Félénken lépett a táncrúd elébe. Agyában sok színes emlékkép táncolt: az első pillanat… az első tánc… hófehér, fodros ruha… körömcipő… Az a másik két mélybarna, biztató szem… Az a lelkes lázálom… Boldog, balga láz! Az első szenvedélyes csók… Színek… narancs és vörös… őrületes forgás két erős kar biztonságában… Két hatalmas mosoly… Akkor még… ! Táncversenyek sorozata… Amikor sorra nyerte a díjakat… Amikor elesett… Ahogy a feje a márványpadlónak koppant… Ahogy a kórházban fekszik… Ahogy közölték vele, hogy már soha többé nem táncolhat… Nem szólt semmit. Amikor elhatározta, hogy mégis táncolni fog! A küszködések… a szenvedések… elesések, és újra felállások… Újra és újra… A kegyetlen fájdalom… A reménytelenség ködfátylai… A két barna szem is ott hagyta… Csúfosan elhagyta!… Nem vették fel az iskolába… „Béna, roncs a lába!…” ’Ez lett belőle? Csak egy roncs… Ezért élt? Vagy nem is élt? ’ – gondolta magába. A mindent feladó részegség… A lebegés… Hányás… Víz és hányás… Halálfélelem… Üresség… Magány… Egy sötétbarna szempár…és egy könnyes zöld szempár…
„Na mi van kislány?! Mit állsz ott a rúd előtt olyan lomhán?”