A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 06.

‒ És ez itt egy első kiadású Goethe-kötet 1774-ből, a szerző saját kezű (jóval későbbi) bejegyzésével. Igazi könyvritkaság. Alkalmi lehetőség volt megszerezni, és azonnal rád gondoltam. – Eszter megbabonázva nyújtotta a kezét a felé tartott csomagért. A díszdobozt gondos csomagolás takarta, úgy érezte, valódi vétek tönkretenni, de lemondani arról, hogy most azonnal a kezével érintse a különleges ajándékot, amit az rejt… lehetetlen. Elnémultan bontotta ki a csomagot. A doboz fedelét szinte áhítatos ábrázattal emelte le. Amikor előtűnt maga a könyv, csak a fejét ingatta, és próbálta lenyomni a torkába tolult hatalmas gombócot.
Lassan, szertartásos mozdulattal emelte ki a könyvet átmeneti szállásából. Úgy simított végig a felületén, ahogyan csakis ereklyén simít végig a megszállott archeológus. „Die leiben des jungen Werthers”. Felnyitotta. Arcához emelte. Beleszagolt. Mélyen. Még egyszer. Majd leengedte. A lapok vastagok voltak, mégis áttetszőek. Merevek, zörgősek, bántatlanok, mégis, mintha gyűröttek lennének. S egy-egy lapnak nehezebb volt az illata, mint a rá felhordott tintajelek. Sohasem érintett még hasonlót. A könyv első lapjainak egyikén nehezen olvasható, kézzel írott bejegyzés állt. Elolvasta, s már magyar fordításban adta vissza: ‒ „drága barátomnak, Edgarnak, aki, csakúgy, mint én, hisz a szóban, a szóban rejlő erőben, újra és mindig. Edgar, bocsáss meg, amiért megöltem a fiadat.” Jól olvasom?
‒ Bizony jól – mosolygott Laca „bácsi”. – Edgar Fischer egy idős apa volt, aki azért kereste fel évekkel fia halála után a költőt, mert a néhai ifjú Goethe írásának hatására lett öngyilkos. Biztosan tudod, hogy a Werther megjelenése után, annak köszönhetően, valóságos öngyilkossági hullám söpört végig a német nyelvterületeken. De… végül is az apa nem tudta lelőni Goethét. Nem volt rá képes, tisztességes ember volt. Goethe bocsánatot kért tőle, osztozott a gyászában, az apa ettől megbékélt, barátságot fogadtak, és a könyvbe, amit az apa magával hozott, hogy szembesítse vele Goethe-ét, mondván, „te már elsütötted gyilkos fegyveredet, most én következem”, az általad felolvasottak kerültek. Regénybe illő epizód.
‒ Valóban – bámulta a könyvet a lány, amely máris több volt egy nyomdaterméknél. Egyszeriben annyi minden lett, hogy alig tudta számba venni: fájdalmak krónikája, gyilkos fegyver, terhelő bizonyíték, békeszerződés, szemtanú, időkapszula, ajtó egy féregjáraton, amely téren és időn ível át, s ki tudja, mi még.
‒ Világos, hogy a könyv már azelőtt a tiéd volt, hogy te vagy ő megszülettetek volna – hallotta a férfi hangját. – Én grafológus nélkül ki se’ tudtam olvasni azt a macskakaparást.
Eszter hitetlenkedve nézett föl. ‒ Ez egy vagyonba kerülhetett.
‒ Ami azt illeti… annál jóval többe. De ez nem is számít. A lényeg, hogy elhozhattam neked, és az minden áldozatot megér, hogy láthatom, ahogyan most a kezedben tartod az eleven irodalomtörténetet. Nekem ez csak egy régi könyv, de tudom, hogy számodra fölbecsülhetetlen. A dobozban megtalálod az eredetiséget igazoló okmányokat. Kicsit véletlen, de… német kultúrminiszteri aláírás, hitelesítő pecsét, satöbbi. És van még ott egy rövid dokumentum arról, hogy ki volt az az Edgar Fischer, a könyv egykori birokosa.
‒ Hihetetlen.
‒ Semmi sem az – állt föl a férfi. – Csak tudni kell hinni.
Eszter fejét csóválva nézett rá. ‒ Mégis hol vagy te az életünkből?
Laca „bácsi” megsimogatta a lány lángoló arcát. ‒ Erre sajnos nem létezik egyszerű válasz.
‒ És fog létezni egyszer? Valaha?
