A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 05.

Julcsi és Zsombor csak nézte ezt az idegent, aki jobbjába Tomit kapta, baljába Esztert, s mintha súlyuk sem volna, nevetve forgott velük. Azok pedig ölelték a nyakát, kacagtak, táncoltak a levegőben. Eszterben a gyermek és a felnőtt zavart találkozása egy ügyetlen puszit szült, ami a nagy örömben a férfi füle mögé tévedt. Kislánykorában ez nyilván mindennél természetesebb lett volna, de ő ma már felnőtt nő. Azért a puszi kigyomlálhatatlan, régmúltból előpulzáló ösztönökből fakadt, és azokat nem sikerült legyőznie.
‒ Bocs, ha megzavartam valamit. Nyitva volt a kapu. Erre majd még visszatérünk: nyitott kapuk a mai világban. – tette le őket végre a férfi. – De előbb hadd nézzelek benneteket! Nőnek már azok az izmok?
‒ Olyanok sose lesznek, mint a tieid. – ragyogott Tomi. Szemmel láthatóan a példaképe állt előtte.
‒ Ugyan, kölyök, fél kézzel agyoncsapnál egy ilyen vén csótányt, mint én. De, hú! Káprázik a szemem? Ki ez a szépség itt melletted? A hiper-dögös Lara Croft?
Eszter esetlen szerénységgel biccentette oldalra a fejét, és lámpalázasan rogyasztott egyet a térdén. A mozdulattól úgy festett, mintha egy tinédzser lányka lenne. ‒ Hát, igen. A rút kiskacsa felnőtt.
A férfi megfogta a két kezét. ‒ A kiskacsa sosem volt rút. A hattyú pedig, amivé mára lett, gyönyörű. De valami nem stimmel.
Eszter hosszú haja egyetlen copfba volt összefonva hátul. A férfi mosolyogva kioldotta, és a kiszabadult hajat fellazította. Julcsi csaknem felkiáltott; sokan ennél kevesebbért is kaptak már brutális ágyékon rúgást Esztertől. De a lány most csak állt engedelmesen, és pirosló orcával tűrte a törődő beavatkozást. Julcsi még sosem látta barátnője arcán ezt a különös mosolyt. Minden bizonnyal nagyon fontos szerepet tölthet be a két testvér életében ez a férfi.
‒ Így ni! – fejezte be az a műveletet. – A haj a hatalom jelképe. Mutasd meg a férfiaknak, hogy van hatalmad felettük. És mutasd meg a világnak, hogy van hatalmad önmagad felett.
Eszter zavartan simított végig gyönyörű, fényes haján, és hálásan mosolygott. A bódító melegek, amikor már nem bírja majd elviselni saját hajának melegét, még csak ezután jönnek; miért is ne bonthatná ki addig is ezt az ékességet, ha egyszer Laca „bácsi” is így tartja előnyösnek. Közben Tomi előrelépett, mert Julcsiék is felálltak. ‒ Laca bácsi! Hadd mutassam be a barátainkat. Zsombor és Júlia.
Julcsi (a bátrabb és érdeklődőbb) lépett előre és nyújtotta a kezét. ‒ Julcsi. Üdvözlöm!
‒ Aztakú! … Akarom mondani, szervusz… Laca… izé… Laca bácsi… khm.
