A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 11.

Julcsi, mintha feledte volna az előző nap furcsaságait, másnap reggel újra frissen és mosolyogva kopogtatott Eszter teraszajtaján. Eszter előlépett kisvártatva, s amint meglátta a barátnőjét, elöntötte az anyai szeretet. (Négy évvel volt idősebb Julcsinál.) Megölelte, és megkérdezte, kávéznak-e egyet, mielőtt indulnának, mire Julcsi felmutatott egy nagy shaker cappuccinot. Nevetve indultak útnak, karöltve.

Az úton végre Julcsi beavatta Esztert az András-incidensbe, aki elszörnyedve hallgatta végig felháborodott közbekiáltásokkal, és leszögezte, hogy együtt kitalálnak valamit, de ez a randevú nem jöhet létre. Julcsi biztosította, hogy erre semmi szükség, már megállapodtak, és ő teljesíti a vállalását. Tud ő a férfiakkal bánni; csak kibír valahogy egy vacsorát azzal a kellemetlen alakkal is, meg egy estét valami szórakozóhelyen. Eszter figyelmeztette, hogy ez az András nagy széltoló, vigyázzon vele! Figyeljen oda, hová mennek, és különösképp mindig tartsa szemmel az italát, nehogy a gazember beleszórjon vagy belepottyantson valami randi drogot; András valósággal sportot űz a skalpok gyűjtéséből. Korábban Esztert is megkörnyékezte, de ő mereven és rövid úton elutasította. Azóta nem zargatja. Julcsi tudakolta, hogyan csinálta, mire Eszter elmesélte, hogy András az alagsori raktárak egyikénél próbálkozott nála, mire is ő úgy ágyékon rúgta, hogy a ficsúr hetekig nem próbálkozott azután senkinél. Julcsi átkozta magát, amiért nem ezzel kezdte már az elején. Azóta nyugta lehetne tőle. Bár… egy ilyen incidens kapcsán kétségtelenül bosszúvágy hajtaná ezt az alantas figurát, és a jelen helyzetben egészen biztosan ugyanúgy eljutottak volna az ominózus zsarolásig.

Eszter mindenesetre több alkalommal elrándult aznap a recepcióhoz, és ettől Julcsi valóban kissé jobban érezte magát. András már az első pillanattól olyan éhes pillantásokat vetett rá, és olyan hátborzongatóan vigyorgott, hogy a lány legszívesebben leszámolt volna. De a válság kellős közepén ez őrültség lenne, ilyen álláshoz egyhamar nem jutna. Tűrnie kell.

Barátnőjével többször összesúgtak; Eszter azt bizonygatta, hogy Angelika elé kell állniuk, és megvallani az igazat, lesz, ami lesz. De Julcsi mindannyiszor visszatért oda, ahonnét elindultak: mi lesz akkor Zsombikával? Szóval nem jutottak ötről a hatra. De már önmagában a tény, hogy van a közelben egy beavatott, aki biztosítja őt támogatásáról, nagyban könnyített Julcsi egyre súlyosbodó lelki terhein.

A nap folyamán Angelika többször is telefonált Eszternek, és leszervezett vele egy közös délutáni shoppingolást. Eszter hamarabb végzett, s bár aggódó szívvel, de hátrahagyta barátnőjét, figyelmeztető pillantásokat szórva Andrásra. Busszal sietett haza, a ház üres volt, de körbetelefonált minden érintettet, hogy mindenki képben legyen. A fiúk agya egy rugóra járt: húzni az időt! Nem érni haza csak késő este! Ők tehát szerveztek maguknak közös programot a városban, távol a belvárosi üzletsoroktól. Közben begördült Angelika, és együtt bekocsikáztak a belvárosba, ahol a hölgy igazán kitett magáért: amit csak ért, összevásárolt fia „jövendőbelijének”. Boldogsága most került igazán kifejezésre, és Eszter egyre szurkosabbnak érezte magát. Azon zakatolt az agya, hogy most már valóban túlságosan belemásztak a dologba, most már valóban hatalmas botrány lenne színt vallani. De mi lesz akkor ennek a vége? Színlelésből egy szép napon hozzámegy Zsomborhoz?

