A szeretet kiáltványa

Az eső, mint verejték lassan végigcsorog az ódon, megkopott szürke falakon. A vakolat pedig, akár a didergő kolduson a kabát, málladozó foltokkal teli. Szégyenlősen igyekszik elrejteni, a téglákba fúródott hajdani lövedékek nyomait. Szeretem ezt a várost. Itt sarjadtak sorsom mélyre nyúló gyökerei, s töltötték lelkembe ezt az örökké zsongó, lüktető életet.
Köröttem a téren egymást kergető gyerekek szaladnak. Apró lábuk nagyokat csobban, amint a kövéredő tócsákon önfeledten át, meg átszaladnak. Persze, az őket terelgető anyukák ezt teljesen másként gondolják. Előttük, mosnivaló ruhák, súrolandó cipők lebegnek. Albert Einstein relativitás elmélete jut az eszembe. Lám, ebben a szituációban is milyen jól alkalmazható. A dolgok megítélését az határozza meg, milyen nézőpontból szemléljük őket. Eszembe jut, mennyire szerettem én is a langyos nyári tócsákban futkározni, élvezve a felcsapódó vízpermet látványát.
Közben a szemközti padon, a szemétkupacnak hitt újsághalom lassan megmozdul. Szakállas, öreg, hajléktalan férfi próbálja járásra ösztökélni, a kemény teleken félig elfagyott lábait. Az esőről láthatóan tudomást sem vesz. Tekintete, azon a zöld, rácsos szeméttartón állapodik meg, amelybe, egy szőke kislány dobta az imént, sebtiben bemaj-szolt szendvicsének maradványait. Nehézkes léptekkel oda ballag, kiveszi a megrágott maradékot, majd lassú, fáradt mozdulattal lesöpri a rátapadt vizes faleveleket, és szótlanul enni kezd. Érzem, ahogy elszorul a torkom. Ennyi maradt egy emberből? Emberi mivoltát, pénzközpontú társadalmunk szavakból, és közönyből kovácsolt tőrökkel döfte keresztül. Nagyra tartott, ám érzéketlen huszadik századunk, mint haszontalan holmit kidobta, és megveti őt, hiszen belőle már senki sem tud hasznot húzni. Eltűnődöm, ő vajon milyen gyermekkort őriz a lelkében? Mennyi vágy, terv, és reménység lüktetett szárnyalva ifjú erei-ben, amint játéktól áthevülve futott a jövő felé? Most pedig,- itt ül a szemközti padon, arcán imbolygó vízcseppek dülöngélnek tétován, amint rágja a falatot. Üres tekintete a semmibe réved. Legszívesebben hangosan kiáltanék. Olyan hangosan, hogy meghallja minden szülő, tanár, politikus, és mind, akik e kékszínű ékkövön összezárva élünk. „Tegyétek le a fejszét, melyet a becsvágy, a gőg, a hatalom az önzés, a kapzsiság, és a pénz utáni sóvárgás csiszol egyre élesebbre, mert félő, hogy kivágjátok vele mindazt, ami emberi! A megértés, az együttérzés képességeit, a béke, és a szeretet, még itt, ott fellelhető vékony hajtásait. Öltöztessétek fel gyermekeiteket, de ne csak kívülről, hanem belülről is!”
Az eső közben elállt. A fák lombjai időnként megrázzák magukat, amint a tavaszi szél sietve elsuhan közöttük, akár a nyájat őrző kuvasz a zápor után.
Vajon hány gyermek hal éhen ma is nap, mint nap? Tízezer, százezer, vagy talán még ennél is több? Kik fennhéjázó századunk bűzös szeméttelepein, felpuffadt hassal penészes kenyeret majszolnak.

Édesanyák! Szorítsátok emlőitekre kisdedeteket! Simogassátok, és becézzétek őket! Mosolyogjatok rájuk, s ha kell, fussatok át velük a langyos tócsákon, hogy érezzék, mennyire szeretitek őt! Tegyétek gazdaggá a szívüket, hiszen ha így nőnek fel, meglátják majd, mennyi sebből vérzik a világ, és tudni fogják, hogyan kell begyógyítani. Mert a föld lassan megdermed a kapzsiság, a gyűlölet, és a közöny fagyos leheletétől. Ezt pedig csak a lélek gazdagsága, az együtt érző szeretet melege képes felolvasztani. Vigyázzunk hát, a köröttünk önfeledten futkosó kócos hajú jövőre, hogy mivel öntözzük lelküket, mert akkor felnőve, majd ők maguk is ezt fogják sugározni. Talán nem lesznek többé megfojtott csecsemők, számkivetett, sorstalan öregek, otthonokat feldúló háborúk. Meglátjuk végre, milyen gyönyörű is a föld, és mindenkinek jut bőven kenyér.

Sándor Gyula
2007-január-30