Kamilla az álmán tűnődött, s a megálmodott angyalok szavai csengtek füleiben.
– Szeretlek papa! – mondta, s ekkor édesapja levette a nyakából.
– Én is szeretlek kicsim! – válaszolta, s magához szorította.
Kamilla könnyes szemekkel bújt édesapja karjaiba, kinek szemében az álmodott csillag fényét látta, s már akkor érezte, hogy ez a szeretet nem múlik el soha.