Tomi elnevette magát, és Eszter hálás volt ezért, mert lehetősége nyílt megbújni ebben a nevetésben. Így nem láthatta az arcán senki a hirtelen beléhasító fájdalmat. Imádta a barátnőjét, de bárhová ment, ha Julcsi is ott volt vele, az ő szépsége mintha elhalványult volna. Julcsival nem versenyezhetett. Soha nem akarta összemérni a szépségét az övével, a külső különben sem játszott annyira fontos szerepet az ő életében, mint a Julcsiéban, de néha feltolultak rossz érzései emiatt. Nem féltékenység volt ez. Legalábbis ezt bizonygatta magában. De vajon igaz ez most is? Igaz ez ebben a percben? Valóban nem tette féltékennyé Laca „bácsi” reakciója? Elvégre neki azt mondta, gyönyörű. Julcsinak meg csak azt, hogy (hogyan is szólt?) „aztakú”. A lány szomorkásan megmosolyogta magát. A „gyönyörű”, az egy átgondolt, megválogatott, szándékos dicséret volt. Az „aztakú” viszont csak kiszaladt. Nem volt szándékos. Ösztönös volt. Az „aztakú” tehát (sajnos) köröket ver a „gyönyörű”-re. Viszont (nyugtatta magát Eszter) vele szemben nem is engedhetne meg magának Laca „bácsi” ilyesféle reakciókat, hiszen ő az unokahúga. Igen. És amikor meglátta, tulajdonképpen őrá is azt mondta, hogy „hú! Káprázik a szemem?” Bár… Arra már biztosan jó előre készült. Igen, bárhogyan is nézne ki Eszter, bármilyen állapotában találta volna, Laca „bácsi” egészen biztosan ugyanezt mondja. És Eszter ettől elszomorodott, rosszkedvű lett. Haragudott most Julcsira, féltékeny lett rá. Miért nem tud csak egyszer a háttérbe húzódni? Legalább ma, legalább ebben a percben vált volna láthatatlanná. Legalább ezt az egy percet meghagyhatta volna neki, hogy most csakis ő, egyedül ő lehessen szép. Hogy Laca „bácsi” egyetlen más nőre se mondjon olyat ebben a percben, hogy „aztakú”!
Laca „bácsi” közben beazonosította a szőke fiút is. ‒ Zsombor? Úgy, mint bölény? Jó név. Komolyan. Szép, ősi kultúrából fakad. Ez derék. De ti…
‒ Nem, mi nem vagyunk együtt! – mentegetőzött ijedten Zsombor, mert azt hitte, Julcsi kikéri majd magának a feltételezést, és az nagyon szégyenletes lett volna a fiú számára.
De Julcsinak hirtelen jókedve lett ettől az idegentől, és bevetette azt, amit Tomitól már eltanult. ‒ Miért tiltakozol ilyen hevesen? Talán nem lennék elég jó neked?
‒ D-de… mi van?
‒ Semmi vész, Zsombor! Csak ugrat téged – veregette meg a vállát Laca „bácsi”, majd a fiú füléhez hajolt. – Csak azért ugrat, mert tetszel neki.
Ismét megveregette a fiú vállát, és Zsombor hálásan mosolygott.
‒ Látod? – súgta Tomi Eszternek. – Alig egy perce van itt, de már hazudott is egyszer.
‒ De szeretetből tette – tiltakozott a lány.
‒ Hát, épp ez az! Ő a legjobb ember, akit csak ismerek, de látod, ő is úgy hazudik, mintha olvasná. És Zsombi tudja. Tudja, hogy hazudik, mégis, nézd, hogy örül neki.
‒ A kedvességnek örül, te ütődött. Annak, hogy valaki fontosnak tartja, és veszi a fáradságot, hogy ne gázoljon a lelkébe.
‒ Én értem, de akkor is! Mindenki hazudik.
‒ Téged most tényleg csak ez foglalkoztat?
‒ Dehogy! Engem az foglalkoztat, hogy Laca bácsi itt van.
‒ Itt vagyok – fordult meg a jövevény, aki meghallotta a nevét.
‒ Meddig maradsz? – lépett hozzá Eszter. A lány hangja furcsán elváltozott, amikor a férfihoz szólt. Megtelt érzelmekkel, feldúsult, kiszínesedett. Julcsi figyelmét ez nem kerülte el. Mosolygott fölötte, mindent érteni vélt, de kissé idegesítette is a dolog. Zavarta, amikor Eszter árnyéka rávetült a férfi holdudvarára.
‒ Néhány napot a városban töltök. Van itt egy kis dolgom.
‒ Kérlek, ne mondd, hogy már megszálltál valahol.
‒ De mondom.
‒ Kérlek, ne mondd, hogy a Hegyvidéki Szállóban.
‒ A Hegyvidéki Szállóban? Azon a puccos helyen? Francokat! Találtam a belvárosban egy kis panziót, ott vettem ki szobát. Közel van minden, csak kinyitom az ajtót, és máris a villamosok alá léptem.
