A szeretetpróba

A mű megtörtént eseményeket dolgoz fel.

-Milyen szép!-gondolta Edit. Nézte ahogyan Zsófi szőke hajára sütött a nap és eszébe jutottak a napsugaras, játszóteres délutánok. A homokozóvödrös sétálgatások, amikor még várt rájuk a nagy kaland, a homokvárépítés.
Akkor még fürtökben hordta göndör haját. Szó szerint, mindenki azt mondta rá, mint egy kis angyal.
Most is anyai büszkeséget érzett.
Nézte nyúlánk alakját, ahogyan lófarokkal, kipirult arccal a sarokba hajította tornazsákját.
Kézilabda edzésen volt: Nevetett.
Rutinos mozdulattal kivette a kontaktlencséjét és hunyorogva felvette az erős szemüveget.
A gyenge látást az apjától örökölte, akit rajongva imádott.
-Sose fog megbocsájtani nekem…-gondolta Edit és a válásra gondolt. Zsófi könnyes, vádló tekintetére, az üres napokra apa nélkül, a nélkülözésre,a csendre.
A zajos, szennyes-kiteregetős válóperre. Zsófi 15 éves volt akkor.
De most végre nevetett.
Edit nem tudta még, hogy a lánya szerelmes. Addig a napig nem, amíg kihunyt a fény, és felváltotta ezt a hirtelen talált boldogságot a búskomorság, amelynek nem akart vége szakadni.
Hónapok múltak el így.
Aztán egy napon Zsófi nem jött haza.
Edit hiába várta.
Órák múltak el a telefoncsörgésig.
Hideg hang volt a vonal túlsó végén. A gyermek-pszihiátriáról hívták.
Elmondták, hogy Zsófi sokat ivott, és a mentő vitte be hozzájuk.
Így kezdődött.
Ott volt egy edzőtárs is, valami Niki.
Kevert típusú kamaszkori emocionális zavar, pánikzavar. Ez volt a diagnózis.
Mindkettőjüknek kedélyjavítókat és szorongáscsökkentőket írtak fel a viharos kamaszkor alternatívájaként, és mindketten szedni kezdték, a szülői törődéstől asszisztálva, hogy rendesen beveszik-e a gyógyszert.
Zsófi eleinte rosszul volt, tiltakozott a szervezete, de a barátságos doktornő
nyugtatólag elmondta, ez normális, idő kell, amíg rááll a szervezet.
Edit gondosan betartotta az időpontokat, előkészítve a gyógyszert, vizet hozzá, várta a hatást, hogy lánya ismét kiegyensúlyozott és boldog lesz.
Az első gyanús jel az a biciklibaleset volt.
Zsófi furcsán érezte magát. Koordinációs zavara volt, nem találta az egyensúlyát és elesett. Össze-vissza verte magát, bár látványnak ijesztő volt, semmi komoly.
Edit, az anyák aggodalmával látta el a sebeket, és érezte, bár nem vett róla tudomást, hogy a lánya ösztönösen elhúzódik tőle.
Másnap már nyilvánvalóvá vált Zsófi ellenségeskedése. A szeme szikrákat szórt, az arcára kiült az utálat, ha anyjára nézett.
-Jó reggelt, hasadra süt a nap…-próbált Edit mosolyogni.
-Hagyjál békén! Ne szólj hozzám!-szólt Zsófi ingerülten.
Edit feldühödött.
Zajos robajjal csapta be az ajtót maga után. A számtalan áldozatra gondolt, amelyet meghozott lányáért.
-Hálátlan fruska! -dünnyögte magában, és sírni tudott volna. Érezte, valami romlik el, ő és a cicatermészetű, simulós, odabújós kislány között.
Elmorzsolt egy könnyet.
Hiszen kamasz. Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz.

