A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 09.

Pedig nagy szükségük lett volna egymás támogatására az „Angelikaelkerülő-hadműveletben”. Egész nap pengeélen táncoltak mindketten, és igazi cinkostársakra értelemszerűen nem találhattak a mit sem sejtő, semleges kollégákban. S mint kiderült, még a semlegesség lett volna a legkisebb baj. Julcsi két ízben ment át gyöngyhalászba a recepciós pult mögött a nap folyamán: egyszer, amikor Angelika kilibegett az épületből, majd amikor órák múltán visszatért. A mellette álló, kritikus tekintetű András kapott az alkalmon, hogy megzsarolhassa. Julcsi egyszer már nyersen kikosarazta a nagyképű, túlságosan magabiztos fiatalembert. Magas, szikár fickó, erős csontozattal. Biztosan van mit vinnie a lányoknak az ágyba, de az a hosszúra nyúltan is szögletes feje, és az azon szétterpeszkedő önteltség csöppet sem tette rokonszenvessé. Tulajdonképpen volt benne valami, amitől Julcsinak valósággal borsódzott a háta. Nyolcan voltak recepciósok, ketten mindig szolgálatban, és András volt az ő partnere, nem volt választása. Nagyjából úgy tudta elviselni, hogy amennyire tőle tellett, levegőnek nézte. A fiatalember persze mindent megtett azért, hogy minél többet keresztezze egymást az útjuk, hogy minél több időt a szépség közvetlen közelében tölthessen. Folyton úgy intézte, hogy összeérjen a kezük, a válluk, hogy hosszú karjával a lány nyaka körül tudjon csak elérni valamit, hogy valami úton-módon egész testével hozzádörgölőzhessen. Ráadásul kifelé minden áron olyan látszatot igyekezett fenntartani, mintha közte és a lány között igenis lenne valami. Julcsi már többször figyelmeztette emiatt, de hasztalan. Már a személyzetisnek is szólt a munkahelyi zaklatásról, aki ugyan elbeszélgetett velük, de Julcsit amolyan kényeskedő plázacicának tartotta, aki bizonyára túlreagált holmi kollegiális kedvességet, ezért amolyan anyai jó tanácsokkal élve voltaképpen csak annyiban hagyta a dolgot, hogy gyerekek, jöjjünk ki egymással, jó? A fickó tehát, akinek nem sok női elutasításban lehetett része, és semmiféle szentencia sem félemlítette, most úgy érezte, elérkezett a nagy pillanat, amikor ez a gyönyörű „nagyvad” végre nem utasíthatja el.
‒ Segíthetek? – kérdezte a maga behízelgő modorában, amikor Julcsi már másodízben bukott le.
‒ Igen! Azzal, hogy kussolsz! Nem vagyok itt! – sustorogta a lány a pult alól.
Andrást különleges izgalommal töltötte el, hogy ez a gyönyörű nő ott guggol összekuporodva előtte. Annyira közel lépett hozzá, amennyire csak tudott. Csontos térdei szinte Julcsi arcához nyomódtak.
A lány megpróbálta arrább taszigálni. ‒ Menj már az arcomból, seggfej!
‒ Ejnye, ejnye! – csettintgetett a nyelvével a langaléta, miközben végignézte, mint tűnik el Angelika a liftben. – Milyen csúnya szavak jönnek ki azok között a szépséges ajkak között.
‒ Ne beszélj hozzám, te barom! Lebuktatsz!
‒ Hogy én? – nevetett András. – Nagyon szépen le tudsz te bukni az én segítségem nélkül is, ahogy elnézem. Egyébként a XXI. században élünk. Semmi rendkívüli nincs abban, ha egy ember magában beszél. Pláne itt, a recepciós pultnál. Elvégre lehet, hogy headset van a fülemben, vagy az előttem levő computerek egyikén az anyukámmal videochat-elek…
‒ Elment már? – kérdezte türelmetlenül Julcsi.
A kolléga, aki különös élvezetet talált abban, hogy ez a nő ilyen testhelyzetben kuporog a lábainál, szemrebbenés nélkül hazudott. Gondolta, ott tartja még néhány jóleső percig a pult alatt, s addig is kicsikarhatja tőle, amire már oly régóta vágyik. ‒ Sajnálom, de úgy tűnik, összefutott valakivel a lift előtt. Épp visszafelé sétálnak.
‒ A fenébe! – sziszegte Julcsi.
‒ Igen, errefelé közelednek – idegesítette tovább András. – Mondd, miféle rosszaságot követtél el?
