A szoborrá változtatott királylány

Valahol a hegyeken túl, valahol, ahol még sok mese lapul, ahol a kurta farkú malacka még túr, ott élt Móc király lányával, Tulipántkával. Boldogan, szeretetben éltek. Telt- múlt az idő, Tulipántka eladósorba került. Messzi földön híres volt szépségéről, okosságáról. Hercegek, grófok, bárók versenyeztek a kezéért. Verseket, dalokat zengtek róla. Festmények készültek a bájos leánykáról.
Eljutott a lány híre Hercehurcához, a varázslóhoz is, aki hírhedt volt bűbájosságáról, gonoszságáról. Folyton valami rosszban sántikált. Mindent el tudott varázsolni, mindenre tudott valami szemfényvesztést. Féltek is tőle a világ mágusai! Azt tartották, nem jó ujjat húzni őgonoszságával. No, ez a szemfényvesztő- lelket törő varázsló, elhatározta, hogy feleségül veszi Tulipántkát. Felvette éjfekete köpönyegét, varázsló süvegét, nadrágját, csizmáját. A tükör előtt még biggyeszkedett egy kicsit, aztán elégedetten így szólt:
– No, így rendben is lennék! Bár, lehet, hogy túl gyászos ez az ünnepi gúnyám. De ez vagyok én!- gonosz mosoly suhant át az arcán.
Felpattant ébenfekete lovára és útnak indult.

Eközben a palotában Tulipánka vidáman ugrált, készülődött, mert már nagyon várta a találkozást Mitykával. Mityka a szomszédos uralkodó fia volt, akivel gyerekkoruk óta barátok voltak. Két éve nem találkoztak, mert a fiú Királyképző Iskolába járt. Levelet küldtek egymásnak galambpostával, így tartották a kapcsolatot. Ma befejezte a tanulmányait, első útja Tulipántkához vezetett.
– Na, daduskám! Szép vagyok ebben a tulipános ruhácskában? És a hajam? Az jó így? Na, szólj már!
– Kis tündérbogaram! Csodásan festesz! A ruhád, a hajad mind, mind gyönyörű. Látom, fontos neked Mityka, nagyon készülsz erre a találkozóra. Biztosan csodálkozik majd, ha meglát! Észreveszi milyen szép kisasszonyka lettél!
Tulipántka elpirult zavarában.
– Igen, úgy érzem már többet jelent számomra, mint barát.
Az ajtónálló bejelentette a királyfi érkezését.
– Felséges királyom! Megérkezett Mityka királyfi!
Az ajtón belépett egy délceg ifjú. Kedves mosollyal lépett Móc királyhoz, és így üdvözölte:
– Végeztem a tanulmányaimmal, s ím eljöttem hozzátok. Tulipántka merre van? Hol találom? Alig várom, hogy találkozhassam vele!
Ekkor kitárult az ajtó és belépett a királylány. Egy darabig csak nézték egymást, majd Tulipántka Mityka nyakába ugrott. Mindketten valami melegséget éreztek a szívükben. A gyermekkori barátságból érezték, hogy valami más lett. Móc király is kedvtelve nézte a fiatalokat. Megállapította magában, hogy milyen szép pár lennének.
Elvonultak a kertbe beszélgetni. Sétáltak, nevetgéltek.
– Kedves Tulipántka! Oly szép királykisasszonnyá serdültél! Mindig is sokat jelentettél nekem. De most, hogy újra megláttalak, valami furcsa bizsergést éreztem a szívemben. A levelek, amiket váltottunk, azok is olyan közel hoztak hozzám. Leszel a feleségem?
– Óh, Mityka! Igen! Leszek a párod! Mikor beléptem a trónterembe és megláttalak, én is azt a furcsa bizsergető érzést éreztem.
Boldogan beszaladtak a palotába, hogy közöljék az öreg királlyal a hírt. Volt öröm! Móc király néhány könnycseppet is elmorzsolt. Mityka hazaindult, hogy szüleit is értesítse házassági szándékáról.
A kastélyban nagy lett a sürgés – forgás, mindenki az esküvőre készülődött. Ekkor toppant be Hercehurca. Látván a nagy felfordulást, fel s alá futkosást, megkérdezte az egyik szolgát:
– Mi történt? Mire véljem ezt? Én Tulipántka kezét jöttem megkérni.
– Hát uram, akkor elkéstél! Mert őt épp ma eljegyezte Mityka királyfi.
Hercehurca bosszúsan megvakarta az orrát és földhöz vágta süvegét.
– Na, azt már nem! Még hogy férjhez megy Mitykához. Ki az, miféle királyficska? Mityka- fityka! – gúnyolódott. Majd én megmutatom neki, hogy én leszek a vőlegény s nem más!
Megkereste Móc királyt, elmondta a szándékát. A király közölte vele, hogy lánya már választott.
– Hogy mersz nekem nemet mondani! – ordította. Hallgass ide Móc király! Én Hercehurca a híres varázsló vagyok. Ha nem adod szépszerével a lányodat, akkor elviszem erőszakkal.
Azzal, nagy dérrel- durral kiviharzott a trónteremből. Az ajtóban épp szembetalálkozott Tulipántkával. Felkapta, és sutty! Máris a lovánál termett a lánnyal és elvágtattak.
Hej, sírt a király, mint a záporeső! Futárt küldött Mitykához, hogy azonnal jöjjön, mert elrabolták a jegyesét.