‒ Nálunk kellett volna megszállnod, nézd mekkora ez a ház. Összehúztuk volna magunkat.
A férfi hálásan mosolygott. ‒ Miattam ugyan kár lenne. Sokat jövök-megyek, csak zavarnék. De hagyjuk is ezt most, inkább gyertek, gyerekek! Segítsetek Laca bácsinak behordani az ajándékokat!
‒ Ajándékokat? – nézett Tomira a mellé sodródott Julcsi. – Mik vagytok ti, tízévesek?
‒ Hja, még szép! – kurjantotta a fiú, és iramodott Eszterék után.
Julcsi és Zsombor ottmaradtak. A lány elgondolkodott. ‒ Én azt hittem, Tomi utálja az ajándékokat. Hogy senkitől nem fogad el semmit, mert, mint hangoztatja, nincs szüksége semmire.
‒ Tomi ezt nem hangoztatja. Ha tudsz róla, csakis Esztertől hallhattad.
‒ Jó, tőle hallottam. Amikor ajándékot akartam neki venni, hálám jeléül, tudod, amiért ideköltözhettem, és megkérdeztem Esztit, mit szeret az öccse, minek örülne, ő szinte óva intett, nehogy elkövessem azt a „butaságot”, hogy ajándékot próbálok neki adni! Viszont azt maga Tomi mondta nemrégiben (jó, nem nekem, de hallottam), hogy neki azért van meg mindene, mert nincs semmije a világon. De szerintem ez sem áll meg. Mert ha így lenne, akkor meztelenül kéne állnia a szabad ég alatt, nem igaz? A lényeg, hogy nem fogad el ajándékokat, de most mégis szalad, hegy fejest ugorjon a télapó zsákjába. Anomália.
Zsombor halványat mosolygott azon, hogy a lánynak természetesen nem sikerül feltörnie Tomi gondolatiságát. Talán nem is kell. Talán így kerek a világ. ‒ Igaz, de… szemmel láthatóan, ezzel az emberrel más a helyzet. Talán…
‒ Igen?
‒ Nos, azt hiszem, egyértelmű, hogy egyfajta apafigura ő a számukra. Egész életükben egy igazi apára vágytak, tudod? Kijutott nekik a rosszból meg az érzelmi nélkülözésből. Egy ilyen felnőtt, aki majdnem olyan, mint ők (játékos, komolytalan, hajlékony), de ugyanakkor erős és stabil, nos… minden gyerek ilyen apára vágyik, nem?
Julcsi elnézte a fiút. ‒ Te ilyen apára vágytál?
‒ Nekem… nekem volt apám. Csak néhány éve ment el.
‒ Tudom, hogy volt, de… nem olyan volt, mint Laca bácsi, ugye?
‒ Hát, nem – nevetett zavartan Zsombor, bár legszívesebben sírt volna. – Még meg sem köszöntem.
‒ Mit?
‒ Hogy mellém álltatok… ebben a… bődületes hülyeségben. Tudod… nem gyakran esik meg velem. Úgy értem… velem senki nem törődik… Tomin kívül…
‒ Jaj, szívem…
‒ De ti… fantasztikusak vagytok. Igazi jó barátok. Bajba kevertétek magatokat miattam.
‒ És ettől már jó barátok vagyunk? Én eddig azt hittem, hogy ettől legfeljebb csak simán hülyék vagyunk.
Zsombor nevetett. Julcsi is. Végül átölte a fiú vállát, s kicsit megrázta. ‒ Gyere! Bontsunk fel együtt egy sört!
Zsombor még mindig nem tudott betelni Julcsival, még mindig ugyanúgy lenyűgözte őt, mint mikor először meglátta. S most szinte a sírásig jólesett neki ez a közvetlen törődése. Zavartan hebegett ‒ csak… csak alkoholmentes van. Tudod, hogy Tomi nem engedi…
‒ Sebaj! – tódított a lány, széleset legyintve a szabad kezével. – Az alkoholt majd beleképzelem. Placebo effect. De előre szólok, olyat tudok böfögni, mint egy gímbika szarvasbőgés idején.