A tanítvány

Az ég szürke volt. A szemerkélő eső hideg cseppjei lomhán kopogtak a fiú elnyűtt, foltozott csuklyáján. Bőrig ázott, kopott csizmája minduntalan megcsúszott a meredek lejtőt borító sárban, de ő mégis töretlenül kaptatott az emelkedőn. Arca komor volt és elszánt. A dombtetőt borító párában lassan kirajzolódtak egy nádfedeles kunyhó körvonalai. Megérkezett.
Odakint egy kámzsás alak igyekezett egy vödör vízzel a kissé távolabb álló istálló felé. Amikor meglátta a közeledő alakot, megtorpant és odakiálltotta:
– Az Úr nem fogad senkit! Nem mondták neked a faluban?! Hiába jöttél, fordulhatsz is vissza! Menj Isten hírével!
– De mondták. Én azonban tanulni akarok! – ágált az ifjú, nem kis sértődöttséggel a hangjában.
A kámzsás felnevetett.
– Menj csak vissza oda ahonnan jöttél, ficsúr! Vegyél leckét attól akitől eddig is! Az Uramnak nincs ideje a magadfajtákra!
A fiú dühtől elfúló hangon válaszolt:
– Nincs hova mennem! És nincs aki tanítson! Soha nem is volt…
A kámzsás most szigorú pillantással fürkészte az ifjút, aki valóban elég ágrólszakadtnak tűnt. Arcán hosszú, mély sebhely éktelenkedett.
– Engedd csak be. – hallatszott egy harmadik, érces hang a kunyhó felől, melynek tulajdonosa még azelőtt eltűnt a bejératban, hogy bárki alaposabban szemügyre vehette volna. A kámzsás vállat vont, lemondóan intett az ajtó felé és folytatta útját az istálló irányába.