S amint ezen morfondírozott, a Sétáló üzletsorán (egyik üzletből kiléptek, a másikba be) egyszer csak beleütköztek valakibe. Aki erre megragadta a lány felkarjait, felkapta őt, és nevetve fordult vele párat. Angelika már arra készült, hogy 1. rendőrért kiált, vagy 2. (ami eddig mindig jobban bevált) elkezdi ütlegelni a huligánt a papírszatyrok legnehezebbikével. Ám egyikre sem volt szükség, mert az illető nem volt huligán, és Eszter sikolya sem a meglepetésnek, sokkal inkább a felismerésnek szólt. ‒ Lac… Lac… Laca bácsi! – hápogta a haját igazgatva, és arra gondolt, most!, most kellene elsüllyedni! Miért nem nyílik már meg alatta a föld?!

De Laca „bácsi”, a várakozásoktól eltérő módon, nem rontott a helyzetén. Elvégre miért ne lehetne neki, Eszternek, Zsombor barátnőjeként is egy Laca nevű nagybácsija?
‒ Mi… mit keresel itt? – dadogta a lány.
Laca „bácsi” kissé megütközve nézett rá. ‒ Tudod, itt szálltam meg. Itt áll nem messze a panzióm. Miért csodálkozol ezen? Inkább én kérdezhetném, hogy mit keresel itt ebben az időpontban? Nem úgy volt, hogy csak este találkozunk, mert sokáig dolgoztok Julcsival?
‒ Ja, igen, Julcsi! Zsombika titkárnője, igen! Szóval, őt elengedtem, ügyeket intéz! Zsombika ügyeit! Mert ő Zsombika titkárnője, ugyebár! He-he-he!
Laca „bácsi” rögtön látta, hogy valami nincs rendben. Ösztönösen megérezte, hogy nem szabad belekérdeznie a dolgokba, ezért az Eszter oldalán álló, érdeklődve figyelő hölgy felé fordult. ‒ Be sem mutatsz az ismerősödnek? Azt hiszem, még nem találkoztunk.
‒ Nem, nem, nem! Úgy értem, ő nem ismerős! Mármint persze ismerős, hiszen ismerem, de… jaj! Szóval ő Angelika. Zsombika anyukája! Tudod! Beszéltem már róla neked! Eljött, hogy meglátogasson minket! Annyira örülünk, hogy itt van! Zsombika én ÉN! Érted, ugye? Zsombival madarat lehet fogatni!
‒ Látom, veled is – bazsalygott Laca „bácsi”. – Örvendek! László. Eszter nagybátyja vagyok.
‒ Áh! Üdvözlöm! Angelika – nyújtotta a hölgy a kezét, és a vártnál kissé hosszabban szorította meg a férfiét. (Ezt csak a zavarával küszködő Eszter nem vette észre.) – Sajnos én még semmit sem hallottam önről, de… nagggyon szívesen megismerném. Remélem, nem annyira elfoglalt, hogy ne tarthasson velünk egy kis délutáni korzózásra?
‒ Ami azt illeti – nézett le a hóna alatt szorongatott mappára a férfi –, a mára tervezett dolgaimmal épp végeztem, és egy kissé már… éhes is vagyok. Szóval, miért ne? Beülünk esetleg valahová? A vendégeim!
Mindezt úgy mondta el, hogy majd kitört belőle a nevetés, mert Angelika háta mögött Eszter csak hevesen hadonászott, vadul integetve a „nem”-eket, hasztalan. Angelika persze látta őt a kirakatüvegben, de ügyet sem vetett a lány hadonászására, félreértette azt. Azt találta, hogy Esztert talán derogálja ez az érdekes rokon. Őt azonban egyre inkább érdekelte. ‒ Nagyszerű! Tud egy jó helyet!
‒ Ó, hogyne! Máris indulhatunk! Isteni fogásokat szolgálnak fel. Könnyűek és egzotikusak!
‒ Ah! Imádom az egzotikumot a tányéromon!
‒ Ebben biztos voltam, hölgyem.
‒ Ami azt illeti, másban is imádom.
‒ Ebben is biztos voltam.
‒ Eszter, drágám! Hoznád ezeket? – S Angelika már rá is pakolászta a lányra a sok-sok papírszatyrot.
Eszter, akiből egy csapásra londiner lett, dühöngő ábrázattal botladozott utánuk. Laca „bácsi” és Feltőczi Kepes Angelika pedig kedélyes bájcsevejben feledkeztek meg róla.
‒ Közben árulja el, ön mivel foglalkozik?
‒ Nos, különféle üzleti befektetésekkel, hölgyem.
‒ Ah! Volna esetleg számomra néhány hasznos tippje?
‒ Mindenképp! És ami azt illeti… ezen befektetések némelyike meglehetős… egzotikus vonatkozású.
Angelika valósággal el volt ragadtatva. ‒ Ah! Meséljen! Meséljen!
‒ Mesélj csak! Mesélj csak! – sziszegte hátul Eszter. – Otthon majd számolunk!

