A te házad az én váram – Egy szombati nap 02.

Eszter feszengve várakozott a „Shit Hot”-ban. Meglehetősen idétlenül érezte magát teljesen egyedül, miközben körülötte minden asztal rogyásig volt zsúfolva hangos, szombat délutáni falatozók dús fürtjeivel. Egyelőre ásványvizet rendelt, és jelezte, hogy vár valakit. De attól tartott, nem tudja már sokáig tartani az asztalt. Vagy negyedórája várt türelmetlenül, és nyújtogatta, tekergette a nyakát. Éppúgy, mintha legalábbis tudná, ki az, akit vár, hogyan is néz ki az illető. Furcsán hangzott volna a fejében, ha megfogalmazza, de volt egy olyan kimondatlan megérzése, hogyha a férfi, bár még sohasem láthatta, belép a helyiségbe, ő azonnal ki fogja szúrni.

S így történt. Amint Déta megjelent a bejárat napfény festette téglalapjában, Eszter azonnal tudta, ő az, akivel alig félórája telefonon beszélt. A lány csaknem elnevette magát a férfi alakításán. Déta csetlett-botlott; majdnem leejtette a napszemüvegét, amikor levette és az ingzsebébe próbálta akasztani; bizonytalanul kémlelődött; ügyetlenül integetett, amikor Eszter fölemelt kézzel jelezte, hogy hol van; ostobán a kezében tartott rózsára mutatott, majd csetlett-botlott megint, míg végül kicsit akadozva, kicsit csörtetve eljutott az asztalig. Ott aztán rossz időzítéssel előbb lerakott egy ajándékdobozt a székre, amelyik mellett kamaszos tehetetlenséggel lecövekelt, letette a szál virágot az asztalra, majd sután kezet fogott a lánnyal, azután ismét kezébe kapta a rózsát és átnyújtotta a lánynak. Persze hamarabb ült le, mint Eszter, csaknem összelapítva a szépen becsomagolt dobozt, menet közben aztán észbe kapott, rémülten fékezett és felugrott, jelezte, hogy csak a hölgy után, azután a dobozt előbb a hóna alá vette, majd nézegette, hová rakhatná, végül szánalmas ügyetlenséggel levergődte magát a székre és a csomagot átmenetileg a szorosan összezárt combjaira tette. Közben nem bírt lepusztulni a bárgyú vigyor az arcáról. Az a fajta indokolatlan vigyor volt, amelyben láthatóan nincs egy szemernyi tartalom. Az ilyen embertől kérdezik meg joggal, hogy te mit vigyorogsz? Amit akár most is megtehetett volna a szemfüles pincér, aki messziről kiszúrta, hogy ebből a vakrandiból semmi nem lesz, pajtikám. Az is csoda, hogy ez a 10-es skálán 10+1-es lány nem slisszolt ki észrevétlenül, miután megnézett téged magának. Ám Déta éppen azon fáradozott, hogy a pincér és mások is pontosan ezt gondolják róla.

Eszter bizonytalanul mosolygott. A növekvő izgalomtól mindvégig erős hányingere volt, de most kezdett megfeledkezni róla. – Köszönöm! – szagolt bele a teahibrid sziromserlegébe. – Valódi. És nagyon szép. De, miért kapom?

Déta nem esett ki a szerepéből. – Virágot a virágnak. He-he! – Majd zavartan hozzátette: – Az… az ismertetőjel, tudja…

– Ja, igen – ment bele a játékba a lány. – Az ismertetőjel. Persze.

– Felvehetem a rendelést? – toppant melléjük a figyelmes pincér, mire Déta, folytatva szerepformálását, rendelt egy menüt, s mivel nem volt jobb ötlete, Eszter is ugyanezt tette. A távozó pincér kajánul mosolygott az orra alatt: lehet, hogy ezek ketten mégiscsak egymásnak vannak teremtve? Ha a lány ki szerette volna fejezni a korkülönbség feletti aggályait, akkor következetesen egy diákmenüt rendel. De nem ezt tette. Ez a lány maradni akar az asztalnál. Érdekes…

Eszter várakozón nézett az ismeretlenre, nyugodtnak tűnt, de a virág meg-megperdült nyugtalan ujjai között. Úgy érezte, a férfinak kell kezdenie, hisz neki van fontos közlendője.

– Eszter – fogott hozzá Déta –, tudnia kell, hogy a nagybátyjának ön és az öccse mindig a legfontosabbak voltak. Tudta, hogy neki megának is csaknem született egy gyermeke?

– Csaknem? – döbbent le a lány. – Nem. Ezt sosem mondta.