A lány az ágya szélén ült. A férfi leguggolt vele szemben. ‒ Van úgy, hogyha az életben egyszer rossz helyre teszed a lábad, attól kezdve többé soha nem lehetsz a megfelelő, a kívánatos helyen. Olyan ez, mint egy idióta társasjáték. Látod a mezőket, tudod, hogy hol kellene állnod, hová kellene lépned, de a hülye dobókocka folyton máshová kényszerít. A lényeg, hogy mindenhonnan látlak titeket, a szívemmel, csak nem tudok mindig itt lenni. Ezért hozok mindig valamit, amiben kicsit itt hagyhatom magamat. Bárcsak többet tehetnék!
‒ Nekem ez túl homályos. Nem értem.
A férfi bólogatott. ‒ Nem érted, mert nem tudod elfogadni. Ha majd egyszer elfogadod, hogy vannak erők, amelyekkel nem kelhetünk birokra, akkor egyszeriben megtalálod mindenre az egyszerű választ.
A lány lehajtotta a fejét, combjára fektette a könyvet. ‒ Reméltem, hogy nálunk szállsz meg. Jó lett volna beszélgetni. Átbeszélgetni az éjszakákat. Amíg itt vagy.
‒ Attól félek, semmi olyat nem tudnék mesélni neked, ami nem untatna halálra. Azt hiszem, nagyon hamar elaludnál minden ilyen éjszakán.
A lány fölnézett a mindig derűs arcba. ‒ Van, akinek jól áll a szerénység. De mind tudjuk, hogy rajtad szűkös viselet volna.
‒ Ezt nagyon szépen mondtad! – csettintett a férfi. – Még mindig sokat olvasol, ugye?
‒ Igazából kevesebbet. Sokat dolgozom. Tudod, érdekes. Elnézve a szállodánk vendégseregét, az ember el sem hinné, hogy odakinn valójában tombol a válság.
‒ Hát, igen. De ne feledd, hogy ez a válság egy bizonyos rétegnek a lehető legjobb üzletet jelenti. Éppen úgy, mint a háborúk. Na, de – egyenesedett föl Laca „bácsi” – ebbe most ne menjünk bele. Hagyjuk most az ámokfutó világot. Törődjünk egy kicsit most csak magunkkal.
‒ Igaz is – állt föl Eszter is, és gondosan visszahelyezte a könyvet a kis dobozba. – Kissé kisajátítottalak magamnak. Elraboltalak.
‒ Annyi baj legyen. Tomi biztosan szívesebben időzik azzal az élő Barbie babával, mint egy tékozló uncsibácsival.
‒ Tévedsz. Imád téged. Fenntartások nélkül. Julcsival meg csak… marakodnak.
‒ A legjobb út az egymásra találáshoz. A nagyszerű Mezei Mária mondta azt Henriette grófnő szerepében egy megközelíthetetlennek hitt férfiról, hogy még nem az övé, de majd lesz. A kérdésre, hogy miből olyan biztos ebben, azt felelte, hogy „már utál”. Szeleczky Zita film. Egyszer megnézhetnénk együtt.
A lány hitetlen mosollyal lépett hozzá. ‒ Hogy csinálod ezt?
‒ Mit?
‒ Olyan könnyed vagy. Mintha az élet csak egy szórakoztató játék lenne. Én minden nap tele vagyok félelmekkel: mi lesz holnap? mit hoz a jövő? mi van odakinn az utcán? hogyan oldom meg az életet? mit csinálok jól? mit csinálok rosszul? Te meg – imitálta, mintha laza mozdulattal lesöpörne valamit a válláról – így elintézed.
‒ Hát, kislány, amiket felsoroltál, azokba nagyjából épp ennyi energiát érdemes beleölni.
‒ Szóval, ennyi? Nem kell komolyan venni az életet, és kész? Ez a tartás, amit látok, ez az erő, amitől… borzong a bőröm, mindössze… merő nemtörődömség?