A nap elvonult. Eszter és Julcsi kimerülten bámultak egymásra, de szent volt a béke. Egészen másnap reggelig. Amikor is Orlandó „megbetegedett”. Egyszerűen nem indult. Julcsi és Eszter egyaránt hozzá sem kezdett a probléma felkutatásához, akkor sem tudták volna beazonosítani a hiba okát, ha szembe jön velük. Julcsi ösztönből vetette föl a kérdést: ‒ Mi van Lacával?
‒ Mi lenne vele? – ráncolta mindjárt a homlokát Eszter.
‒ Ő elvihetne minket, nem?
‒ Pont ő?
‒ Miért ne? Itt van a városban, és… szerintem ilyenkor rá is ér.
Eszter amolyan „én tudtam!” mozdulattal vágta csípőre a kezét, de végül összepréselte az ajkait, és inkább nem mondott semmit sem. Az állásukra gondolt, és önmagában keserűen megalkudva hívta Laca „bácsit”.
Laca „bácsi” hangja mintha álmos lett volna még kissé. De ígérte, pár perc, és ott lesz. Ezt a „pár percet” a két lány szótlan várakozással töltötte. Csak úgy röpködtek a gyanakvó pillantások.

Laca „bácsi” nagy ívben átnyúlt a mellette nyújtózó test fölött, hogy letegye az éjjeli szekrényre a mobilját.
‒ Ki volt az? – kérdezte a test gazdája.
‒ A gyerekek. A lányok.
‒ Ah! Juliette és Eszter?
‒ Igen, ők – mosolygott a férfi. – Fantasztikusak, ugye?
‒ Az már igaz – fordult a nő a hátára. – Ha nem lennének, ki kellene őket találni. Valami baj van?
‒ Be kell hoznom őket. Lerobbantak.
‒ Behoznod? Épp ide?
‒ Hát… elvégre itt dolgoznak szegénykék.
‒ Jó – sóhajtott a nő. – Akkor ma is megjátszom, hogy nem ismerem fel egyiküket sem.
‒ Szép tőled – kelt fel Laca „bácsi”, és megcélozta a fürdőt.
‒ Igazából szórakoztató – szólt utána a nő, és felült az ágyban.
‒ Őket elnézve, az ő számukra egyre kevésbé lehet az. Vergődnek szegénykék – kiáltott ki a férfi a vízpermet alól.
Amikor visszajött, gyorsan összekapta magát, majd megállt a nő előtt, aki közben köntösbe burkolózva az ablak elé sétált. ‒ Kösz, hogy ilyen rendes vagy velük.
‒ Semmiség! – legyintett a nő. – Olyan édesek.
‒ Ugye, hogy azok?
A nő vágyakozón nézett a felfrissített férfipéldányra. ‒ Látlak még?
‒ Természetesen! – játszotta a sértődöttet a férfi. – Itt leszek még egy darabig. Összefuthatnánk például a fiataloknál. Az lenne az igazi móka, nem?
A nő rásimult egész testével. ‒ Számomra sokkal jobb móka lenne csak kettesben.
‒ Óh, hát, amiatt se aggódj. A valódi számomat adtam meg.
‒ Ahogy én is.
Kötelező búcsúcsók következett, kötelező búcsúpillantás, és a gyors távozásra jogosító tökéletes kifogás. ‒ Mennem kell. A lányok elkésnek a munkából.
‒ Köszönöm a feledhetetlen estét.
‒ Én köszönöm, Angelika.
A férfi elviharzott.
Angelika sajnálkozón nézett utána. Hosszú idő óta először érezte magát igazán nőnek. Rafael, az más. Olyankor ő csak nőstény, semmi több. De tegnap estétől ma reggelig ő újra nő volt. Bárcsak az maradhatna! Minden időben.