Amikor megérkeztek Hercehurca palotájába, bevezette a királylányt a legszebb lakosztályába és így szólt:
– Tiéd mindenem, a vagyonom, a lábaid elé teszem varázssüvegemet. Leszel a feleségem? Ez a legpazarabb szobám, itt fogsz élni. Tetszik?
– Mit képzelsz te gonosz varázsmágus! Sohasem leszek a feleséged! Elrabolsz, így akarsz szerelmet, szeretetet szerezni? Elszakítasz atyámtól? Barátaimtól? Nem és nem! – toppantott. – Nem leszek a feleséged, akárhogy is szeretnéd! Én szívem már Mitykáé. Ő ismer engem. Együtt játszottunk, nevettünk vagy szomorkodtunk. Játszópajtásból szerelmem lett. Ő volt ott, amikor édesanyámat elvesztettem, ő vigasztalt engem. Kedvenc virágaimat, a tulipánokat is ő gondozta, amikor beteg voltam. Együtt nőttünk fel. Ő az én legjobb barátom és szerelmem is egyben.
– Mi az, hogy neeem!? – hördült fel a mágus – Még soha, senki nem mert nekem nemet mondani rajtad és apádon kívül. Ha nem kellek, akkor sem eresztlek! Akkor is itt maradsz örökre! Dísze leszel kertemnek! Szépen fogsz mutatni a tulipánjaim között! – kacagta vészjóslóan.
– Ezzel már mormogta is a varázsmondókáját:

Tuli, tuli tulipán!
Kedves kicsi tubicám!
Ha már enyém nem lehetsz,
mert más elrabolta a szívedet,
én hát elvarázsollak tégedet.
Itt egy csiga, ott egy bokor,
Legyél mától márványszobor!

Azzal a lányból egy hófehér márványszobor lett. A varázsló kicipelte a kertbe és a tulipánok közé állította a szoborrá változott lányt. Akkor vette észre Hercehurca, hogy a szobor arcán egy márvány könnycsepp van. Próbálta letörni, de nem sikerült. Dühösen bement a palotájába.