A férfi melegen elmosolyodott. ‒ Nem. Persze, hogy nem. Mert nincs olyan szerencsés természetem. A bizonytalanság egy kínzó állapot. És ha genetikailag úgy kódoltak valakit, hogy megviselje, akkor meg is viseli. De ti ketten, én hiszem, győztes típusok vagytok. Az élettel kapcsolatos érzéseid idővel megváltoznak majd. A válság annyi mindenre kihat, és nagyon romboló érzelmileg. De ugyanakkor rendkívül hasznos is. Talán furán hangzik, mégis igaz. Mert egy kicsit (nem is kicsit) átszűri, megrostálja a világot, és felszínre hozza a javakat. Az emberiség javát. Sokan azt hiszik, hogy az emberiség elitje a pénzemberekből áll, vagy azokból, akik nagy eredményeket érnek el a területükön. De ezt csak azért hiszik, mert rövidlátók és nagyot hallanak. Az emberiség valódi elitjét (nemzeti, faji, nemi és társadalmi rangbéli hovatartozástól függetlenül) valójában azok alkotják, akik lelkileg és szellemileg is felül tudnak emelkedni bármiféle válságon. Lehet az egy tibeti szerzetes, egy amerikai újságkihordó, egy magyar autógyári munkás, vagy egy etióp kisfiú, aki épp e percben hal éhen, miközben mi itt beszélgetünk. És akkor mi a bizonytalanság? Az egyetlen biztos dolog a világban? Hogyan állhatunk meg benne stabilan, hogyan találhatjuk meg benne a magunk egyensúlyát? Tudod, engem lenyűgözött, amikor megismertem Radnótit. Ezt a törékeny kereskedőfiút. Tudod, mire készült ő egészen fiatalkorától fogva? – a lány néma nemet intett a fejével, szemei tágra nyíltan figyeltek. – A megfelelő erkölcsi magatartásformát kereste. Vátesz volt, aki látta, mi készül. Krónikás volt, aki már az utókornak hagyott üzeneteket, önmagát múlt időbe helyezve, mert tudta, mi veszi körül. „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, / s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek.” Hitt abban, hogy ez a válság nem tart örökké, hogy jönnek új korok, szebb idők. De azt is tudta, hogy őt addigra elnyeli a téboly. Társadalmilag vesztes volt, reménytelen. És készült. Arra a magatartásformára, amely minden bizonnyal a biztos és lehető legrosszabbat hozhatja az ember számára, de… erkölcsileg az jelent egyedül tisztaságot. Igen, a tisztaság. Szembenézni, felülemelkedni, győzni. – A férfi mintha kissé elrévedezett volna, majd hirtelen kanyarral visszatért. – Radnótit selejtként irtotta ki egy barbár világ. Talán az ő megtört teste élettelenül dőlt el, és úgy kaparták el, mint egy döglött kutyát, mégis ő volt a nagybetűs Ember, akinek a szellemét nem fedhették be földdel. Az emberiség valódi elitjének a tagja ő volt. Nem a fegyvert tartó, „erős” katonák, és az őket vezénylő tisztek meg a kefebajuszú gyáva őrült. Szóval, mindegy, mi történik, nem tudjuk megállítani. A mindennapok néha ugyanúgy fegyvert fognak ránk, mint Radnóti gyilkosai. Ha lerogyunk, ha nem bírunk továbbmenni, a világ azonnal megpróbál kigyomlálni minket is. De mindeközben mégis bármit legyőzhetünk. Erkölccsel, lélekkel, szellemmel. A félelmeid nem más, mint a szellemi érettséged tünete. Annak a jele, hogy nem veszed félvállról azt, ami körülvesz. Ezért tudom, hogy Te győztes vagy. Két féle ember létezik: akit a félelem megbénít és elgyengít, és akit a félelem ösztönöz és erővel tölt fel. Amikor, úgymond, „erőt merítesz” valamiből, azt hiszed valóban abból a valamiből merítetted, de ez nem igaz. Az az erő a tiéd. Az az erő mind benned van, csak kellett valami, egy katalizátor, amely felszabadítsa azt. Ha végiggondolod az életedet, ha visszapörgeted az apró kihívásoktól a legnagyobb küzdelmekig, látni fogod, és el sem hiszed majd, mekkora erő lakozik benned. Ha egyszer tisztába kerülsz ezzel, a félelmeid, huss, mind elillannak.
Eszter tehetetlenül tárta szét a kezét. – Látod, ez hiányzik. Ezek a beszélgetések, ezek a gondolatok. Miért olyan sekélyes ez a világ? És te miért nem vagy itt velünk?
A férfi tréfával próbálta elütni a dolgot. ‒ A világ talán csak azért sekélyes, mert így védekezik. Ahogyan az ember komédiával felel az élet tragédiájára. Én pedig talán azért vagyok távol… hogy ne unjatok rám.
A lány reménytelenül sóhajtott. ‒ Megölelhetlek? Szabad?
‒ Miért ne? – tárta ki karjait Laca „bácsi”, és Eszter, mint egy törékeny kismadár, belebújt az erős férfi gyöngéd ölelésébe. Nem láthatta a férfi arcát, amelyről eltűnt a mosoly. Laca „bácsi” mélyen magába szippantotta a lány illatát. A hiány illata ez. Ha volna lánya, az ő illata is biztosan ugyanilyen volna. Bárcsak Eszter az ő lánya lehetne! Egy apa sem kívánhatna jobb gyermeket. De hát, végül is, miért ne tekinthetné őt a lányának? Miért? Mert akkor ő lenne a legrosszabb, legtékozlóbb apa a világon, aki soha nincs a gyermekei mellett. De ez talán megváltozhat. Talán még van rá idő.