A te házad az én váram – Csak így, egyszerűen 06.

– De mégis… csak így? Így, egyszerűen?

Zsombor nehezen tudta feldolgozni, amit a barátja közölt vele. Mert ez a jó szó rá: Tomi egyszerűen csak közölt. Látszólag érzelmek nélkül, és legalább olyan szilárd elhatározással, amit talán csak egy arkhimédészi sarokpontból lehetne megingatni valahogyan. De a mellbevágott Zsombor meg sem próbálta keresni azt a pontot; mások visszatartásában neki soha nem voltak sikerei, inkább csak mások elriasztásában. Ezért is tudott félni oly’ nagyon a gondolattól, hogy egyszer eljön netán az az idő, amikor Betti esetleg elkacsintgat mellőle. Mert mi lesz akkor? Hogyan fogja ő megakadályozni, hogy elsodródjon mellőle a lány, ha a lány vagy a sors úgy dönt, hogy elsodródik és passz? Mivel tudná ő visszatartani a kedvesét, ha az egyszer úgy érzi majd, hogy jobb neki nélküle, vagy mással? Bár sosem beszélt róla, valójában gyakran gondolt erre. Most azonban még erre sem tudott asszociálni, egyetlen barátjának ez a tárgyilagos közlése letaglózta.

– Miért? Hogy kéne? – kérdezett vissza Tomi, és egy hideg, alkoholmentes sört nyomott a fiú kezébe. Kifelé minden súlytól mentesnek tűnt, de belül épp újraélte a pillanatot, amikor Julcsi szinte szó szerint ugyanezt kérdezte tőle a baleseti langyos, levegőtlen bejáratában: „És ezt csak így…?” (S még néhány félbeharapott, keresetlen szó.) Azután a lánynak megkeményedett az a gyönyörű arca, és ismét eltűnt a szeme elől. Azóta csak épp összefutnak néha, de ezek az összefutások alkotják az utóbbi napok legkellemetlenebb pillanatait.

Zsombor elvette a italt, de csak forgatta a hűs dobozt a kezében. – Nem tudom, csak… ez olyan természetellenes.

– Természetellenes? – mosolyodott el Tomi. – Szerintem ez egyáltalán nem az. Éppenséggel valami ilyesmiről szól az élet rendje, nem? A világ legtermészetesebb dolga, hogy felnősz, elkezded az életedet, dolgozol, majd… ha mindebből felébredtél, és férfi vagy, akkor felkerekedsz és elindulsz megkeresni önmagadat.

– Mint a legkisebb királyfi?

– Ja! Mint a legkisebb királyfi.

– De… de én azt hittem, te már megtaláltad önmagad.

– Igen? Miből hitted?

– Nem tudom. Hát, itt van a munkád. Itt van a házad, a várad. Itt van a nővéred, ahogy akartad. És… a tetejébe itt van Julcsi. Hogy tudod… hogy tudod mindezt itt hagyni? Hogy vagy rá képes? És egyáltalán miért?

Tomi nem akart válaszolni, talán nem is tudott volna, inkább csak terelgette a szót. – Hát… a peremet törölték, ejtették a vádat. A sértett tagadott. Érdekes, mi? Először alig találják meg, utána alig tudják beidézni tanúnak, végül mindent tagad. Sőt, még ő kér bocsánatot a kellemetlenségekért. Mintha csak valaki, nem is tudom, megfélemlítette volna. Mindegy. Most már szabadon mozoghatok. És tudod, tovább kell lépni. Megvan az érettségim. Most már egy picit jobban mutat az önéletrajzom. És nem élhetek örökké a zajban, piszokban. Valami érdekes, tisztább munka érdekelne. Ami nem borsodban van. És közben tovább képezhetném magam. Hogy legyek valaki. Mint ti hárman. Eszter, Julcsi és te.

– Szándékosan hagytál a végére? Harmadik vagyok?

– Ugyan már! Ez csak udvariassági sorrend. És ne bánkódj! Itt maradsz három gyönyörű nővel. Egész kis hárem vesz majd körül. Imádnak téged pátyolgatni a lányok. És, Héj! Még megnézzük együtt az U19-es női labdarúgó VB-t! A csajok nélkül! Na?! 19-20 éves sportos lányok, verejtékben fürödve, átizzadt focimezben! Kapsz rendes sört, alkohollal. Veszünk egy furik rágcsát. Züllünk egy nagyot. Szuper lesz! Emlékszel? Tavaly: Németország – Portugália döntő? Magas szőke párducok kergetik a kis barna, fürge antilopokat, apám!

Zsombor érdektelenül mosolygott. Egészen máshol járt az esze. Egyszeriben mintha hangosan gondolkodna: – Elmenni… innen… most…

– Nézd – sóhajtott Tomi. – Ez a ház nem az enyém. Érted? Nem dolgoztam meg érte.

– De… már megdolgoztál egy házért.

– De nem ezért.

