A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 17.

Csolnoki Judit kedélyes társalgást folytatott Feltőzhy Kepes Angelikával a gyönyörűen berendezett irodájában, ami voltaképpen távolról sem emlékeztetett egy irodára, sokkal inkább tűnt úgy, mintha a hölgy ideköltöztette volna otthonának nappaliját. Bár, aki járt már Csolnoki Judit tapolcai hajlékában, annak be kellett látnia, mindez itt csupán halvány előfutára az otthoni állapotoknak. De már ennyit látni az üzletasszony belső világának szilárd melegéből is épp elég volt ahhoz, hogy az ember be akarjon lépni oda, és ne akarjon onnan távozni. Judit vonzó személyiség volt és érdekes. Amellett rendelkezett azon nagyformátumú emberek láthatatlan szárnyaival, amelyek minden rendhagyó helyzetnek egyetlen lenge mozdulattal fölébe képesek emelni birtokosukat. Judit nem akadt fenn semmin, megütközései a tényekre korlátozódtak, az embereket, a tulajdonságaikkal együtt, magasról szemlélte, éles sasszemekkel, de úgy bánt velük, mint holmi törékeny kis üveggömbökkel.

Zsombort tehát (miután felmosták a padlóról és Judit átadta neki saját névtábláját) kedvesen megkérte, hogy fáradjon át a saját irodájába, s legyen szíves ott várni a hívását, amíg ők Angelikával szívélyesen elcsacsognak holmi női dolgokról. Eszter kapott az alkalmon, hogy végre szabadulhasson a rémálmok véget nem érő sorából, és karjain támogatta ki a helyiségből az összefüggéstelenül motyogó fiút.

Amikor a két nő magára maradt, és Judit, aki mosolyogva kísérte ki a fiatalokat, becsukta az ajtót, Angelika első mondata ez volt: ‒ megértem, ha a történtek után elbocsájtja a fiamat, de voltaképpen kevéssé sajnálom, mert úgyis érte jöttem; vissza kell szereznem őt, tudja.

Csolnoki Judit az üzletasszonyok mindenre kiterjedő figyelmével sétált a végtelenül ízléses büfépulthoz, és hozzálátott egy kávé elkészítéséhez. Figyelmének kiterjesztését természetesen nem a kávékészítés okán említjük meg; ő Angelika rezdüléseire figyelt oda, a szavak textúrájára, előhullámzására, a gesztusokra, illetve azok hiányára, vendége pillantására.

Angelika is javában térképezte, mérlegelte Juditot, s mindeddig az őszinte és egészségesen irigy csodálatig jutott. Judit ugyanis láthatóan az a nő volt, aki ő mindig is szeretett volna lenni. Nem, Angelika nem volt elégedetlen a helyzetével, tudta, hogy társadalmilag szerencsés a pozíciója, még, ha mint nő, megcsonkítottnak érzi is magát. Angelika királynői életet élt, királynőként járt-kelt a világban, de itt és most ő sem volt több egyszerű halandónál. Mintha Csolnoki Judit iroda-nappalija ajtajának valamiféle varázsereje volna, ami megfosztja a belépőt minden státuszától és készségétől. Azután ezt a megállapítást áthúzta magában, és a helyére beillesztette ezt: nem. Nem az ajtónak van varázsereje, és nem is a helyiségnek. Önmagában mindez még csak egy megtöltetlen burok. A varázserő Juditból árad; amióta ő belépett a helyiségbe, azóta változott meg itt minden. A tárgyak is egyszeriben mintha élettel teltek volna meg.

Judit kedélyesen mosolygott. ‒ Eszemben sincs elengedni Zsombikát. Ő tehetséges, és ami a legfontosabb, fiatal. Az ő fiatalos szemléletére óriási szükségünk van. Emellett megbízható munkatárs.
Angelika jó füllel lefordította az üzenetet: Judit nem azt ismételte meg, hogy elbocsájtani, s nem is annak valamely szinonimájába bocsátkozott. Helyette azt a szót használta: elengedni. Az üzenet világos: ne aggódjon, kedves Angelika, az incidens nem befolyásolja a fia nálunk betöltött helyét, mi több, ha ön erőszakkal próbálná kiemelni őt családunkból, vagy bárki más elcsábítani tőlünk, azt sem engedném, megnyugodhat. Angelika hálás volt Judit intelligens helyzetkezeléséért, és tudta, a társalgásban innentől semmiféle további szerephez nem jut sem az iménti közjáték, sem a fia személye vagy a jövője. Judit nyilvánvalóan őrá kíváncsi. Az anyára, aki fölkeltette az érdeklődését, mint embernek s mint üzletasszonynak.

