Már egy fél éve ment a tanítás, amikor nagy sürgölődés támadt a Tanműhelyben.
Lépten-nyomon jöttek a látogatók a BGOK-ból, az Iskolából, az Iparkamarából.
Átnézték a Tanműhely felszerelését, az oktatási eszközök működését, a berendezések elhelyezését.
Néhány módosítás és mindenkinek megfelelt minden.
Az Iparkamara kiváló minősítést adott az oktatási intézménynek.
A felhajtás oka, hogy február 22-re tűzték ki a Tanműhely avatását. 2001-ben.
Amilyen csendben elkezdődött a tanév, azt hittem, hogy az égvilágon senki nem tud rólunk.
Rosszul tudtam.
Ezt bizonyítja, hogy kik voltak a Tanműhely avatóünnepségén.
Mivel vasutas vagyok és az iskola is vasutasokat volt hívatott képezni, először a vasút képviselőit említem.
Itt volt Kukely Márton a MÁV akkori vezérigazgatója, aki szép beszédet is mondott, melyben kiemelte a MÁV és a GySEV együttműködését abban, hogy mintegy 60 milliós ráfordítással a 21. század elvárásainak megfelelő, korszerű tanműhelyt hoztak létre.
Péter Mihály a szakterületet felügyelő vezérigazgató helyettes elmondta, hogy a MÁV Rt tizennyolc hasonló tanműhelyében a 2000/2001-es tanévben több, mint 2700 tanuló gyakorlati kiképzéséről gondoskodnak.
Megjegyzem, hogy ma, 10 év múlva a tanulók száma nem csak megtizedelve lett, hanem jó, ha tizedrésze megvan ennek a létszámnak. (De lehet, hogy túlzok).
A GySEV Rt képviselői is magas szinten képviselték magukat.
Az akkori vezérigazgatón, dr. Berényi Jánoson kívül, dr. Józan Tibor vasútigazgató, Hende József oktatási előadó, a soproni és a csornai állomások főnökei.
A MÁV igazgatóságról Montvainé Pápai Jolán, Szabó András (egykori győri állomásfőnök), Vizsy Ferenc volt jelen.
A Baross Gábor Oktatási Központot (BGOK) az igazgató Bartos Géza, a helyettese Keszmann János, valamint az Északi Tanműhely tanműhelyvezetője Matkó Ottó is részt vett.
Matkó úr egyben a győri oktatási kabinet tanműhelyvezetője is lett.
Vagyis a közvetlen főnököm.
A MÁV Rt-t a fentieken kívül számtalan vezéregyéniség is képviselte, mint az erőforrás-fejlesztési osztályvezető, Gyuricza Gyula, (akivel együtt szereztem a műszaki tanári diplomát, és aki felhívta a figyelmemet, arra a lehetőségre, hogy ide jöhetek tanítani.),
Orosz Károly főelőadó, (aki mindig németül akart velem beszélni, mondván, hogy ilyen névvel, mármint az enyém, kell tudni németül) , és Fenyvesi László Humánpolitikai főelőadó.
Hogy ezek a beosztások, rangok mit takartak, akkor sem tudtam, de még ma sem.
Biztosan szükség volt rájuk.
A Bercsényi iskolát az igazgatónő, Varga Miklósné, a helyettese (az akkori) Pák Gyula, és az iskola gyakorlati oktatás vezetője Fehér Béla képviselte.
A megyei kereskedelmi és iparkamara részéről a titkár Nagy Attila és a szakképzési vezető dr. Kiss Lászlóné volt az ünnepségen.
A város részéről ott volt az ünnepségen Balogh József az akkori polgármester, Rimányiné Somogyi Szilvia a megyei munkaügyi központ igazgatója és Olaszi Imre a polgármesteri hivatal oktatási vezetője.