A fiú alacsony, ízzadságtól és lószagtól bűzló szobába lépett be. Tőle balra, a fal vonalából kissé kiugró kandallóban kellemesen meleg tűz ropogott. Mellette, egy T alakú állványféleségen, láncing és címeres posztókabát lógott. Az ajtóval szemben szikár, vállas alak ült egy fából eszkábált széken. Fekete hajába és az arcát borító, gondosan nyírt szakállba ősz szálak vegyültek. Bal kezével egy meztelen kard markolatát tartotta, melynek keresztvasa a térdén, hegye a padlót borító homokban támaszkodott. Jobb kezébe fenőkőt fogva, lassú, gondos mozdulatokkal kezdte élezni a pengét. Anélkül, hogy a vendégére nézett volna, a tűzhely előtt lévő sámlira mutatott. A fiú helyet foglalt és bár legszívesebben átázott tagjait melengette volna a tűz fölé görnyedve, egyenes háttal, mozdulatlanul ült. A szemben lévő alakot figyelte, aki minden kétséget kizáróan az volt akit keresett. A Birodalom legjobb kardforgatója.
Az apró helyiségben csupán az égő fahasábok pattogása és a pengén sikló fenőkő ismétlődő, fémes csengése volt hallható.
– Fogtál-e már kardot a kezedben? – törte meg a csendet a lovag.
– Soha. – ismerte be a fiú, némi habozás után.
– Helyes. Akkor azt mondd meg, mi teszi a jó kardforgatót?
A fiú már majdnem szóra nyitotta száját, de hirtelen meggondolta magát. Aztán, ismét szavakat kezdett formálni, de ezt is félbe hagyta. Végül csak összeszorított ajkakkal ült, azon merengve, hogy ezzel véget is ért kardvívói pályafutása. A lovag reakciója azonban váratlan volt. Most először a fiúra sandított, majd apró bólintásokkal kísérve, kérges arca olyan kifejezést öltött, amit talán mosolygásnak lehetne nevezni:
– Okos fiú! A bölcs ember inkább hallgat, mintsem olyan állításokat tegyen, melyeknek igazában ő maga sem hisz. – azzal visszafordult a kardjához és a fenőkő ismét végigsiklott az edzett acélon. Közben, mintha csak mintegy mellékesen vetné oda, beszélni kezdett:
– Kint, a csatatéren, kétféle emberrel találkozhatsz. Képzetlen csőcselékkel és képzett kardforgatókkal. Az előbbiből igen sok, az utóbbiból igen kevés akad. – itt egy pillanatra abbahagyta, hüvelykujjával ellenőrizte a kard élességét, majd folytatta – Ha harcra kerül a sor, az háromféle módon folyhat le. Először is, vegyünk két képzetlen parasztfiút: Akármi is legyen náluk, kard, lándzsa, kés vagy furkósbot, azzal csak összevissza fognak hadonászni. – vállat vont, ajkát lekicsinylően lebiggyesztette – Aztán az egyik eldől és a "küzdelem" véget is ért. Ebben az estben az egyetlen fontos tényező: a szerencse. – ekkor jelentőségteljesen a fiúra sandított, ellenőrizve, hogy megértette-e az eddigieket. Látva, hogy a másik feszülten figyel, folytatta:
– A második eshetőség, hogy egy ilyen szerencsés flótás egy lovaggal kerül szembe. Itt azonban már hiába minden szerencse. Ha valaki tudja, hogy hogyan kell forgatni a pengét, az bizony száz ilyen parasztfiút is kardélre hány, anélkül, hogy egy karcolás is esnék rajta. – tekintetét ismét a fiúra emelte és még hozzátette – De ezt te is nagyon jól tudod.
Valóban. A fiú nagyon jól tudta. A saját szemével látta ahogyan vasvillával hadonászó apját és sógorát játszi könnyedséggel döfte keresztül a földesuruk ocsmány fattya, a nővére esküvőjén. Ő maga pedig, az arcán végigfutó mély sebet szerezte. Az "első éjszaka joga". Ez volt az indok.
A lovag most félretette a kardot és a fiú felé fordult:
– És azt tudod-e, mi dönti el a küzdelmet, ha két ugyanolyan képzett kardforgató kerül szembe?
Hosszú csend következett. A fiú végiggondolta a hallottakat, majd alig hallhatóan mondta ki:
– A szerencse.
A lovag ezúttal határozottan elmosolyodott, de szemében keserűség bújkált:
– Okos legény vagy te. Mondtam én.
Ismét magához vette a kardját és arca elé tartva a hibátlan pengét, megbabonázva figyelte a benne tükröződő lángokat. Mondandóját egyenesen a hideg acélnak intézte, mintha a másik ott se lenne.
– Amikor a csata hevében, lóháton a gyalogság közé ugratunk, annál nincs felemelőbb érzés. Hárítasz, szúrsz, háritasz, lecsapsz. Az ellenség pedig úgy hullik előtted, mintha csak száraz kórók volnának. Hiszen nem többek mint kétségbeesetten hadonászó parasztfiúk. – szemében nyugtalanító csillogás táncolt. Arca egészen elváltozott, ünnepélyessé ugyanakkor őrületet sugárzóvá vált. – És akkor meglátod Őt. A másik lovagot. Ahogyan ott áll kihívóan, a vérben ázó káosz közepén, lova ördögien fújtat. És összecsaptok. Újra és újra. Tudod, hogy egyenlő erők küzdenek és minden tudásodra szükséged lesz, ha túl akarod élni. Háritasz, visszatámadsz. Ő pedig félrecsapja a pengéd, mert minden trükködet ismeri. Mint ahogyan te is az övét. Aztán a hideg acél rést talál és abban a pillanatban győztél. Tudod, hogy jobb voltál. Tested leírhatatlan öröm járja át, nem érzel csüggedést, fáradtságot. A kiérdemelt győzelem mámora tölt el. – ekkor arcáról eltűnt az ünnepélyesség, kardját leengedte és az ölébe fektette. A szemét azonban még mindig nem vette le róla – De ez csak illúzió. Egyszerű szerencse, nem több. Ezek vagyunk mi, lovagok. Mészárosok és szerencsés flótások. – reszkető kézzel simította végig a vércsatorna vonalát – De ha egyszer megízlelted ezt az eksztázist, ezt a mérhetetlen ám hamis magabiztosságot, akkor soha többé nem tudsz szabadulni tőle. Mindegy, hogy miért vagy kiért harcolsz. Egyszerűen harcolnod kell. Nem a bosszúért, nem királyokért, még csak nem is a szabadságért vagy szerelemért. Ez mind csak kifogás. – szemét a fiúra emelte és sokáig fürkészte a fiatal arcot. Végül halk, kétkedő hangon feltette az utolsó kérdését:
– Valóban ezt akarod? Mészáros akarsz lenni? Szánalmas önámító aki csak arra vár, hogy egyszer végre tőle is elpártoljon a szerencse?

***

Néhány perccel később már csak egyetlen ember tartózkodott a kunyhóban. A tűz pattogása és az acélon sikló fenőkő fémes csengése mellett csupán halk, érces suttogás volt hallható:
– Okos fiú. Nagyon okos fiú…