S ezzel Déta ügyesen be is indította a kommunikációs gépezetet. Ez az adalék volt a zajszűrő, amely Eszter izgalmát, huss, elhessenti, a figyelmét pedig osztatlanul odavonzza az üzenet feladója felé. A férfi nagyon következetesen formálta meg legelső mondatát is, hiszen abból még nem derül ki jövetelének fő momentuma. Meg kellett alapoznia a lány szilárdságát. – Pedig így volt. Fiatalkorában, tudja. Egy hajógyárban dolgozott akkoriban, és mondhatni, még csak kölyök volt.

– Gondolom, ez nem idehaza történt.

– Nem, persze, hogy nem. Ez még az egykori Jugoszláviában volt.

Eszter csak bólogatott. Ez tökéletesen beleillett a képbe, amit Lacáról alkotott. – És? Mi történt? Miért lett az a gyerek… „csaknem”?

– Nos, kellemetlen történet, tudja. Mielőtt még hazahozhatta volna őket… mármint őt, a lányt, aki terhes volt, nos… sajnos mindkettejüket elvesztette.

Eszternek összeszorult a torka. Korábbi étvágya émelygősen elszállt. – Baleset?

– Nevezhetjük annak is. Talán ismeretes ön előtt, hogy akkoriban ott, a Balkán-félszigeten, meglegetősen zűrzavaros volt a politikai-etnikai helyzet a számos, önállóságra vagy ilyen-olyan hatalomra törekvő kisnemzet között. Könnyen megtörtént a baj. És, ami azt illeti… sok baj történt. És olykor gyorsan.

– És neki épp ott kellett lennie – merengett maga elé Eszter. – Egy gyerek. Erre soha nem gondoltam. Mindig azt hittem, hogy egyszerűen csak nem állapodott még meg, ennyi. Arra nem is gondoltam, hogy… Hát persze. Ez sok mindent megmagyaráz. Az egész életvitelét, a döntéseit.

Tökéletesen elbeszéltek egymás mellett, mégis hibátlanul alátámasztották a másik szavait. Déta ugyanis meg volt vezetve; ő úgy tudta Eszter be van avatva Ridgeback valódi életének rejtelmeibe, úgy tudta, a lány az egyetlen, akinek nagybátyja meggyónt. S eddig a pontig ez igaz is volt, mert Eszter valóban olyan ismeretek birtokába jutott, amelyekről a környezetében senki másnak nem volt tudomása, nevesül a férfi egészségi állapotában beállt drasztikus változásokról (leszámítva természetesen Dr. Soltészt, akinek személyével kapcsolatban a lány valamiért ösztönösen azt érezte, hogy jobb, ha semmiképp nem tesz rá utalást). A parancsnok általában véve rendkívül tájékozott volt, de e téren most bakot lőtt. Ami nem csoda, hiszen Laca következetesen építette föl tervét, jól tudva azt, hogy Déta a modern technika segítségével a nap minden pillanatában látni fogja őt. Leginkább látni. Viszont annál kevésbé hallani. A meghitt beszélgetések éppúgy szólhattak egy beteg vallomásairól, mint egy túszmentésre szakosodott kommandós megnyilatkozásairól; a lehallgatás kiépítésére Détának nem juthatott elég ideje, csupán a képi világot uralhatta. S ami azt illeti, semmit nem tudott arról, hogy régi barátja beteg, s hogy Eszternek ez minden információja.

Ahogyan Eszter természetesen éppúgy semmit nem tudott Ridgeback létezéséről; ő csupán Lacát ismerte. Mert Laca így akarta. Vagy azt gondolta bárki, hogy a tapasztalt katonát meglephette és kihallgathatta volna egy fiatal lány? Ugyan, kérem! Eszter csakis azért hallgathatott bele a férfinak az orvosával folytatott telefonbeszélgetésébe, mert ő azt pontosan úgy akarta. Lacának nagyon precíz forgatókönyvet kellett kidolgoznia, s azután minden apró lépést tökéletes pontossággal kellett egymás mögé illesztenie, ahhoz, hogy tervét megvalósíthassa. Valakinek (ez a szerep Eszternek jutott) tudnia kellett arról, hogy ő haldoklik. Détának viszont épp erről nem volt szabad tudnia. Egészen addig, amíg nem találkozik Eszterrel. Akkor azonban a lány elszólásaiból azonnal világossá lesz előtte, hogy miért kellett annyira egy gyors meló a barátjának. Legalábbis alkotni fog egy tökéletesen megalapozott képet a barátja rejtett szándékáról: egy olyan képet, amelyet Laca láttatni akar vele. Déta megérti majd, hogy Ridgeback felhasználta őt valamire. És szentül hinni fogja, hogy pontosan megértett minden indítékot és mozgató erőt. Miközben természetesen továbbra is tévúton fog járni: ebben az új jelenetben Laca áttereli Déta lépteit az „A” tévútról a „B” tévútra, miközben a helyes ösvény nyomai továbbra is láthatatlanok maradnak. Ugyanis mindez még mindig Laca aprólékos forgatókönyvének a része. Laca volt a rendező, Déta és Eszter pedig a mit sem sejtő karakterek. A terv minden apró lépése tökéletes pontossággal követte egymást. Mert Laca pontosan tudta, hogy Déta ugyan kapcsolni fog, kiszedi majd Eszterből, amire úgy érzi, hogy rádöbbent, ezért arról minél többet meg kell tudnia. Viszont Déta pókerarcán mindebből semmi sem látszik majd, s mivel a ravasz öreg róka rájön, hogy a lány semmit nem tud Ridgeback létezéséről, ezért nem is árul el róla neki semmit. S így unokahúga védelméről is gondoskodott: Eszter boldog tudatlanságban élheti tovább az életét.