– De azt a másikat elvették tőled.

– Mert hülye voltam. Megérdemeltem. Leckét kaptam, megtanultam, ennyi.

– Mindegy. A lényeg, hogy most ezzel visszakaptad, amit elvettek tőled. Ez egy kárpótlás az élettől.

– Nem! Azt a házat nem elvették tőlem, hanem én vesztettem el. Érted a különbséget?

Zsombor agyalt egy rövidet. – Igen.

– Akkor azt is meg kell értened, miért nem érzem itt jól magam.

– Nem érzed itt jól magad? – Zsombornak ez is új volt.

– Nem – vágta rá Tomi. – Amíg béreltem a házat, addig minden jó volt. Jogosnak érezhettem, hogy itt lakom. Mindennap megdolgoztam és fizettem érte, hogy itt legyek. Aztán jön valaki és megveszi nekem ajándékba? Ne már!

– De… de miért ne?

– Mert nekem nem kell semmi, amiért nem dolgoztam meg. Amivel kapcsolatban nem tudom azt érezni, hogy igen, ezt én hoztam össze, ezt én verejtékeztem a világra, az nekem nem kell.

– A laptopot elfogadtad.

– Igen. Ezt veheted előrelépésnek, vagy fejlődésnek, nevezd, aminek akarod. És örültem neki, mert szükségem is volt rá.

– Egy fedélre is szükséged van.

– Igen, amit én építek a fejem fölé. De amúgy emlékeztetnélek, hogy a házat is elfogadtam.

– Akkor?

– Nem tudom! Én egyszerűen csak… nem tudok itt lélegezni.

Egymásra néztek, s mintha mindketten keresnének valamit a másik tekintetében. Valamit, ami nagyon elveszett.

– Nézd, haver! – ült le Tomi a padlóra. – Ti szeretitek ezt a házat. Maradjon is ez így. Tudom, hogy nálad jó kezekben hagyom. Miután elmegyek, az én házam, a te várad lesz. Te leszel itt a várúr. Az oligarcha.

– Oligarcha? Azok nem negatív arcok?

– Jaj! Értsd már jól, az isten szerelmére!

Zsombor hümmögött. – A te házad az én váram. Ez… et fornicatorbius.

Tominak nem volt kedve firtatni, mit jelenthet ez a furcsa kifejezés. Inkább felbontotta az ásványvizét, és meghúzta. Zsombor hosszan nézte barátját. Ezt bizony már elfelejtette. Elfelejtette, hogy Tomi mindig mindent önerőből oldott meg. Egy ilyen fiú, ahogy egyre inkább beérik, valószínűleg nem gazdagabbnak érzi magát egy nagyszabású ajándék nyomán, hanem épp szegényebbnek. Hiszen nem kevesebbet vesznek el így tőle, mint azt a szabadságot, hogy önmaga oldja meg a problémáit, hogy átélhesse a munka, a tervezés és
megvalósítás örömét. Ha épp ezt elveszik tőle, és beleültetik egy készen kapott életmodellbe, azzal egy Tomiféle fiatalembertől többet vesznek el, mint a vagyonát. Elveszik mindenét. Az identitását, a teljes világát. Zsombor tűnődött még egy kicsit, üresnek látszó, sehova se néző tekintettel, majd egy éles visszakanyart vágott: – És… Julcsi nyelve tényleg a szádban volt?

– Ne légy már malac! Hogy lehet ezt ilyen vulgárisan kérdezni?

– Jó, akkor: tényleg megcsókolt?

– Meg.

Zsombor megint csak hökkenten nézett a barátjára. – Tessék! Ezt is csak így. Hogy tudod ezt ilyen közömbösen nyugtázni? Hiszen ő nem akárki! Ő… Julcsi! Julcsi istennő! Ódákat zengve kéne előadnod, ami történt! Himnuszokat kéne zengened a mennyei találkozásról! Te meg… Mondd, nem éreztél semmit? Nem jelentett semmit sem?

Tomi nem válaszolt, csak rántott egyet a vállán. Zsombor elszomorodott. – Tudod, egyre inkább úgy érzem, hogy már egyáltalán nem is ismerlek.

– Ezt most azért mondod, mert…

– Azért mondom, mert rád mozdult, te barom! És te képes vagy egy ilyen lehetőséget épp most itt hagyni? A legtöbb férfi… minden férfi…

– Ne gyere nekem ilyesmivel, hogy a legtöbb férfi, jó? Ne általánosítsunk! Meg, hogy egy ilyen lehetőség! Mégis milyen lehetőség? He? Milyen? Nézd! Én… egy szimpla átlagember vagyok, igaz? A lehető legszimplább. Ha ennél szimplább lennék, már szürkére lennék festve. Ő meg… istennő kategória, ebben megegyezhetünk. Kész! Julcsi túl szép hozzám. Túl nagy, túl fényes, túl komplikált, amit akarsz. Diplomás. Az anyanyelvével együtt négy nyelven beszél. Szerinted ő itt marad? Mondjuk miattam? Érnék én annyit? Ha elvonul a válság, vagy még előbb, ő a nyakába veszi a nagyvilágot és meghódítja, és közben
végigcsókolgatja az összes Bred Pittet, aki az útjába kerül, mert ő ezt megteheti. A 10-es skálán 10-esek 10-eseket csókolgatnak, ez így működik. Szerinted neki szüksége van egy olyan loserre, mint én? Szerinted egy Julcsinál egy ilyen csók olyan sokat jelent?