Így is történt. A két hölgy ezután hosszan beszélgetett mindenféléről, s miután Angelika távozott a Call-Fox Fixtures fióképületéből, Csolnoki Judit átsétált Niccolo de Rossihoz, hogy közölje vele, alighanem épp az imént hozta össze az év legjobb üzletét.

***

Angelika hazafuvarozta csínytevő fiát (akit kikért a nap hátralevő részére) és a csínytevő Esztert. A gyerekek néma csöndben ücsörögtek hátul. Előzőleg persze hosszan vitatkoztak (mindenféle eredmény nélkül), de most egy mukkanást sem lehetett hallani tőlük. A mindig jókedvű, látszólag gondtalan Angelika persze végigcsacsogta az utat. Ő mindig ilyen vidám volt. Akkor is, ha belül összekuporodott benne a kislány, akkor is, ha sírt benne a nő, akkor is, ha ember-lelkét a sötét magány marcangolta. Ezeket az arcait soha senki nem láthatta. A gyerekek sem látták, akik haragudtak rá. Önmagukra is haragudtak, de végső soron mégis Angelikát okolták mindenért. Pedig nem ő hazudott, nem ő színészkedett. De elgondolkodott azon, hogy bizonyára mindez nem a véletlen műve. Van benne valami, kell valaminek lennie, ami az emberekből, még a gyermekéből is ilyenféle reakciókat vált ki. Előtte mindenki őszintétlenné válik. Egyedül… egyedül Laca maradt meg önmagának a társaságában. S épp amikor idáig jutott gondolatvezetésében, végiggördülve az impozáns Huba utcán, megpillantotta a férfi mindig csillogó-villogó terepjáróját. Megdobbant a szíve.

Azonban mire kiszálltak az autóból, zavarba jött. A fiatalok már tudnak róla és Lacáról. De végül is mi az, amit tudnak? Látták őket együtt egy étteremben. Ennyi. Neki vajon hogyan kell tehát most viselkednie? Milyen minőségű az ő kettejük kapcsolata? (Ami tart idestova három teljes napja.) A férfi itt tartózkodik. Hogyan üdvözölje?

Mire idáig eljutott, már bent is voltak a házban. Eszter sietett a lakosztályába, Zsombor nem tágított édesanyja szoknyája mellől, Julcsi és Tomi a faházban lapultak, csak Laca ült nyugodtan a kanapén a nagy ház napfényes nappalijában, és jó kedélyűen ugrott fel, amint a trió besorjázott. Eszter persze odaszaladt hozzá, szégyellős, kapkodó puszikat adott, váltottak néhány nagyon halk szót, majd a lány felviharzott az emeletre.

Angelika is odalépett a férfihoz, és megállt előtte. ‒ Uram!

Laca a szeme sarkából Zsomborra sandított. ‒ Hölgyem! – majd mindössze hellyel kínálta a nőt.

Angelika helyet foglalt, amit Laca élvezettel végignézett (volt valami bizsergető bája annak, ahogyan Angelika az öltözetét és a testét elrendezte leüléskor, néhány gyors, precíz, sajátosan finom mozdulattal), majd a férfi a zsebébe nyúlt, és Zsomborhoz fordult. ‒ Három jegy a holnapi jéghoki meccsre az Arénába. Jegesmedvék az acélbikák ellen! – Átadta őket a fiúnak, akinek menten éledezni kezdett kókadozó tekintete, és megveregetve a vállát, hozzátette. – Az izgalmakra.

Ezzel Zsombor, aki megvidámodva iramodott ki a házból, hogy elújságolja a meghívást Tominak, el volt távolítva. Végre Laca férfiként huppanhatott le Angelika, a nő mellé.

‒ Hát, ennyi? – kérdezte némi szomorúsággal a hangjában Angelika, a nő.

‒ Azt hiszem, igen – felelt Laca, a férfi.

‒ Elmész?

‒ El kell mennem.

‒ Mennyi időt adsz még nekem?

‒ A holnapi meccs után találkozunk.

– Ma is lesz este… és éjjel.

– A gyerekek mellett szeretnék lenni. És… szükségem van erre az estére. És erre az éjjelre.

– Ez elég komolyan hangzik. De, gondolom, semmi közöm hozzá.

Laca csak belül mosolygott a nő korai ragaszkodásán, kifelé a világért sem mosolygott volna, netán Angelika még félreértené. – Egyszerűen csak… nem nagy ügy, érted? Férfidolog.

Angelika nem ódzkodott mosolyogni kifelé. – Tudod, mihez nem értenek a férfiak? Nem tudnak jól hazudni.

Kis szünetet tartott, de a férfi nem élt vele. Bólintott egyet, mintegy nyugtázólag. ‒ Holnap este nálam?