A Széchenyi Főiskolát a főigazgató Keresztes Péter és helyettese Bikás Ernő, a tanszékvezető Prileszki István és a főiskola tanárai Rixer Attila és Szabó Lajos képviselte.
A Főiskola egykori igazgatója dr. Kisbakonyi József is ott volt az avató ünnepségen, de nem a főiskola képviseletében, hanem mint programozó vállalkozó, aki a tanműhely szimulációs számítógépes rendszerét kialakította, programozta.
A „fejeseken” kívül részt vett az ünnepségen néhány szakoktató, köztük én magam és későbbi kolléganőm, Deéné Nagy Teréz kereskedelmi szakoktató, akivel már állomási oktatóként is kollégák voltunk, sőt a lakóhelyünk is, Győrújbaráton egymástól 100 méterre esett.
Rajtunk kívül az állomási szakoktatók, akik a tanulók szakmai gyakorlati képzését végezték,
Az árufuvaros Nagyné Fehér Zsuzsa, a pénztárfőnök helyettes, Joóné Kővári Julianna, és Péderiné Anci, aki nyugdíjazása előtt szintén kereskedelmi oktató és vizsgabiztos is volt.
Az ünnepi beszédeket az egyik nagyteremben bonyolították le, ahol 30-40 fő kényelmesen elfért.
Az ünnepség után a másik nagytermet rendezték be állófogadásra, ahol „svédasztal” várta a vendégeket.
Iparkodtam mindenkivel felvenni a kapcsolatot, gondolván, hogy a későbbiekben a jó kapcsolat segíteni fogja a tanműhely igényeinek kielégítését.
Ezek a kapcsolatok egy ideig gyümölcsözőek is voltak, hiszen a Főiskoláról a közlekedésmérnökök kijártak a mi „szimulációnkon” gyakorolni a vonatközlekedés szabályozását.
A GySEV igazgatóság – ellentétben MÁV-val – a soproni tanulmányi kirándulásokhoz „Szabadjegyet” biztosított.
A Vezérigazgatóságon ki tudtam járni, hogy a tanulóink – a szabályok szigorú betartásával persze – a mozdonyon utazhattak egy-egy szakaszon.
Az ünnepségre, valószínű, hogy az iskola igazgatónője, a győri Revita televíziót is meghívta.
Ők az ünnepség mozzanatairól filmet készítettek.
Sőt az ünnepség befejezése után olyan kérésük volt, hogy szeretnének az állomás területén is néhány filmkockát készíteni.
Egy kis nagyképűséggel mondhatom, hogy szerencséjük volt, hogy én is ott voltam.
Ezt azért mondom, mert ismét arra kell hivatkoznom, hogy a vasúton töltött addigi, több, mint 40 évem alatt elértem, hogy mindenki ismert, mindenkivel jó kapcsolatom volt.
Ezt arra használtam, hogy megkértem a rendelkezőt, bocsásson a rendelkezésünkre egy tolatómozdonyt, aminek éppen akkor nincs sürgős dolga:
Nagyon szívesen megtette.
A tanulókkal és a tévésekkel megszálltuk a rendelkezésünkre bocsátott „szöcskét” és a szabályok nem szigorú betartásával, az operatőr a mozdony elején tartózkodva, végig sétáltunk az állomáson lépésben. A rendelkezővel a kapcsolatot a gépkísérő „tolató rádióján” keresztül tartottam.
Nagyon klassz képeket készítettek a személypályaudvartól a rendező-pályaudvarig és vissza.
Az elkészült filmet egyszer láttam is.
El voltam magammal telve, mert a a film végén a stáblistán szerepelt, hogy műszaki szakértő: Walter István mérnök-főtanácsos.
Legyezgette a hiúságomat.
Kár, hogy ezt a filmet azóta sem láttam. Az iskola sem tud róla, pedig a Revitások állítják, hogy nekiadták az iskolának.
Így aztán nem tudom bizonyítani, hogy szerepelek a stáblistán.
Annyi baj legyen.