– Miért? Mit jelent? És mi az, hogy „egy” Julcsinál? Tudod jól, hogy ő nem feslett.

Tomi újra megrántotta a vállát. – Nem is úgy értettem. Csak azt gondolom, hogy mindössze magányos. Az ember ilyenkor hülyeséget csinál. De azt hiszem, én csak épp ott voltam, érted? Mert… egy ilyen nő azt kap meg, akit akar.

– Nem hiszem, hogy csak épp ott voltál, haver. Igazából ő volt ott. Hiszen ő mindig ott van, ahol te, mindig a sarkadban van. Ő téged akart, te hülye. És csak úgy szólok: nem kapott meg. Lehet, hogy mindenki mást megkapott volna, de érdekes módon, azt az egyet, akit szeretne, azt nem.

Ezen hallgattak egy sort. Zsombort azonban nem hagyta nyugodni a kérdés. – Ha… ha nem lép be Eszter, akkor… gondolod, hogy megtörténik? Tudod…

– Igen. Eléggé elvette az eszemet. Abban a percben. Igen. Akkor már akartam, hogy megtörténjen.

– És, ha megtörtént volna, akkor is el akarnál menni?

Tomi nem akart belegondolni. Ahhoz túl magányos és kiéhezett volt. Csak a fejét rázta. – Eszter a lehető legjobbkor lépett be. Másnapra… Julcsi biztosan megbánta volna. Tudod, alább hagy a tűz, kitisztul a fej… Belátta volna, hogy ez hiba volt, és végül ő megy el. Vagy itt marad, és feszengünk, meg kerülgetjük egymást. Elidegenedünk. Én… én nem akarok úgy élni itt, mint a béna sorozatok szereplői, ahol mindenkinek megvolt mindenki, érted? Én ennél többre vágyom. Valami tisztábbra. Nekem ez nem kell.

Zsombor békétlenül méregette barátját. – Nem akarlak visszatartani, vagy ilyesmi, és nem is vagyok szakértő a témában, de én úgy látom, persze ne hallgass rám, de… az, amit Julcsi irántad érez, vagy érzett, amíg meg nem bántottad, az… a lehető legtisztább.

Ezután hosszú, nehéz csönd ereszkedett a kis faházikóra. Csak Zsombor ügyetlen szürcsölése hallatszott olykor-olykor.

***

Mindaddig, amíg Eszter meg nem jelent az ajtóban. – Be szabad lépni? Vagy takarjam el a szemem? – kérdezte fura, komikus orrhangon.

Tomi felpattant. – Gyere be, csöppem! Mi a baj? Csak Zsombi van itt, ne félj, bejöhetsz.

Eszter betotyogott. Óvatosan, kicsiket lépkedett.

– Lecsavarnád ezt nekem? – Egy jókora uborkásüveget cipelt a két kezében. – Ha erőlködök, bugyog az orrom.

Panaszkodására Zsombor felkapta a fejét, de azonnal tudta, hogy ez súlyos hiba volt: nem fogja tudni visszatartani a nevetését. Sőt, ha visszatartja, az a rosszabb eset, mert akkor felgyülemlik, és egyszerre robban ki belőle. Szóval nevetett inkább most kisebbet, mint később nagyobbat.

Eszter csípőre vágta a kezét. – Még mindig vicces? Komolyan?

Ahogy a fiú felé fordult, és láthatóvá vált az arcát beterítő orrvédője, Zsombor nem bírta tovább. Elvágódott a padlón, és ide-oda hengeredve röhögött, mint akit csiklandoznak.

Tomi nem adta vissza a nehéz üveget, inkább átölelte nővére vállát. – Gyere, Törpöcském. Majd én felviszem neked. Ne cipekedj. Miért nem szóltál ide telefonon?

– Mert a múltkor se értettél egy szót se. Azt mondtad, csak valami röfögést hallasz.

Tominak le kellett nyelnie a saját mosolyát. Terelgette kifelé a lányt, nehogy átragadjon rá Zsombor hirtelen támadt, féktelen jókedve. – Az igaz. Menjünk.

– Vele mi lesz? – nézett le Eszter az önkontrollját vesztett fiúra. – Nem félsz, hogy elromlik, ha magára hagyod?

– Ne törődj vele. Könnyű rebootolni. Elég hozzá egy kép Bettiről.

***