‒ Nálad.

‒ Várni foglak.

‒ Ott leszek.

Angelika szinte szerelmes csókkal borult a férfira (pedig nem akarta), majd, jelezve, hogy ne kísérje ki, magára hagyta a férfit.

Laca nézte egy darabig a nő nyomában bezáródott ajtót. Tekintete valami sötét komorsággal telt meg.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Mert ilyenkor mindig meg kell csörrennie egy telefonnak.

Kizökkenve, ingerülten vette a kezébe, de amint leolvasta a hívót megjuhászodott. Valami felnőttes tisztaság ült ki az arcára, valami végleges, kitökéletesedett nyugalom, ami ugyan nem volt mentes az érzelmektől, de nem is volt már megzavarható azok által. Fölvette. ‒ Mónika! Nem vártam még a hívásodat. Máris híreid vannak?
…
‒ Jól van! Hagyjuk a latin nyelvleckét! Ne kerülgesd! Ki vele!
…
‒ Értem. Hát… ez nem túl rózsás.
…
‒ Ugyan! Kérlek, ne sajnálkozz. Attól nem lesz jobb.
…
‒ És… mennyi az az idő?
…
‒ Értem. Három hónap. Mit mondjak… az nem túl sok.
…
‒ Kezelést? Kösz, nem. Semmiképp. Nem veszek igénybe semmiféle…
…
‒ Azért, mert az csak… gyáva és értelmetlen időhúzás. Miért veszítsem el a testemmel együtt a lelkemet is?
…
– Akár hat hónapra is? Hú-ha! … Nem, nem gúnyolódom. De, kösz, nem kell a mesterségesen meghosszabbított idő. Nem kérek még három hónapot. Képzelj már el engem pelenkában… Ugyan! Nem fogok vénemberként meghalni. Férfiként akarok meghalni.
…
– Nem, ez nem a régi nóta. Miféle régi nóta? Ha-ha-ha! Lökött vagy!
…
‒ Igen, ilyen nyugodtan. Miért? Őrjöngenem kéne? Nem olyan nagy ügy ez.
…
‒ De igen, felfogtam. Megértettem.
…
‒ Nem. További vizsgálatokra semmi szükség. Azt hiszem, részemről mindennek messzemenően eleget tettem. Jó páciens voltam, ezt te is be kell, hogy lásd. A kedvedért átutaztam a fél világot is. De itt a vége. A csodákban, sajnálom, de nem hiszek.
…
‒ Megértettem. De nem. Dolgom van, sok mindent el kell rendeznem.
…
‒ Persze, gyere át nyugodtan, nagyon fogok neked örülni. Ha megígéred, hogy nem orvosként jössz át, ha-ha.
…
‒ Igen, de a ma és a holnap estém már foglalt. Hát, sajnálom, de még mindig kapós vagyok. Ha-ha-ha!
…
‒ Nem, nem, jól vagyok, köszönöm.
…
‒ Igen. Hozhatsz bármit. Bármit, ami ártalmas az egészségre. Már úgyis mindegy, nem? Ha-ha-ha!
…
‒ Szervusz! Neked is, szépségem. Én is szeretlek.

S végre letette.

Az utolsó szavakon gondolkodott. A nő szaván és a sajátján: „szeretlek”. Ők ezt ki tudták mondani. Torzulások, felhangok, jelentéstelenségek nélkül. Félreértelmezések nélkül. Mindig így köszöntek el már tizenöt éve, közös akarattal. Valahogy már az első után is pontosan tudták, hogy ez a legtisztább és legszebb szó, amivel elköszönhetnek. A szó, amely nem akar semmit. Csak van. A másikért. Kevesen birtokoltak ilyen barátságokat. Lacának kevés volt a barátja, de minden barátsága felért egy világgal.
Valaha másképpen is hangzott ez a szó. Másféle töltéssel, másféle jelentéssel, közötte és egy másik nő között. De arra Laca most gondolni sem akart. Az a másik világ összeomlott, és ő már nem nézett be a romok alá. Már jó ideje.

Felállt. Nem is tudta, mi céllal, csak egyszerűen föl kellett állnia. S azonnal megérezte, hogy nincs egyedül.

Eszter megrendülten állt a lépcső alsó fokain, görcsösen kapaszkodott a gazdagon díszített korlátba. Úgy nézett a férfira, mintha annak helyén egy ismeretlen félelmet látna, egy beazonosítatlan rettenetet, amelynek láttán szólni sem tud. Pedig erőlködött. Erőltette az ájulásig. Talán nem ezt akarta mondani, de a következőt sikerült kipréselnie magából, földöntúli hangon: ‒ Te rohadt szemét!

***