‒ Semmi közöd hozzá!
‒ Ó, szépségem, ebben most nagyon tévedsz.
‒ Nem vagyok a szépséged!
‒ De lehetnél.
‒ Bandi, ne kezdd elölről!
Julcsi akkor Bandizta le a fiatalembert, ha épp az iránta érzett ellenszenvének és megvetésének a legmagasabb fokára ért magában. András azonban, a jellemtelen emberek szégyentelenségével nyomult tovább előre az úton, amelyen elindult. ‒ Nem kezdek én semmit, szépségem. S bár elég okosnak gondoltalak ahhoz, hogy erre ne kelljen téged emlékeztetni, de ha nem látod be, hát elárulom, hogy az adott helyzetre való tekintettel sokkal, de sokkal szívélyesebbnek kellene lenned irányomban. Elvégre egyetlen szavamba kerül, és a hölgy tudomást szerez az ittlétedről.
‒ Ne merészeld!
‒ Ó, én nem azt mondom, hogy ezt szeretném tenni. De úgy érzem, jó okod van arra, hogy bujkálj a vendégünk elől. Arra kell gondolnom, hogy valamely a ház szabályzatával ellentétes vétséget követhettél el ellene. Talán megloptad őt, vagy máshogyan károsítottad meg. Mindenesetre akárhogy is, valami azt súgja, hogy ezt jelentenem kellene!
‒ Ne merészeld!
‒ Nehéz döntés – színészkedett a fiatalember. – Ha ismerném az ügy részleteit, könnyebben állást tudnék foglalni. Nem szeretnék a sötét oldalon állni, ugye, megérted? Számomra fő a tisztesség.
‒ Te aljas féreg!
‒ Szóval azon tanakodom magamban, hogy inkább nem is viszem a HR-es elé a dolgot. Jobb, ha inkább magával a hölggyel szembesítelek. Hidd el, jobb a konfliktusokat személyesen elsimítani. Ide is hívom.
‒ Ne csináld!
‒ Hölgyem! Egy szóra, ha kérhetem!
‒ Te rohadék!
‒ Valaki üzenetet hagyott önnek!
‒ Aljas féreg! Mi az ára?
‒ Jaj, elnézést! Összekevertem a neveket! Igazán sajnálom, amiért zavartam! – szabadkozott András a levegőnek, és néhányan a helyiség különböző pontjaiból értetlenül néztek rá. Bánta is ő! Julcsi a markában van! A gondolatra izgága kis pillangók százai szabadultak el a gyomrában. Benézett a pult alá. Ügyelt rá, hogy arca minél közelebb kerülhessen a Julcsiéhoz. ‒ Randi. És nem csak egy.
Julcsi undorral nézett rá. ‒ Hogy érted azt, hogy nem csak egy?
‒ Úgy, hogy rendszeresen randizni fogunk.
‒ De nekem… nekem van barátom, és komoly a dolog – hazudta kétségbeesésében a lány. – Ezt nem tehetem!
‒ Ez a te bajod, szépségem. Gondoltál volna erre akkor, amikor csúnyaságot követtél el a vendégünk ellen.
‒ Andris, figyelj! Legalább egyszer legyél jó fiú, kérlek. Semmit nem követtem el ellene. Vagyis nem itt, nem házon belül. Hanem odakinn a magánéletben. Egy hülye butaság az egész, érted? És semmi köze a szállodához vagy hozzád.
‒ Sajnos engem ez nem hat meg. Engem csak az érdekel, hogy randizunk.
‒ De hát, nem randizunk!
‒ Ó, dehogynem! Vagy azt akarod, hogy beszéljek a hölggyel?
Julcsi átkozta magát, hogy belement Eszter tréfájába. Lám, végül milyen szorult és megalázó helyzetbe került. ‒ Nem – nyögte. – Ne szólj neki!
‒ Akkor randizunk?
‒ Randizunk. De csak egyszer!
A zsaroló töprengeni látszott. Így, ahogy lehajolt a lányhoz, a fejébe tódult a vér, az erek kidagadtak a halántékán, és Julcsi egyszerűen már rá se bírt nézni. ‒ Legyen! – engedett András. – Egy randi. Utána már úgyis te akarsz majd randizni velem újra és újra és újra…
‒ Elment már?
‒ Most már igen. Épp most szállt be a liftbe valami barátnőjével.
Julcsi kikászálódott a pult alól. Ennél szörnyebben még nem érezte magát a bőrében.