A találkozás

Zoltán hazafelé tartott a közelgő alkonyatban. Hűvös kora tavasz volt, az ég fémesen kék, a még majdnem csupasz faágak akár a hirtelen megnyúlt kamaszok aránytalanul hosszú karjai, fölfelé nyújtózkodtak. Mintha a lemenő napot akarnák visszatartani. Hiába. A természetben mindennek megvan a maga rendje. Elég zűrzavart okoz benne úgyis az ember, nem hiányzik, hogy a fák is okoskodni kezdjenek.
Zoltán fázott, könnyű kis széldzseki volt rajta. Hóna alatt néhány könyv lapult, most kerültek be a könyvtárba, ahol a férfi dolgozott. Szerette elsőként elolvasni a frissen megjelent kiadványokat, hogy jó szívvel tudja ajánlani az olvasóknak.
Nem sietett. Nem is tudott volna. Az egyik lábára bicegett. Születésétől fogva a bal lába néhány centivel rövidebb volt, mint a jobb. A nagyanyjától úgy tanulta meg, hogy van egy jó lába meg egy rossz. Óvodás korában a többiek kinevették ezért, aztán később is akadtak gúnyolódók, főleg azok között a lányok között, akikhez megpróbált közeledni.
Az egyetemen Éva volt a legszebb. Jó feje lett volna, könnyen tanult, de a randik, a bulik fontosabbak voltak számára, mint a vizsgák. A negyedéves szigorlaton meg is húzták, így nyáron tanulni kényszerült. Az egyetem épületébe járt be a pótvizsgára készülni, a díszudvar körfolyosóján lévő egyik asztalt ki is nevezte szamárpadnak.
Egy délután Zoltánt találta ott ülni.
− Helló, fiúka! Te mit keresel itt? Miért nem vagy a strandon, mint a boldog szabadok?
Zoltán, mint mindig, most is elpirult, mikor a lány megszólította. Nem válaszolt, csak a rossz lábára nézett.
− Az igaz, ha ilyen bicebóca lennék, mint te, én sem szívesen mutogatnám magam fürdőruhában. De hogy csinálod, hogy neked minden vizsgád jeles? Segíthetnél nekem!
Éva közben letelepedett Zoltánnal szemben az asztalhoz. Elővett egy almát, egy tábla csokoládét, a mobilját meg végül a jegyzeteit.
− A mobilt rakd vissza! – szólt rá a fiú.
− Miért? – csodálkozott a lány.
− Tanulni akarsz vagy fecsegni?
− És ha Péter keres?
− Ne keressen! Most tanulunk.
Ettől a naptól kezdve együtt készültek Éva vizsgájára.
− Jó lennél börtönőrnek – duzzogott néha a lány, de szót fogadott Zoltánnak.
A vizsgára Péter vitte be Évát a nem régen kapott, új kocsijával.
− Remélem, nem szerelmesedtél bele ebbe az eminens okos tojásba?
Zoltán egy oszlop takarásában állt, Éváék nem láthatták, ahogy igyekeztek felfelé a lépcsőn.
− Ugyan, mit képzelsz? Egy sántába? – kérdezte a lány, majd mindketten jót nevettek.
Zoltánnak még sosem esett ilyen rosszul, hogy sántának nevezték. Nem várta meg, hogy Éva levizsgázzon, nem érdekelte, hogy sikerül-e neki vagy nem. Ettől kezdve, ahogy tudta, kerülte a lányt.
A diplomaosztó után mehetett volna tanárnak egy jó nevű gimnáziumba, de ő inkább könyvtáros lett egy kis fiókkönyvtárban. A könyveknek mindegy, hogy ép vagy fogyatékkal élő veszi őket kézbe.
Ahogy a hideglelős tavaszi kora estében hazafelé tartott, lelépett a járdáról, hogy el tudjon haladni mellette egy tolókocsis férfi. A kocsit egy nő tolta. Éva volt. Zoltán alig ismerte meg. Hosszú, szőkésbarna haja egész rövidre volt vágva, az arcán semmi festék. Mintha tíz évvel idősebb lett volna a koránál.
− Te vagy az, Éva?
A nő fáradt szemekkel csodálkozott rá. Egy szomorú mosolyféle jelent meg a szája körül.
− Megismertél?
− Hol jársz erre?
− Pétert hoztam ki egy kicsit a levegőre.
Zoltán a kocsiban ülő férfira nézett.
− Pétert?
− Ő az. Ugye, alig lehet ráismerni? Két éve balesete volt a kocsijával. Gyorshajtás, mentő, kórház, rehabilitáció. Rajtam kívül senkit sem ismer meg. Ezzel végleg magához láncolt. Ő lett az én igazi börtönőröm.
Éva az utolsó szavakat már sírva mondta. Zoltán pedig képtelen volt igaz szívvel vigasztalni.