Niki öngyilkossága volt az első döbbenet. Ő volt az az edzőtársa, akivel az ominózus első lerészegedés után egyszerre írták fel az antidepresszánsokat.
Edit még látta maga előtt, a 17 éves sportos csitrit,fűzőjénél átvetett korcsolyával a vállán, ahogy elkéri Zsófit egy kora esti korizásra. Mi történhetett?
Este felment a völgyhídra és a mélybe vetette magát.
Niki szüleire gondolt és sírt.
Zsófi állt az ajtóban. Kezében egy hosszúra hajtogatott betegtájékoztatóval.
A lábai remegtek. Edit kezébe nyomta a papírt.
"Egyik mellékhatásaként felerősödhet az öngyilkossági kényszer."
Mellékhatás? Edit nem hitt a szemének.
-Nem szedem tovább.-mondta Zsófi dacosan.-Én ezt nem.
Fokozatosan szabad csak abbahagyni. Ezt mondta az doktornő. Különben könnyen pszihózis lesz a vége. Edit nem is gondolkodott el a szó jelentésén
Bólintott.
Ha nem, hát nem.
Ő is megijedt. Újra átolvasta a betegtájékoztatót. 18 év alatt nem ajánlják. Zsófim 17 volt és 43 kiló.
Jobb lesz ezt abbahagyni.
Másnapra világméretűvé vált Zsófi ellenségeskedése. Izzadt, remegett, hisztériázott, sokszor sírt és Editet hibáztatta mindenért. Az elveszített apáért, akit Edit elüldözött. Aztán felhánytorgatta Edit félresikerült kalandját egy sokkal fiatalabb férfival, és rá nem jellemző módon csúnyán beszélt.
Edit megsemmisülve hallgatta a saját lányától a sosem hallott jelzőket. Első indulatból talán felpofozta volna.
De most nem.
Zsófi nyilvánvalóan szenvedett. Alig állt a lábán, gyenge volt.
Sírt és kiabált.
Tehetetlenül hagyta magára. Délutánra az ágya üres volt.
Zsófi eltűnt.
Edit pánikba esett. Csak a völgyhídra tudott gondolni. Nikire. A temetésére.
Az anyja szemére. Autóba ült és az idegességtől fél-őrűlten hajtott a völgyhíd felé.
-Ne Zsófi, ne…-suttogta mintegy önmagának, alig látott a könnyektől, de odaért.
Zsófi a korlátba kapaszkodott.
Nézte a mélységet. Ki tudja mire gondolt?
-Ne gyere közelebb, mert leugrom!!!-kiabálta hisztérikusan.
Edit dermedten állt
Hátrált, vissza az autóig, és remegve hívta a mentőket.
Tudta, hibát követ el, de sikoltott szívében a tehetetlen fájdalom.
Elszörnyedve látta, amint Zsófit két mentős levadássza. A rugdalózó lányt jobbról-balról karolva a mentőbe tuszkolták.
Edit látta az arcán, hogy sír. Gázt adott. Elindult a mentő után.

Hideg, fehér, klórszagú kórház. Edit arra gondolt, milyen ernyedt, puha kézfogása van az orvosnak. Aztán ugyanaz a kézfogás, de ez már az ápolóé.
-Nem akarja magát látni. Jobb lenne, ha nem látogatná…
Edit idegesen vállat vont és kiviharzott az ajtón.

