A te házad az én váram – Egy pénteki nap 01.

Tomi egy fogorvosi váróban ücsörgött. Ücsörgött és aludt. Nem vette észre, mikor ürült ki teljesen a helyiség, mikor lett egyedül az övé. Azt sem vette észre, mikor csapott át a valóság álomba. Csak már ott volt. Ott volt, és persze szentül hitte, hogy a valóságban van. Bármily abszurd volt is az eseményfolyam, amely sodorta-vitte, ki tudja, merre, ő nem kezdett gyanakodni. Álmodott, amiként álmodik egy gyermek, és élte a kalandot.

Milyen könnyű volt minden… A lélegzet, a lépés, a mosoly. Ezt azért furcsállta kicsit, szokatlan volt az érzékeinek. De elhitte, hogy most így van, ma szép az élet, szebb, mint a tegnap volt. Emlékezett a tegnapra, a tegnapokra, s mivel álmában továbbélte az életét, a matróna, a hazudozások, a dulakodás, a fogda és végül Laca bácsi „ajándékának” gondolata az álomvilágba is elkísérték. Az elmúlt napok nyugtalansága tolakodón bele-belevibrált az álomépítmény képlékeny, folyton alakuló, instabil dimenziójába, s ilyenkor Tominak megremegtek, megvonaglottak a szemhéjai.

Ha ébren lett volna, érezheti, amint a zsibbadás terjed az arcában; a szájpadlását most domborúnak érezné, a fogait pedig furcsán szilárdnak. S érezné, amint szája sarkából nedvek csordogálnak alá, le az állán, az inggallérjára. De ő mindezt most nem érezte. És senki más nem látta.

Tomi álmodott és nyáladzott. Úgy hitte, jól kipihente magát, de úgy tűnt, korán ítélt. Teste, idegrendszere még bőven talált magában behajtásra váró alvásadósságot.

Mikor billent hátra a feje, egészen a falig, miért nem ébredt föl erre, nem számított. Semmi sem számított, mert odaát volt, és odaátról nézve ez az itteni a másvilág, ez a nem valódi, a nem lényeges. Mit számít hát, hol szuszog az a test, amelyben megnyílott az álomvilág kapuja? Míg az a kapu nyitva áll, és pezseg rajta át meg át az élet, csak az számít, ami ott történik, a kapun túl. Így menekülünk ki önmagunkból, hogy aztán amikor odakinn a testünkre ráijesztenek, ugyanúgy meneküljünk vissza önmagunkba.

Tominak az élete egy pontján rémálommá változott. S ezt már annyira megszokta, annyira részévé vált az ösztönös küzdés, hogy a hirtelen támadt, egyszersmind hihetetlen béke, amelynek csakis az édeni jelzőt érezte mellé rendelhetőnek, szinte elviselhetetlen volt. Mintha nem pusztán az elmúlt napok, de az elmúlt évek fáradtsága tört volna ki rajta egyszerre.

Laca „ajándéka…” Laca hétfőn elutazott. Eszter sem tudta, hová. Munka, ennyit tudott. A lány hazahozott egy borítékot. Tominak volt címezve, de Laca bácsi azt kérte, hogy majd csak a jogi képviselője jelenlétében nyissák fel. A fiú aznap éjjel egy szemhunyást sem aludt. Nem azért, mert a nővére egy terepjárót kapott ajándékba, s ennek fényében vajon mit rejthet a boríték. Voltaképpen nem is tudta volna megmondani, miért. Kedden aztán beállított a jogi képviselő. A zavaró az volt benne, hogy Tomi először egy élő Barbie babának nézte. Olyan száznyolcvanas, mint Julcsi (bár Julcsi talán még annak is fölébe néz), karcsú és atomszőke. Negyven lehet, de harmincötnek alig néz ki. Extravagáns kosztüm, extrém tűsarok. Nos, efféle jogi képviselő aligha terem minden bokorban, de úgy tűnik, Laca tudja, hol keresse. A figyelem csakhamar a borítékra terelődött. Mielőtt azonban felbontották volna, a jogi képviselő videokapcsolatot létesített egy ügyféllel, aki érintett volt a boríték tartalmát illetően. Tomi álla hangosat csattant a padlón, amikor régi ismerősét, nem utolsó sorban hajlékának tulajdonosát, a norvégiai Bergenben élő Tímár Józsefet látta viszont a képernyőn. Ekkor már sejtette, „mit művelt” a nagybátyja a háta mögött, a feje fölött, stb., de hinni még azóta sem tudta. Laca felvette a kapcsolatot Tímárral (a jogi képviselőn keresztül), és megállapodott vele a Huba utcai ingatlan adásvételében. Mire a dokumentumok eljutottak Tomihoz, már minden el volt rendezve. Ezt az ügyet Laca még akkor intézte, amikor összefutott Eszterrel és Angelikával Miskolc belvárosában; ezen ügy iratait szorongatta akkor a hóna alatt. Megvásárolta az ingatlant, és átíratta a fiú nevére; minden költség rendezve. S hogy ez az ingatlanja a fiúnak most már ne kerüljön veszélybe, Laca kinyomozta Tomi restanciáit is, és rendezte azokat. A magyar bürokrácia majd felzárkózik az értesítésekkel, a feloldásokkal, emiatt senkinek ne fájjon a feje.

