A te házad az én váram – Egy pénteki nap 04.

05:27, karibi idő szerint. Ridgeback zihálva támasztotta hátát a barlang rücskös, nyirkos falának. A golyóálló mellénytől nem érezhette a sziklagyomor falának hűvösét, ezért tarkóját is erősen hozzápréselte. Régi szokása volt meredek pillanatokban „rácsatlakozni” valamire, ami az élet attribútuma: egy illatra, egy képre, egy anyagra. Most a Colón mészkő hűvöse volt ez a kapcsolódási pont. Azért érezte szükségét ennek, hogy mosolyogva tudjon távozni. Mert talán a következő pillanat lesz az utolsó. Nem akarta, hogy az utolsó pillanata egy káromló vagy kétségbeesett pillanat legyen, nem akarta, hogy egy paranoid, negatív érzésekkel telt pillanat legyen az. Ilyenkor mindig valami szépbe, életszerűbe, hétköznapiba kapaszkodott, és bízott benne, hogy az átmenet észrevétlen lesz.

Azonban mindkét keze ragacsos volt. Ez elorozott minden szépséget, nem is akart gondolni rá. A kezére ömlő vérre, a kiomló belek melegére. A hangokra, amelyeket hideg fém hasít ketté. Lehunyta a szemét, és próbálta szabályozni a légzését. Az orrán át nagy levegőt szívott be, a száján át kifújta. Újra. És ismét.

S most gondolt valamire. Pedig ilyenkor nem szabad gondolkodni. De valamiért ott a barlang hűvösében Ridgeback testébe beleröppent valahonnét a száműzött Laca. Ridgeback gyűlölte Lacát. Laca volt a hétköznapi, érzelmes figura, aki ezer szálon kötődik az élőkhöz és a holtakhoz, akinek fontosak mások, a mások jóléte, boldogsága. Ridgeback ellenségként tekintett rá, aki veszélyezteti a küldetést. Laca most mégis erősebbnek bizonyult, és visszafoglalta otthonát.

Laca egy lányra gondolt. Egy terhes lányra, aki sohasem szülhette meg a gyermekét. Laca gyermekét. Egy szerb terroristára gondolt, aki berontott egy családi otthonba. Vérző, vonagló tetemekre gondolt, ártatlan áldozatokra, akik hiába könyörögtek az életükért. S egy férfira, aki nem volt sem harcos, sem katona, mégis konyhakéssel állt bosszút. Vojnich, a tizedes (azóta ezredes) akkor figyelt fel rá, és Laca akkor került válaszút elé. S ő azt az utat választotta, amely végül Ridgeback útja lett. Tenni az elesettekért, megvédeni a védteleneket, megszabadítani az ártatlanokat. Hogy másoknak ne kelljen átélniük azt, amit ő átélt. Ridgeback ezért volt itt ma egy dzsungelbéli barlang gyomrában. De Laca… ő nem ezért volt itt. És Ridgebacknek emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ittlétének tervét még Laca szőtte. Ridgeback küldetése hamarosan véget ér. Most Laca következik.

Miután helyükre kerültek a dolgok, Laca kinyitotta a szemét. Újult erővel felugrott, és rohant a belső kamrák irányába. Éjjel látó távcsövét még a sátrak között visszavette; a táboriak, miután szemügyre vették eszközeiket, eldobálták azokat. Tudta, hogy Déta is ott van valahol. Néha megtorpant és fülelt.

Egy ponton huzatot érzett. Itt lesz valahol egy szellőző kürtő. Kanyarhoz ért. Meglapult.

Ekkor érkezett egy másik irányból Rurik, a skandináv óriás. Váltottak néhány néma jelet. Rurik jelezte, hogy előre megy, Ridgeback fedezze őt. Laca nemet intett. Elővett egy könnygázgránátot. Rurik azonnal vette a gázmaszkját. Laca is vette az övét, majd behajította a gránátot a terembe. Miután a könnygáz kezdte megtölteni a megcélzott helyiséget, annak mélyéről néhány lövés érkezett feleletként. Ruriknak is megvolt a látcsöve. Mindketten hőérzékelős funkcióra váltottak, és benyomultak.

Erős tűz alatt tartották a belső kamrát, súlyos élethalál harc zajlott le néhány másodperc alatt. A levegő megtelt széndioxiddal. Sokáig senki nem maradhatott életben gázmaszk nélkül.

Az utolsó terrorista előhozta a túszokat, és élőpajzsként használta őket. Rurik és Laca összenéztek. Ezek nem mérnökök. Egy zokogó asszony és három gyerek. Hattól a tizenkét évesig. Ez valami jóval nagyobb és büdösebb kulimász, mint amire fel voltak készülve. Egy biztos: ekkora felhajtás és ennyi kockázat mellett ez a négy túsz csakis valami nagyon fontos ember családja lehet. Ergo a személyük valami nagy horderejű esemény, talán sokak életére kiható változás záloga.