Mityka ezalatt azon törte a fejét, hogyan tudna túljárni a sarlatán eszén. A Királyképzőben sok mindent tanult, volt hókuszpókusz óra is. Elővette a jegyzeteit. Talált is egy varázsrímet, ami úgy vélte a segítségére lehet. Hisz hallott már Hercehurcáról, hogy bizony nehéz dió őkelme, és hogy senki nem mer vele kikezdeni.
– Egy életem, egy halálom, Tulipántkát kiszabadítom! Kedves királyapám! Készüljetek csak a lagzira, mert ígérem, hamarosan itt leszek a lányoddal.
Felnyergelte hófehér táltos paripáját, és elindult. Amikor meglátta a hegy tetején a fekete kastélyt, tudta, jó helyen jár. Óvatosan közelítette meg palotát. A lova patáira selyemkötést tett, nehogy a paták kopogását meghallja Hercehurca. A varázsló azonban olyan dühös volt, hogy Tulipántka ellentmondott neki, hogy úgy belemélyedt a Varázslexikonjába, hogy azt sem hallotta volna meg, ha ágyút sütnek el a füle mellett. Mityka a háta mögé lopakodott, és ezt suttogta:

Gonosz –bonosz varázsló,
aludj egyet, légy oly jó!

Azzal az iskolában kapott varázsport hirtelen a mágus fejére szórta. Hercehurca mély álomba merült. Keresni kezdte Tulipántkát. Sietnie kellett, mert tudta, hogy a varázslat csak egy óráig tart. Bejárta a sok- sok szobát, de nem lelte a lányt. Kiment az istállóba, de ott csak az ébenfekete ló ácsorgott szomorúan. Ekkor az ő kedves hófehér paripája is bedugta a fejét, bekukucskált. A fekete ló nyerített egyet, majd emberi hangon megszólalt:
– Tudom ki vagy és miért jöttél. Segítek nektek, ha magatokkal visztek. Hercehurca annyi rosszat tett már és bizony sokszor én repítettem a varázslatok helyszínére, és ebből elegem van. Tulipántkát a tulipánok közt a kertben találod. Márványszobor lett belőle. Igyekezz, mert ha felébred a gazdám benneteket is szoborrá varázsol. A varázskönyvében benne a van a visszavarázsoló varázslathoz szükséges versike.

Mityka visszafutott a szobába és lázasan kereste a visszavarázsoló varázsigét. Az órára pillantott, még öt perce volt, arra, hogy sikerrel járjon. Miután meglelte, kirohant a kertbe, ott meglátta a csodaszép szobrot. Megsimogatta, a könnycseppre egy csókot lehelt.

Tuli, tuli, tulipán,
legyél újra királylány!

Abban a szempillanatban lepattant a testét borító márvány, és visszaváltozott a lánnyá. Megölelték egymást.
– Kedvesem!- szólt Mityka. Sietnünk kell, mert ha felébred ez a gonosz pára, mindkettőnket szoborrá varázsol.
Az istálló előtt mát idegesen toporogtak a lovak.
– Gyorsan, mert lejárt az idő! Érzem a hátamon, mert nagyon ég, hogy elindult Hercehuca, mindjárt itt lesz- suttogta a fekete ló. Meneküljetek, majd én is megyek!
Mityka felpattant Tulipántkával a táltosára. Ekkor ért ki az udvarra Hercehurca. Rázta az öklét, s közben egy varázsmondókát kezdett darálni. A paripája hátára akart ülni, de a ló egy jól irányzott rúgással hátsó fertályon rúgta. A varázsló ezen úgy meglepődött, hogy benn rekedt a szó, s nem tudta folytatni a varázslást. Lova pedig Mitykáék után vágtatott.

Amikor megérkeztek Móc király várába, Mityka köszönetet mondott neki a segítségéért. A fekete mén lehajtotta a fejét és így szólt:
– Örülök, hogy segíthettem. De nem csak értetek tettem. Oldalt pillantott Mityka hófehér lovára. Tudod, nekem is szükségem lenne egy igaz barátra. Elegem lett a sok gonoszságból, amit Hercehurca elkövetett. Majd vidáman ezt nyerítette:

Huppszi, huppszi,
hoppla hó,
kezdődjék a dáridó!

A két ló boldogan ügetett be az istállóba, ahol csupa finomság várta őket. Volt ott kockacukros répatorta, dinnyehéjban alma, gyömbéres keksz.

Minden készen állt a lakodalomra. Hét országra szóló vigasságot csaptak.
Hercehurca talán azóta is a hátsóját tapogatja, és azon gondolkodik mi történhetett a lovával, hogy ilyen csúful elbánt vele.