Laca pontosan tudta, hogy Eszter ilyeneket fog kérdezni: – És, mit üzen? Hogy van most? Alakul a dolog?

S Ridgeback pontosan tudta, hogy e kérdések hallatán Détának arcizma sem rándul majd, de odabenn, az agyában nagy csikordulással megállnak a láthatatlan fogaskerekek, majd azonnal más ütemre kezd dolgozni a gépezet: – A bátyja azt üzeni – formálta a szája a szavakat, miközben gondolatai három-négy mondattal előre szaladtak –, hogy nagyon szereti magát. És az öccsével mindig is maguk ketten voltak és lesznek a legfontosabbak a számára a világon.

– Értem… ez jól esik… El is hiszem, bár… sosem látjuk őt… de… mit mond? Ugye, felvette a szükséges kezeléseket? Valahol…

Détát fájdalmas villámcsapás járta át. „Hogy van most? Alakul a dolog? Felvette a szükséges kezeléseket?” Ridgeback, te kutyaütő! „És mennyire legyen gyors az a meló?” „Jó lenne tegnapra.” Hát erről fújt a szél? Két legyet egy csapásra, te furfangos kópé! Elmenekültél a lassú és fájdalmas haláltusa elől, s még utoljára kerestél egy „kis” pénzt a gyerekeknek! Hát, nem mondom… még engem is átvertél. Vénségedre azért csak ragadt rád valami más is a koszon kívül, te… te dörzsölt gazember!

A férfi kis híján elnevette magát. Mindeddig annyira nyomasztották a történtek, hogy az már zavarta a munkájában, ezért is kellett lezárnia végre ezt az ügyet, a doboz átadásával. Most azonban duplán megkönnyebbült. Elsősorban, mert már nem sajnálta annyira, ami Hondurasban történt, hiszen voltaképpen minden Ridgeback akaratának megfelelően történt úgy, ahogy. Másrészt, ugyan mestere volt a rossz hírek közlésének, de azért okozott neki némi fejtörést, hogyan is tudassa a lánnyal, amit tudatnia kell, ezért is igyekezett a komikus randi-looser belépőjével oldani kicsit a feszültségét. De így, hogy már tudja, a lány régóta együtt él a rossz várásával, igazán könnyű dolga lesz. Eszter nem fog összeomlani, nem rendez majd nagy jelenetet, csupán megbizonyosodik. A mérleg, amelyen ez a lány már jó ideje ide-oda táncol, most végre kibillen az egyik irányba, és a táncnak végre vége lesz. A lány nem összeomlani fog, hanem éppen megszilárdulni. Ridgeback, te ravasz kópé! Te pontosan tudtad ezt!

Déta ismerte már a helyes sorrendet: előbb a doboz. Szó nélkül az asztal lapja fölé emelte, finoman letette, és tiszteletteljes mozdulattal áttolta a lány térfelére. Ezzel tulajdonképpen mindenre válaszolt, és látta, hogy Eszter elég intelligens ahhoz, hogy mindezt lefordítsa magának szavakra, és tudomásul vegye.

Eszter épp akkor szúrta bele rózsáját a pohár vízbe és nyúlt ki tétován a dobozért, amikor a pincér megérkezett a két menüvel. Déta és Eszter türelmesen felmosolyogtak rá, megvárták, míg elrendezi a terítéket és távozik, csak azután néztek össze újra a korábbi tekintetükkel. A távozó pincérnek semmi sem tűnt fel, egyszerűen csak nem és nem értette, mivel tartja itt ez a vén kecske (Déta fiatalos negyvenes volt), ezt a csodaszép lányt.

Eszter helyet csinált a doboznak, és kissé reszkető mozdulatokkal felbontotta a csomagolását. Vette az evőkést, és felhasította vele a dobozt.

– Óvatosan! – intette finoman Déta. – És ne nyissa nagyra. Csak maga lássa, mi van benne.

Eszter riadtan rámeredt, majd folytatta a bontogatást. Még néhány mozdulat…

Hamarosan pedig már levegő után kapkodott.

***