A te házad az én váram – A nagy ház 06.

Eszter megfontolt léptekkel közeledett. A faház szent terület, Tomi pedig olyan furcsa, amióta megpillantotta. Egész délután ott tartózkodott, ami érthető; nyilván ismerkedik a környezettel, leltárt készít. De már esteledett, és a lány minden órával sűrűbben pislogott a házikó felé. Aggodalmai úgy terebélyesedtek, mint egy esőfelhő. ‒ Tomi – dugta be fejét az ajtón. – Zavarhatlak?
‒ Ne hülyéskedj már – mosolygott a fiú. – Gyere be.
Eszter körülnézett. A helyiség voltaképpen akár otthonos is lehetett volna, ha eltekint a számos rideg agráreszköztől, a kisgépektől, az asztalosműhelyt idéző tömény faaromáktól, de nőként és nővérként ez még nem működött. ‒ Tudom, hogy ez most a felfedezés ideje, meg minden, de… már esteledik. Lassan fel kéne függesztened, akármit is csinálsz itt.
‒ Berendezkedem.
‒ Berendezkedsz, igen. Szóval, Julcsival fincsi vacsorával készültünk. Főfogásként lasagne-ét készítettünk, a kedvencedet. Lasagne ala Eszter, extra adag hússal, magyaros ízekkel. Jó lenne, ha most már bejönnél és megmosdanál, asztalhoz ülnél, érted.
‒ Persze, megyek. Éhes vagyok.
‒ Figyelj… tényleg muszáj itt aludnod? Már most hideg van.
‒ Semmi gond. Nézd! Van szuper hálózsákom.
‒ Itt találtad?
‒ Igen. Nagyon sok hasznos dolog van itt.
‒ De van valami, amit alá tegyél, egy gumicsónak, egy vendégágy, tudom is én? Csak leteríted a padlóra? A padlón fogsz aludni?
‒ Találtam néhány jókora kartondobozt, ne aggódj. Szétszedem, leterítem őket. Jó lesz.
‒ Tomi… könyörgöm! Nem aludnál mégis odafenn?
‒ Odafenn? Hol?
‒ Nálam. Akkora az a lakosztály, mint egy kisebb családi ház.
A fiú a vállára tette a kezét. ‒ Nyugi! Én itt akarok aludni. És erről…
‒ De…
‒ Mondom, erről többet nem vitázunk.
‒ Én nem vitázom, csak…
‒ Mondom, többet egy szót se róla. Gyere, menjünk efni. Farkaséhes vagyok.
‒ Efni – mosolygott a lány. – Egészen kicsike voltál még, amikor így mondtad. Hogyhogy még emlékszel rá?
‒ Tudod… eh, nem tudatos, de időnként mindent megismétlek, hogy ne tűnjön el. Fölemlegetem, frissítem, így megmarad. Kicsit újra kitaposódik a már-már begyepesedő ösvény, tudod, a kiépített idegpálya. Amikor előhívod az emléket, új fehérjék felépítésével újraírod azt. Mint hogyha leemelnéd a polcról a „hosszú távú memória” raktáradban, leporolnád, és visszatennéd egy másik polcra. Van törölköző a földszinti mosdóban?
‒ Persze, minden van. – hagyta rá nővére, és kéz a kézben ballagtak a ház felé, akár kiskorukban. Az ajtó előtt Eszter még megtorpant. Fölnézett a fiúra. – Ha meggondolnád magad, ha bármi történne, én bármikor cserélek veled.
Öccse megsimogatta a lány szép, dús, gesztenyebarna haját, eljátszott egy tincscsel. Valóban felnőttek már. Néha örült ennek, néha nem. ‒ Én jól vagyok. És jól is leszek. Azt akarom – erősen megnyomta a szót –, hogy te is jól legyél. Biztonságban. Kényelemben. A szemem előtt.
Eszter némán bólogatott. A perc gyönyörű volt. És Tomi persze úgy vetett neki véget, ahogyan szokott. A lány vállára csapott, persze csak finoman. ‒ Na, de… nem vagyunk mi ilyen nyálasak. Gyerünk a vályúhoz!

