A tavasz ereje

Már egy félórája arról vitatkoztak, hogy melyik a legszebb évszak. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése, amiből nem engedett. Gábor csak fél füllel figyelte a beszélgetést, a heverő szélén üldögélve az ablakpárkányon morzsát csipegető galambot nézte. Megkocogtatta az üveget, mire a madár riadt szárnycsapkodással elrepült. Miklós lakásán gyűlt össze a társaság, amolyan félévi vizsgaidőszak utáni ünneplésre. Mindnyájan sikeresen átmentek, tehát volt is okuk az önfeledt iddogálásra. Lala éppen fennhangon magyarázta:
– Hát létezik csodálatosabb a nyárnál? Amikor hétágra süt a nap, nincs gondod az öltözködéssel, akár egy rövidnadrágban is végigmehetsz a főtéren. Egész nap heverészhetsz a tóparton, és bámulhatod a lányokat. Ha pedig megszomjaztál, vár a jéghideg sör. Mi lehet ennél jobb?
– Például a tél- mondta fontoskodva Miklós. – Egy igazi hóviharban küzdeni az elemekkel. Az aztán embert próbáló dolog. Mikor már alkonyodik, és vándorolsz a mezőn, arcodba hó szemeket fúj az orkán, és nem tudod, hogy sötétedés előtt eléred-e a lakott települést. De említhetném a korcsolyázás élményét is. Ahogy siklasz a befagyott tó tükrén, és karcolod a jeget, fenomenális!
– Juj- sikoltott fel Emma.- Ki nem állhatom a karcolás hangját.
A fiúk egyetlen legyintéssel elintézték a szerintük méltatlan hozzászólást. Köztudott, hogy a női nem mennyire érzékeny a legapróbb zajra is.
– Nem szeretem a telet- szólalt meg egy vékony, sokdioptriás szemüveget viselő fiú. Vastag sálját még a fűtött szobában sem vetette le. – Lélekfagyasztó évszak. Nem véletlen, hogy olyan sok állat átalussza. Irigylem is a medvéket, ők elég bölcsek ahhoz, hogy visszavonuljanak a zord időjárás elől. Az ősz még csak-csak elmegy valahogy, tulajdonképpen még szépnek is mondhatók a különböző színekben pompázó levelek, na jó, elismerem, az ősz még elfér a tetszési listámon.
Emma, egyetlen lányként a társaságban úgy gondolta, itt az ideje, hogy kifejtse véleményét. Határozott léptekkel Miklóshoz ballagott, kivette a kezéből a félig telt konyakospoharat, és egyetlen kortyintással fölhajtotta. Senki sem botránkozott meg ezen, mert ismerték kettőjük évődő kapcsolatát, és azzal is tisztában voltak, hogy ez már a bimbózó szerelem.
– Bármit is mondotok, a tavasz a nyerő- mondta, miközben újratöltött a pohárba. – Gondoljatok csak bele…- Gábor otthagyta az ablakot, és Emma felé fordult.
– A tavasz giccs- jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– Hogy-hogy giccs? – kérdezte Emma.
– Most biztosan azzal hozakodtál volna elő, hogy süt a nap, csicseregnek a madarak, nyílik a hóvirág- lehetetlen volt nem észrevenni az enyhe iróniát Gábor hanghordozásában,- de ez annyira elcsépelt, hogy még a fejem is megfájdult tőle.
– Egy természeti jelenség nem lehet giccs- védte az igazát Emma.- Az tőlünk függetlenül létezik. A giccset ember hozza létre. A madarak pedig igenis csiripelnek, és ez ellen nem tudsz tenni semmit.
– Azt hiszem, Emmának igaza van- vakarta meg a feje búbját Miklós.- De kár is erről vitatkoznunk, hiszen minden évszak szép a maga módján. Mit szólnátok hozzá, ha átmennénk a Fehér Sasba?
A társaság egyhangúan helyeselt. Az utcára érve már tanáraik vizsgáztatási stílusát tárgyalták. Dél felől langyos szellő fújdogált, a bágyadt napsütésben olvadásnak indult a hó, a csatorna kopogása vidám melódiát kölcsönzött az utca délutáni hangulatának. Kigombolt kabátú emberek sétálgattak ráérősen, az egyik kertben kidugta fejét a szártalan kankalin(Primula vulgaris). A juhar kopasz ágán rigó fütyült. Gábor döbbenten állt meg e szépség láttán. Képtelen volt kivonni magát az élmény hatása alól. A tavasz varázsa rabul ejtette, mámorító illatától ő sem szabadulhatott. Érezte, amint tagjait átjárja az élet lehelete.
– Hát mégsem giccs- gondolta, – a tavasz olyan erővel bír, ami még a legsavanyúbb lelket is képes előhozni elefántcsonttornyából.