A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 08.

A sors tehát úgy hozta, hogy Feltőchy Kepes Angelika (aki szüleitől szépséges nevét, férjétől pedig hozzá illő, szép vagyont volt szerencsés örökölni), és Laca „bácsi”, a XXI. század titokzatos vándora egy időben egyazon városban tartózkodjanak. Kell-e több ennél a katasztrófa receptjéhez? Mielőtt azonban definiálnánk, hogy kinek mit is jelent pontosan egy kiadós katasztrófa, még pillantsunk vissza a vállunk fölött arra a napra, amikor ez a két idegen beviharzott fiatal barátaink életébe. Az anya, aki Manolo Blahnik tűsarkakon libeg és egy családi ház árát hordja magán hivalkodó öltözetkompozíciók és ékszerek formájában, önakaratán kívül némi vidámságot hozott a házba, egy gyerekes tréfát, amiből aztán nagy riadalom lett, amikor kiderült, hogy ődámasága éppen ott méltóztatott megszállni, ahol Eszter, „a jó házból való ifjú és gyönyörű örökösnő” és „Juliette, az irigylésre méltó párizsi szerzemény” dolgoznak, (valójában) mint recepciós és mint masszázs terapeuta. A lányok persze halálra rémültek. Rossz fát tettek a tűzre, és most tele füsttel a ház. Egy ilyen befolyásos személy könnyűszerrel kirúgathatja őket bosszúból, ha rájön, hogy csúfot űztek belőle. És persze, hogy rájön, ha a recepciós pult mögött „Juliette-et” pillantja meg, vagy amikor masszázsra vonul, és kiderül, hogy az egekbe röpítő kezek az ő „jövendőbeli menyéhez” tartoznak. Micsoda ördögi helyzet! És milyen bosszantó, hogy ebben is Tominak lett igaza. Egyedül ő látta előre, hogy a hazugságnak jó vége nem lehet, még játékból sem. A lányok ugyan csak Zsombort akarták kisegíteni, de mivel minden csupán nézőpont kérdése, Feltőchzy Kepes Angelikát ezzel a húzással bizony csúnyán megsértették. Azaz még nem sértették meg, elvégre még nem derült ki az igazság. Egyetlen esélyüknek az tűnt tehát, ha sikerül megőrizniük azt a hamis látszatot, amit együttesen fölépítettek. Ám még ugyanaznap Laca „bácsi” is berobogott, és ezzel a fiatalok esélyei zuhanásszerűen romlottak. Mert Laca „bácsi” először is, valami titokzatos módon, Eszternek és Tominak mindig a létezhető legjobb oldalát fordítja a felszínre. A két egyébként sem rossz fiatalból egyszeriben megjuhászodott álomgyerek lett, a tisztaság és az elemi erkölcsök sóvárai, a szülői szeretet hálás, túlcsordult lelkű fürdőzői. Veszélyben a küldetés! Ráadásul Eszter és Júlia olyan furán pislogtak egymásra, amióta Laca „bácsi” betette a lábát a közös otthonba, hogy az éles szemű Tominak meggyőződése lett: közeleg a világ legborzalmasabb veszedelme, minden férfi legrettegettebb rémálma: a „macskakarom-háború”! S ez nem keverendő össze a catfight-tal, ami igazából rendkívül szórakoztató és izgalmas látványosság (már a férfiszemnek természetesen), kivált egy kis iszap vagy, teszem azt, tejszínhab hozzáadásával. Nem, itt nem efféle örvendetes kikapcsolódás volt kibontakozóban. Itt az a fajta háború készülődött, amely minden jelenlévő alatt egyaránt rengeti meg a talajt. És Tomi nem szívesen találta volna magát a front közepén, amikor az Eszter- és a Julcsi-arzenál összecsap.
Félreértés ne essék, a két leányzó között létrejött erős köteléket nem lehetett olyan könnyen elszakítani, de az is igaz, hogy annak a kötélnek a szakítószilárdsága még soha nem lett próba alá vetve. Ha Laca „bácsi” tudta volna, hogy miféle kalamajkát idézett elő a felbukkanása, azon nyomban eltűnik a színről. De figyelmét némileg lekötötték saját teendői; lappangott benne valami komor titokzatosság, mintha minden őrizetlenül hagyott pillanatát lélekben valahol távol töltené. Már látogatása első napján előfordult, hogy, miután Zsombor diszkréten magára hagyta a rokonokat a nappaliban, és Julcsi viszont a világért sem tágított volna az érdekes és a figyelmét nagyon is odavonzó idegen mellől, a késő estébe nyúló beszélgetés pizzázásba torkollott, és falatozás közben Laca „bácsi” figyelme el-elkalandozott. Valaki mindig beszélt, nem voltak csöndek, amelyeket ki kellett volna tölteni, de Laca „bácsi” mintha néha elvesztette volna a fonalat. Végül fáradsággal mentegetőzve elköszönt. A kapuhoz természetesen Eszter és Tomi kísérte ki. A két lány már ekkor villogó párbajt vívott a tekintetével. A zöld vádaskodás találkozott itt a barna féltékenységgel. Mit akarsz te tőle? Hiszen az unokahúga vagy, úgysem lehet köztetek semmi! Akkor miért nem engedsz mást is a közelébe? – villogta a zöld szempár. És te mit akarsz tőle? Ő az enyém, akár lehet köztünk valami, akár nem! Senki nem állhat közénk! Ne is közelíts! – felelt rá a barna.