Amikor Zsombor leóvakodott a lépcsőn, tányérok jellegzetes csörömpölése fogadta; valaki már terített az étkező sarokban. Odalenn a „futballpálya méretű” hallban valami kellemes zene szólt, a sejtelmes ’70-es, ’80-as éveket idézte, amelyeket a fiatalember mind a mai napig nem tudott se megfejteni, se megérteni. Pedig néha szerette volna. Néha, amikor akadt néhány üres perce, amit épp nem az üzlet töltött ki. Olykor elgondolkodott azon (csak épp futólag), hogy vajon mikor nyelte be őt ilyen tökéletesen a Gépezet, s vajon mikor fogja, éspedig milyen állapotában kiköpni. Azután voltak olyan pillanatai is, amikor szerette volna megállítani az időt, vagy épp felpörgetni azt. És voltak olyan pillanatok, amikor egyik fele szeretett volna fejvesztve menekülni, miközben a másik felét hat lóval sem lehetett volna elhúzni az ominózus helyről. Mindössze néhány lakkozott lépcsőfok választotta el attól, hogy most épp egy ilyen veszélyzóna kellős közepére tévedjen.
Az étkező asztalának közepére éppen egy jókora herendi levesestál került. A tálat két finom, tökéletes szabású, vörös lakkos kéz tartotta. A körmök (hála ég!) nem voltak szögletesek, Zsombor ki nem állhatta az olyat. Ilyesféléken azonban most nem jutott alkalma fennakadni vagy nem fennakadni, mert a szép kezekhez tökéletes, nagyon alacsony testzsír százalékról tanúskodó, meztelen karok, azokhoz meg annyi minden más tartozott, hogy Zsombor vevőkészüléke ismét átállt a lassított feldolgozásra. Amivel Julcsi istennő (merő poénból, kedveskedésből) készült, az messze túlment minden hormonok vezérelte, ifjonti tűréshatáron. Zsombort alapjaiban véve is megviselte, ha egyenruhás nőket látott. Egy nő egyenruhában – ez már önmagában egy merő izgalom! De mi játszódhat le egy jól szuperáló ifjú titáni szervezetben, miféle vegyületek árasztják el az agyát, ha nem pusztán egy nőt, de egy istennőt bújtatunk egyenruhába? S Julcsi istennő ráadásul nem pusztán egyenruhát viselt, de valamiféle tradicionális népviseletre hajazó, rafinált felszolgáló öltözetet. Az elöl fűzős Lorelei mellényke meseszerű karcsúságot varázsolt viselőjére, akinek keblei a mellényke hálás szorításában, nos… minden pillanatban ősrobbanásszerű kitöréssel fenyegettek. A picike blúz fodros báját valami túlfűtötten erotikus ollóforgatás rontotta meg, a lány szabaddá vált bőrfelületeinek gravitációs ereje pedig valósággal kihúzta a fiú szemeit a fejéből. Még a szép, aniston-szőke haját is egy rögtönzött perecfonatos kontyba rendezte, amitől szabaddá vált finom vonalú hattyúnyaka. Egy szó, mint száz: Zsombor még sohasem került ilyen közel egy kapubetevő szélhűdéshez, mint abban a percben.
Ahogy a lány az asztal fölé hajolt, a fiatalember nyuszi-énje kis híján hátraarcot vágott, de farkas-énjének lábai odacövekeltek. Uramisten! Hogyan lehetséges… honnan vette ez a nő az idomait? Meg mindenét? Ki tud ilyet összerakni? Ez életveszélyes! És Tomi sehol! Egyedül hogy birkózzon meg mindezzel? Elveszett! Julcsi azonban hamar észrevette őt, így már sehogyan sem tudott elmenekülni.
Ahogy felcsapott a lány hangja, Zsombor zuhanni kezdett, és csak zuhant, zuhant a semmibe, véget nem érőn. ‒ Bonsoir Monsieur. Én nevem Juliette, leszek en ma önnek serveuse. Pardonne moi, önöknek, amint lesz együtt tout le monde. Addig is helyezkedjed kényelembe et croyez moi maga. – Még szerencse, hogy a lány gyorsan kihúzott egy széket a megrökönyödött fiatalember számára, és mindjárt alá is tolta azt. Zsombor úgy nézett föl rá, mintha leg erotikusabb álmainak megtestesült fantáziaszüleménye állna fölötte.