A terrorista spanyolul ordibált, halálra rémítve a túszok mindegyikét, és fegyverét a legkisebb gyerek tarkójához nyomta. Az asszony és a gyerekek szintén spanyolul kiabáltak, könyörögtek. Laca és Rurik ugyan a terroristának egy szavát sem értették, de nyilvánvaló volt, hogy szabad utat követelt magának a túszok életéért cserébe.

Mindketten hátrálni kezdtek. Fegyverüket célra tartották, de arra készültek, hogy szabad utat engednek a gazembernek, hadd menjen. Több, mint valószínű, hogy amint felbukkan a barlang szájában, az első néhány lépést követően a mesterlövész Mate úgyis leszedi. Az a fontos, hogy a túszok életben maradjanak.

Ekkor dörrent a lövés. Azután egy elszabadult sorozat sorjázott szerte a helyiségben.

***

13:31, közép-európai idő szerint. (Ugyanakkor.)

– Szóval, én utcagyerek voltam – magyarázta Tomi. – Én nem jártam puccos iskolákba, mint te meg Eszter. Nekem még érettségim sincs.

– Utcagyerek… Eszter mesélte, hogy volt némi konfliktusod a szüleitekkel, és elszöktél párszor. De…

– Ha Eszter így fogalmazott, akkor valami nagyon finom verziót vett elő. De jobb is így, én sem részletezném, ha nem haragszol.

– Nem, persze. Dehogy. Csak… tudod, olyan hihetetlen. Úgy értem, te… egész rendes srác vagy. Mondhatnám, nagyon is rendes.

Tomi mosolygott egy rövidet. – Aki az utcára szökik, az mind rossz arc?

– Nem. Illetve… mit tudom én. Nem tudom.

– Nézd, annyi történt, hogy hazamentem Eszti kedvéért. Mindig hazakönyörgött. De ő végül elment kollégiumba, én meg ottmaradtam. A lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a húgunkra.

– Arról a húgról van szó, aki miatt a házadat…

– Arról. Szóval én otthonragadtam. És rosszak voltak a jegyeim. Problémás diák voltam.

– Ez érthető.

– De senkit nem érdekel. Okolhatsz bárkit és bármit, akkor is csak egyetlen gyermekkorod van. Nincs több, érted? Amit akkor elrontasz, vagy hagysz elrontani, azt egész életedben magaddal cipeled. És amikor felnősz, senkit nem hat meg, hogy így alakultak a dolgok. Kapsz egy skatulyát a társadalomban, és annyi. Egyszerűen ott állsz képesítések nélkül, és kész. Halott vagy.

– De te nem vagy az. Kicsit sem. Már régóta dolgozol a munkahelyeden. Szakmunkásbizonyítványaid vannak.

– Épp ez az. Régóta dolgozom ott.

– És? Ez baj?

– Évtizedekkel ezelőtt nem lett volna az, sőt. Dicsőségnek számított, ha valaki azt mondhatta: 20, 30 vagy 40 évet dolgozott le ugyanazon a helyen. Hogy az első munkahelye egyben az utolsó is volt, és onnan ment nyugdíjba. De ma már más idők járnak. Ha megragadsz egy ilyen helyen, egy ipari üzemben, az a földhözragadtság jele. Begyepesedsz, és nem fogsz tudni tovább lépni. Nem szerzel tapasztalatokat, nem szélesíted a látókörödet. Elszalad melletted a fejlődés, lemaradsz, és nem fogsz tudni felzárkózni. Fiatalnak már túlkoros leszel, tapasztaltnak viszont örökre zöldfülű. És minden rostán átesel. Sosem te leszel az, aki fennmarad.

Julcsi elgondolkodva hallgatta a fiút. Kicsit magába szállt. Próbált minden irányba nyitottnak lenni. – És ezért elkezdtél tanulni?

– Elkezdtem tanulni.

– De, miért titok ez? Hiszen ez olyan nagyszerű. Ez olyan sokat elárul egy emberről.

– Ez végül is nem titok, csak. Csak Esztinek nem mondtam el, mert…

– Mert?

– Tudod, tanulhattam volna én is. Nem volt olyan rossz fejem. Vihettem volna valamire. És ezért Eszter mindig szapul engem. Állandóan a fejemre olvassa.

– Érthető.

– Talán érthető, de…

– De?

– De… tudod, én már tizenhét évesen dolgoztam. És… és amit kerestem, azt mind átutaltam…

– Hova? Hova utaltad?

– Eszter taníttatására. Igen… Eszter egyetemi éveit én finanszíroztam. Nekem azért nincs diplomám, hogy neki lehessen.

***