Most képzeljük el Tomit. Képzeljük el, hogyan változik meg egyik pillanatról a másikra a világ. Hogyan változik meg az ég, a föld, a levegő. Hogyan változik a letörleszthetetlen adósságban vergődés örökös rémálma, a saját otthon elvesztésének nem múló traumája egy ártalmatlan, talán sosem volt sóhajtássá, amit magával ragad egy könnyű szellő.

Ennyi a történet? Van, aki ezt így megoldja, mint egy csettintést? Tominak talán egy évtized is ráment volna az életéből, mire minden, folytonosan csak hízó adósságát, a mások adósságát, rendezni tudja. Ha úgy vesszük, ebbe voltaképpen a távolba szökött jótevőnek is évtizedei lehettek belefektetve, de azok az évek már elmúltak: az erőforrás már jó előre biztosítva volt. Ez tehát most már csak egy csettintés.

S Tomi csaknem belerokkant ebbe a tudatba. Szórakozottan járt-kelt, és nem tudta elhinni, hogy itt minden fűszál az övé. Hogy övé a kastély a villanegyedben, hogy övé a park, a faház, a fűzfa, a kerítés, a minden. S nem hitte, hogy ő valaha is rá tudna minderre szolgálni. A határtalan örömmel valami megmagyarázhatatlan bűntudat is rázúdult, és leteperte.

Aztán jött Julcsi, és elújságolta, hogy megszerezte a „vasorrú” mobilját. A kérdésre, hogy erre miért volt szükség, a lány elmagyarázta, hogy megkérte a szomszéd kissrácot, Kevint, hogy valahogyan szerezze meg a kompromittáló felvételeket tartalmazó mobilt a gonosz szipirtyótól, és semmisítse meg a képeket. Julcsi kikövetkeztette, hogy a „vasorrúnak” biztosan vannak unokái, és jó eséllyel Kevin ismeri őket az utcából, az iskolából. Így volt. A gyerekek akcióba lendültek, Kevin beszélt az unokával, az elhozta a mobiltelefont nagymamától, Kevin átadta Julcsinak, Julcsi alaposan átnézte, megtalálta a túlterhelt Orlandóról tárolt, egyébként rossz minőségű, felvételeket, kitörölte, majd a gyerekek visszacsempészték nagyi mobilját, aki észre sem vette, mi történt. Ügy lezárva. A kérdésre, hogy mibe került mindez, Julcsi azt felelte, hogy be kellett volna jelölnie Kevint a facebookon, de mivel jól ismeri a kamaszfiúk természetét, és nem szeretne egy hencegő kissrác miatt kiskorú megrontásáért felelni a bíróság előtt, erről lebeszélte, viszont megengedte neki, hogy nyírhassa náluk a füvet. Aranyos történet, nyugtázta Tomi, de túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Erre jött Zsombor, és önkívületi állapotban elmesélte, hogy Betti, akire oly nagyon ráijesztett „a lelepleződés napján” a Call-Fox Fictures-nél, randizni fog vele. A dolog úgy kezdődött, hogy Zsombika elhalmozta a lányt figyelmességgel, ismételt, sorozatos bocsánatkérésekkel, ajándékokkal, és gátlásairól mindeközben valahogy megfeledkezett. Végül egy hosszúra nyúlt, kötetlen beszélgetés azzal zárult, hogy (a fiatal marketing manager maga sem hitte) megbeszéltek egy randevút. De erre őt fel kell készíteni, te szent ég! Mit kell csinálni egy randevún?! Eszter és Julcsi természetesen képzésük alá vonták a kétségbeesett fiút, miközben Tomi végig csak gyanakodott, mi történik az univerzumban… Honnan fog majd érkezni a nyakleves? Az élet nem lehet ennyire szép.

***

− Van még valaki? – kérdezte hatalmas sóhaj közepette Berkes doktornő.

− Igen, még egy ember vár odakinn. Aki arcüreggyulladást kapott a baloldali hatosról, ami elmondása szerint letört… Már biztosan elzsibbadt.

− Hol is van a röntgenje? – kérdezte a doktornő, miközben már rá is kattintott a laptopján. – Letört… Hm. Csak úgy, magától, mi? Hívd be!

Az asszisztens kilépett az üres váróba. A lélegzete is elakadt, amikor megpillantotta a kábultan hátrahanyatló pácienst. Néhány ugrással ott termett, s már a vállát rázta: „Úristen, mi történt ezzel? Kiütötte a lidokayn? A gyulladás ilyen mélyre húzódott? Istenem, add, hogy magához térjen!” − Uram! Uram, ébredjen!