Öntudatlanul jöttek ki belőle a szavak. ‒ Merci beaucoup. Mais… Oú sont les autres?
Julcsi mellbevágottan húzta ki magát. ‒ Te beszélsz franciául?
‒ Oui madmoizelle.
A lány csalódottan csüggesztette le a vállát. ‒ Akkor ennek így semmi értelme. Köszönöm! Tönkretetted az estét! – És faképnél hagyta.
Zsombor nagyot sóhajtott. Igen, minden szép álom végén ott az ébredés.

Julcsi ezek után igyekezett jól elhúzni az időt a konyhában, s mire visszatért, (hála ég!), már Esztert is ott találta az étkezőben. ‒ Egyedül? – kérdezte. – Tomit nem tudtad becsalogatni?
‒ A mosdóban van. Mindjárt itt lesz. – Eszter Zsomborra nézett. – Milyen pedáns vagy. De igazán nem kellett volna kiöltöznöd. Ezt egy lezser estebédnek szántuk, az ismerkedés jegyében.
‒ Zsombi ilyen, ha lezser. – lépett mellé az utolsóként csatlakozó Tomi. – Neki még az öltönyei is öltönyt hordanak.
‒ Ó. Hát, az végül is nem baj, ha valakinek van stílusa. Másokkal ellentétben – mérte végig a kockás inges, kopott farmeres Tomit. – A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát.
Amikor Tomi helyet foglalt, és a két nő valamiért újra csak kiment a konyhába, Zsombor a barátja füléhez hajolt. ‒ Ugye, most már végig itt maradsz?
Tomi a lányok után nézett, és ahogyan Júliát elnézte, nagyjából ki tudta találni a történteket.
‒ Itt leszek, ne félj. De, ha mondjuk, mégis ki kellene mennem a mosdóba, akkor se félj. Azért nem fognak megenni. Különben minek gürcöltek volna ennyit a konyhában? Megvetted az ajándékokat?
‒ Igen, tessék.
Tomi belekémlelt a kis, színes tasakba. ‒ Ez igen, Zsombi! Hihetetlen, mennyire értesz a női dolgokhoz. Hogyhogy mégsem sikerül megérteniük téged épp a nőknek?
‒ Ezt tényleg épp most akarod megvitatni? Épp most?
‒ Ugyan! Ez csak költői kérdés volt. Cs-ssss! Jönnek vissza! Majd a desszertnél.
‒ Jól van! – tért vissza a mit sem sejtő Eszter, nyomában a kedvét vesztett Julcsival. A Lasagne az ablakban hűl. A sajt miatt. Nem szeretném, ha valakinek a nyelvére égne. Tomi, tudom, hogy nem vagy leveses, de Julcsi sokat dolgozott vele. Ugye, megkóstolod, mielőtt behozzuk a főfogást?
‒ Ugyan már! – hápogott lázasan Julcsi, aki egy pillanat alatt kipirosodott, de Tomi nyugalomra intette.
‒ Már hogyne ennék levest? Nem vagyunk már gyerekek. Igyekszem egészségesen táplálkozni. A levest pedig, ha hiszed, ha nem, igenis szeretem. Méghozzá sok zöldséggel.
‒ Akkor ezt értékelni fogod – emelt meg egy tálcafedőt Eszter. A tálcán sok-sok zöldség és némi csirkeaprólék gőzölgött. – Bon appetit!
Eszter asztalhoz ült, Julcsi pedig a két fiatalember közé lépett. Kellemes illatától, testközelétől Zsombor csaknem sírva fakadt. ‒ A mai estére pincemesterünk, aki én lennék, a következő különlegességeket ajánlja: az előétel mellé egy gyümölcsös, föld tónusú rozét hoztam. Kissé savas, remekül kiemeli majd a leves földes ízeit. A főfogáshoz egy komolyabb pinot noirt ajánlok; a maga finom savaival és lágy tanninjaival remekül harmonizál majd a nehéz húsos-sajtos tésztával.