Zsófit egyedül találta az este.
Nem akarta bevenni a gyógyszereket, de lefogták, és addig tartották befogva az orrát, amíg levegő híján végre kinyitotta a száját. Erős férfikéz tartotta addig a száját, amíg le nem nyelte.
Sírt.
Homályos folt volt a világ, mert a szemüvegét elvették. Valaki az ágyra dobta. Felhajtotta a hálóingét.
Sírt, kiabált, kapálózott. Megúszta valahogy. Vagy mégsem?
Kapott egy injekciót, és tovább már semmire sem emlékezett.
Reggel elektrosokkolták.
-Itt írja alá, hogy beleegyezett.-dobta az orvos Edit elé a papírt.
-Utólag? És, ez agykárosodást okozhat…-nyögte az asszony.
-Zsófi súlyos beteg. Értse meg. Skizofrénia. Szuicid epizód. És különben is korszerű gépeink vannak.
Edit egy pillanatra megingott. Végül is ez egy orvos. Letette a hippokratészi esküt. Számít a szava.
Aztán meglátta a lányát.
Az ágyon ült, lassan, érhetetlenül beszélt. Folyt a nyála.Edit átölelte.
-Kiviszlek innen.
Zsófi durván ellökte magától. Gyilkosnak nevezte.
Az esti látogatásnál vitte ki, az ablakon keresztül. Alig tudott járni, az emeletre is úgy cipelte.
Aztán félt a rendőrségtől. De nem történt semmi.

Reggelre Zsófi dührohamot kapott. Minden röpült a szobájában, Edit fejének, aztán a lány nekiugrott az anyjának.
Tépte a haját és püfölte a reggelihez kapott kakaós bögrével.
Hangos reccsenéssel tört el a csont Edit védekező kezében. Valahogy kimenekült.
Ez a pszihózis.
Edit belátta, hogy ez így nem fog menni. Fokozatosan kell csökkenteni a gyógyszert. De hogyan?

Zsófi továbbra sem volt hajlandó semmit bevenni.Edit konzultált a háziorvosával, aki, bár nem helyeselte, felírt egy csepegtetős katyvaszt, ami szintén antidepresszáns, de jól adagolható. A reggeli narancslébe csepegtette.
Hosszú hónapokig nyugalom volt. Bár a mellékhatások, a beszédzavar, a gyengeség, a kóválygás mind jelen voltak, sőt új tünetként egy bőrgyulladás is jelentkezett, Zsófi mit sem sejtett.
Az idő Edit izgalmát is elaltatta, amikor még lopva adta be a szert, gipsszel a kezén, titokban, tartva lánya haragjától.
Aztán egy reggelen, számolva a cseppeket, felnézett.
Zsófi állt a konyhaajtóban.
-Szóval éppen te mérgezel? A saját anyám?-kiabálta és akkor elszabadult a pokol.
-Megmagyarázom…-suttogta Edit.
-Ne magyarázz te semmit! Te gyilkos!

Kábé ekkor kezdődött a vallási téboly. Zsófi elköltözött egy iskolatársához.
A fiú gyülekezetbe járt, és a szeretetre éhes lány szívébe befészkelt a szó. Jézus szeret.
Elajándékozta a ruháit, az óráját, telefonját, mindenét. Böjtölt a megtisztulásért.
Amikor rosszul lett, már 5 napja nem evett, nem ivott.

Ugyanaz a hideg hang a telefon túlsó végén. Belesajdult Edit szíve.
Rohant a pszihiátriára. Döbbenten látta a leszedált Zsófit. Csak nézett a lány maga elé, rég lecsöpögött karjában az infúzió. Két csomag százas papírzsepit használt naponta, úgy folyt a nyála. Nem akart, vagy nem tudott enni.
Kapott rá gyógyszer, amitől másnapra már falt, az antidepresszánsoktól különben is hízott.
Edit hazavitte, de másnapra megint megszökött. Már egyáltalán nem beszéltek.

Aztán Zsófi arra a fiúra nyitott: Egy lánnyal volt, nem félreérthető helyzetben.
Akit szentnek gondolt.
Aznap este hazament. Edit nyitott ajtót.
Sírva a karjaiba borult.
-Anya, anya szeretlek.
Edit sírt. Viszonozta az ölelést.
-Megoldjuk, kislányom.-suttogta.- Most már menni fog. Minden rendben lesz.
Álltak az ajtóban, egymást átölelve, és Edit arra gondolt, most nem számít semmi. Csak ez a perc.
– Hiszen a gyerekem. És örökké az lesz.