Tomi, aki eddig békésen nyáladzott, azonnal tudta, hogy elaludt, és ez most a valóság.

A hentes asszisztense feltűnően csinos volt, ahogyan az már az egészségügyben dolgozó asszisztenciára jellemző. De talán csak a fehér köpeny teszi, és a férfiúi képzelet. A fiatal nő Kleós frizurája szénfekete volt, csillogásán látszott, hogy festett. Tominak nem fért a fejébe, miért festi valaki feketére a haját. Festené izgalmas vörösre, kacér szőkére, romantikus barnára. De épp feketére… S még ugyanabban a pillanatban megrótta magát: „hogy lehet ilyen marhaságokon morfondírozni, amikor ez a csinos nő, a gyönyörű barna szemeivel egészen közelről nézi, mint nyáladzik ő itt önfeledten.”

Krákogva egyenesedett ki, és valahonnét papírzsebkendőt varázsolt elő, amivel megpróbálta legalább viszonylag szárazra törölni az arcát. Érezte, hogy arcbőre már felpuhult a nedvességtől. Méltóságát, mintha az valahol az álomvilágban rekedt volna, egyelőre sehol sem találta.

– Rosszul érzi magát? Szédül? – kérdezgette a csinos asszisztens.

A fiú még keresett-kutatott, még nem talált egészen magára. Majd felpillantott. Igen, ez a nő hétfő délután is épp ilyen csinos volt és épp ilyen kedves. Előbb a telefonban, azután itt a váróban.

A férfi szavait jól lehetett érteni, ezért a kedves ifjú hölgy a telefonvonal túlsó végéről picit alábecsülte a problémát. A beteg ugyan jelezte, hogy kissé meghökkentő, amit a tükörben lát, de a fiatal nő azzal nyugtatta: – Csak jöjjön be nyugodtan. Mi itt már mindent láttunk. – Fél óra elteltével kilépett a rendelőből a váróba, s így kiáltott fel: – Úristen! Ilyet én még soha életemben nem láttam!

Ha nem röstellte volna túlságosan, lopva felvételt is készít a férfi arcáról, aki úgy festett, mint egy hörcsögnek is túlbuzgó gyűjtögető-mániás mogyorófüggő, aki ráadásul csak a bal pofáját duzzasztotta teli elemózsiával, de azt annyival, hogy ha a télapó zsákjába átöntenék, a derék öreg nagyszakállú menten hanyatt vágódna. Akkor ott nagyon megsajnálta a fiatalembert. Látta, hogy pokoli kínok gyötrik, mégsem lehetett tőle egyetlen pisszenést sem hallani. Természetesen kezelni akkor még nem tudták. Antibiotikumot neki, telepumpálni fájdalomcsillapítóval, s néhány nap múlva szerencsét próbálunk.

A hét még nem telt le, csak péntek volt, de a férfi visszajött, és valóban, már egészen jól nézett ki. S egészen jól nézett ki! A nő kedvesen hajolt fölé, egyszersmind növekvő érdeklődéssel. – Fel tud állni?

Az ifjú férfi minden meggyőződés nélkül bólintott, majd kissé rozogán felállt. Megingott, majd megmerevedett, s egyszeriben végre magára talált. – A fogam fáj, nem a lábam.

– De jól van? – mosolygott fel rá a nő.

Ő rápislogott, és zsibbadt száját torz mosolyra húzta. – Persze. Igen. Elnézést… csak tudja, éjszakás voltam.

A nő meglepődött. – Azt hittem táppénzre ment. Így dolgozott, ezzel a gyulladással?

Tomi óvatosan bólintott. – Vissza kellett menni. Tudja, a mai világban nem lehet könnyelműnek lenni. Örülök, hogy van állásom.

– Ez nem könnyelműség – ellenkezett a nő. – Ez gyulladás. Inkább ez az, amivel nem lehet könnyelműen bánni.

A fiú ártatlanul az arcára mutatott. – De hát lement.

− Igen – mosolyodott el a csinos asszisztencia. – Le, hál’ Istennek. Na, jöjjön, a doktornő már várja.

A férfi követte, s közben csak arra tudott gondolni, milyen kedves a nő mosolya. S milyen szép is a szeme. Különösen így, közelről. Azelőtt, egészen az elmúlt napokig, a lelki szemei szorosan zárva voltak tartva az efféle látvány előtt. Amíg úgy érezte, az élete zsákutca, hogy nincs jövője, addig rá sem nézett a nőkre. Mert mi értelme lett volna? Amióta azonban tiszta lapot kapott az élettől, úgy tűnik, a lelke szunnyadó része ébredezni kezdett, nyitogatja már a szemei. Hát, így lopódzik vissza az értelem az életbe?

A rendelőbe lépve aztán meglátta a "vágóhidat", és mindent elfelejtett.

***