Tomi szigorú pillantást vetett nővére felé az asztal fölött, de Eszter, mintha mindenkihez szólna, megnyugtatta: ‒ Azt hiszem, a mai estén mindenki belenyalinthat egyet a poharába, az még nem a világvége.
Közben Zsombor kínlódva sóhajtott fel Julcsi istennőhöz. ‒ Megtennéd, hogy ezt elmondod franciául is?
Julcsi lenézett rá, miközben mindenkinek kitöltött egy pinduri adagot. Mintha megenyhülni látszott volna, de azért már csak rövidre szabta. ‒ … Rose pour soupe, pinot noir pour le plat principal.
Szinte tökéletes kiejtése miatt azonban a fiúknak ez is épp elég volt. Zsombor Tomihoz hajolt. ‒ Hallottad ezt?
‒ Igen – nézett rá kétségbeesetten a barátja. – Kivert a víz. Mit mondott?
‒ Nem mindegy? Az akcentus a lényeg. Megértesz már?
‒ Tökéletesen megértelek. Ez a nő végezni fog velünk.
‒ Ne pusmogjunk az asztalnál, uraim – hangzott Eszter felől. – Zsombika, tanítsd meg jó modorra a barátodat.
Tomi fáradt volt ahhoz, hogy beárulja Zsombort, elvégre kettejük közül ő a pusmogósabb. Elcsendesültek. Miután Julcsi is helyet foglalt, Zsombor félszegen fölemelte a kezét. ‒ Mond valaki asztali áldást? – vetette föl, amit aztán hamar meg is bánt, látva, milyen tanácstalanul pislog egymásra mindenki.
‒ Ha valakinek illene – nézett Julcsi kissé félénken Tomira –, akkor az a házigazda.
‒ A házigazda e percben innen 1685 kilométerre tartózkodik, de felhívhatom – tartotta fel megadón a kezét a fiú. Eszter megütközve nézett rá, ezért hozzátette: – Mi van? Megnéztem egy térképen.
A lány két kezébe temette az arcát. ‒ Istenem! Nem létezik, hogy ennyire pogányok legyünk.
‒ Én – nyögte Zsombor – valóban ateista vagyok.
‒ Akkor mit karattyolsz itt asztali áldásról, he? – sustorgott Tomi, de azért kitolta maga alól a széket, és fölállt. A következő percben olyan szép asztali áldást kanyarított a semmiből, hogy a lehajtott fejek közül kiemelkedett a Julcsié, és érdeklődő, zöld tekintetét rajtafelejtette a beszélőn. Nem egy szokványos áldás volt ez, nem egy bemagolt, elhadart, mondatnyi formaszöveg hangzott el az asztal fölött. Tomi az otthonról szólt néhány szót, a hazatalálásról, arról, hogy a tányérjaikban most nem leves, hanem valójában a szeretet gyöngyözik, hogy embernek lenni, és mindenből kultúrát csinálni a legnagyobb csoda, és akár létezik egy felső hatalom, akár magára van hagyatva az ember, bármiből képes asztalt csinálni. S ő nem pusztán az ételért és a jelenlevőkért ad most hálát, de a földgömb hatalmas asztaláért, ahol hétmilliárd embernek kellene jól megférnie egymással és egyaránt jóllaknia. Azt kérte, hogy ezt egyszer végre mindenki megtanulja.
Amikor visszaült, Eszter a szeme sarkát törölgette egy szalvétával – az én öcsém –, és Zsombor is mélyen meg volt hatódva. ‒ Öregem! Ez nagyon emlékezetes volt.
De Tomi úgy vágta haza a pillanat emelkedettségét, ahogyan szokta. ‒ Ha nem akarod, hogy még emlékezetesebb legyen – mondta halkan, bájvigyorral az arcán –, láss neki a levesednek, és hallgass. Látod ezt a villát? Még egy ilyen, és a szívedbe döföm. Látod, négy ága van. Egyszerre négyszer szúrlak le vele!