Aznap este a lányok már nem is beszéltek egymással. Mire Eszter visszajött a házba, Julcsi elpárolgott. Az aniston-szőke istennő, (most épp talán az irigység és a neheztelés istennője) bekopogott Zsomborhoz két szelet pizzával, amiért a félszeg fiú igen hálás volt, kicsit beszélgettek, de Julcsi belátta, hogy a kedve menthetetlenül elromlott, s mielőtt még a Zsomborét is hazavágná, elköszönt és elvonult. (Szegény Zsombor aznap este ismét gyanúsan sokáig zuhanyozott. Majd éjjel még egyszer.) Másnap reggel Julcsi bekopogott Eszter teraszajtaján. Az üvegfal mögött elfordult, majd szét is vonódott a reluxa. Eszter mosolyogva lépett ki. Julcsi is mosolygott.
‒ Mehetünk? – kérdezte Julcsi.
‒ Mehetünk – bólintott Eszter.
S elindultak dolgozni. De útközben alig beszélgettek. Érezhető volt valami terhes feszültség, amelyet sem külön-külön, sem együttes erővel nem sikerült feloldaniuk. Az előző napról és estéről, mintha tabu lenne, egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Kerülték a témát, ahogy egymás pillantását is. De amikor Eszter pakolászgatott a táskájában, mert valamit keresett, és közben kiemelte belőle a Goethe-kötetet, Julcsi pillantása rátévedt.
‒ Az meg micsoda?
‒ Egy könyv.
‒ Réginek látszik.
‒ Az is.
‒ Vetted?
‒ Kaptam.
Julcsi gyomrába valami erőszakos forróság kezdte befúrni magát. Kapta. Hát, persze! Laca hozta neki. Most pedig Esztike dédelgeti, babusgatja… és neki meg sem mutatta. Nemcsak Lacát, de az ajándékát is kisajátítja. Mindent magának akar!
Eszter hangja zökkentette vissza. ‒ Hé! Már százharminccal mész! Vegyél vissza!
Julcsi visszavett, de nem állhatta meg szó nélkül. ‒ Jobban kellene vigyáznod rá.
‒ Tessék?
‒ A könyv.
‒ Mi van vele?
‒ Jobban kellene vigyáznod rá.
‒ Vigyázok is. Kösz!
Julcsi már kezdett dühbe gurulni, maga sem tudta, mitől. ‒ Nem igaz!
‒ Mi nem igaz?
‒ Nem is vigyázol rá! Az egy régi könyv. Te meg összedobálod minden szarral egy kupacba, begyömöszölöd a táskádba, mint egy rongyot!
Eszter végre ránézett, és meg kellett lepődnie, mert Julcsi arca valósággal lángolt. ‒ Mi bajod? Mi az, hogy „minden szarral”? Szerinted mit hordok én a táskámban? Igenis vigyázni fogok rá, csak még nem volt időm megfelelő tasakot szerezni neki. Csak tegnap kaptam. A díszdobozában mégsem hozhattam el.
‒ Persze, hogy nem! Mert ez nem egy Danielle Steel könyv, egy ponyvaregény, amit kétezerötért megveszel, félig kiolvasod, közben szétrongyolod, majd otthagyod valahol, és amikor eszedbe jut, csak rántasz egyet a válladon! El sem kellett volna hoznod otthonról! Az ember nem hord magával százéves könyvet a munkába!
‒ Ami azt illeti, kettőszázharminchat éves – szúrta oda Eszter, csak, hogy visszavágjon.
Közben elérték a hegyvidéki emelkedőt. Ezt az útszakaszt mindketten nagyon szerették, mert jószerével eltűntek a házak, az épületek, csak az úttest maradt, szinte elágazások nélkül, és a buja gyertyános-tölgyes, fák és bokrok végeláthatatlan sokasága, amelyek így, tavasszal a legszebbek talán. Azonban mind e szépséget most észre sem vették. Julcsi összepréselte ajkait, és idegesen visszaváltott egy sebességet, majd még egyet, hogy segítsen szegény Orlandónak (így nevezte a kis Fiatot kedvenc színésze után), mert egyre meredekebb útszakaszokra futottak rá. A kis autó motorja, mintha csak átragadt volna rá gazdája zaklatottsága, lázasan bőgött. Mintha panaszkodna: minden nap ez az emelkedő! Most, Julcsi keze alatt újra megnyugodva, hálásan dorombolt.
Julcsi nem nézett a barátnőjére. ‒ Én csak azt mondom, hogy ez a könyv érték. Sok-sok éven át fennmaradt. Az a férfi pedig most elhozta neked nagyon messziről. És te nem becsülöd eléggé. Jobban meg kellene becsülnöd! Nem bánhatsz így vele!
‒ M’ért mondod, hogy férfi? – nézett rá Eszter.
Julcsi érezte arcán a barátnője fürkésző pillantását, de, konokul, azért sem nézett vissza. ‒ Miért? Nem az?
‒ M’ért nem azt mondod, hogy „az az ember”? M’ért nem így kérdezted, hm? Nem szokás kihangsúlyozni az illető nemét.
‒ Mi van?
‒ Azt mondom, „ember”. Így szokás mondani, érted? Ember. „Az az ember pedig elhozta messziről.” A neme nem számít. Nem kell kiemelni.
Julcsi most nézett rá Eszterre. ‒ Valóban nem számít?
Nem szóltak egymáshoz többet azon az úton. A „macskakarom-háború” ezzel elkezdődött.