A te házad az én váram – Kicsit másképp 09.

– Ne b…! – Eszter úgy ült fel hasizomból, ahogy már ősidők óta nem.

Julcsi halkan, de kitörő boldogságról árulkodóan nevetett: – De, de, de! Vagyis nem, nem, persze, nem téged, izé… Na, szóval itt van. Ő az.

Eszter szavakat keresgélt, észre sem vette, hogy a számok most röppentek ki először a fejéből, mióta oda befészkelték magukat. – De… de ha végül is ott van, akkor eddig hol volt az a mamlasz?

– Cákon dolgozott eddig.

– Ne hülyéskedj már! Tudom, hol tartózkodott, mindennap beszéltünk. Úgy értettem, hogy mi a fene tartott nála ilyen sokáig?

– Na látod, ezt én is neki szegeztem.

– És mit felelt?

– Azt, hogy egy kolosszális díszbarom volt.

– Ezt mondta? Ezt biztosan ott nyugaton szedte fel.

– Nos, nem egészen ezt mondta. Szép, választékos borsodi stílusban fejezte ki magát; kicsit szépítettem rajta. Na, szóval belátta, mekkora hülye volt, és… csak állt ott az ajtóban szegény.

– Megjelent az ajtódban? Csak úgy?

– Nem csak úgy. Igazából pár napja felhívott. Azóta beszélünk. Mindig ő hív. Hívott. Te jó ég, már ez is múlt idő!

– Beszéltek?! És ezt csak most mondod? Miért mindent én tudok meg utolsóként?

– Először is: elsőként tudtad meg, drágám, még senki nem tudja rajtad kívül. Másodszor: az öcséd alig pár perce aludt el, a lapedőnk még ki sem hűlt, és már erről traccsolunk. Ha hamarabb szólok, akkor közben telefonálok, érted?

– Légyszi, ne mondj ilyeneket! És ne emlékeztess a lepedőtökre! Most nem érdekelnek a részletek. Ez… olyan furcsa nekem.

– Furcsa neked egy nő és egy férfi közös lepedője? Akkor fognak még meglepetések érni az életben.

– Jaj, hát tudod, mire gondolok. Te rendben vagy, de a másik… az a kisöcsém.

– A kisöcséd 28 éves. De mindegy.

– Nem mindegy! Szóval… megjelent az ajtódban. Ez… romantikus.

– Ugye?

– Nem jelentette be magát. Nem beszéltétek meg.

– Dehogy! Csak egyszer becsöngetett. Képzelheted! Majd' elájultam.

– De nem.

– Persze, hogy nem.

– És ő?

– Ő sem.

– Jaj, már! Úgy értem, ő mit mondott?

– Lehülyézte magát.

– Mire te?

– Helyeseltem.

– Nem kért bocsánatot?

– Egyszer.

– Egyszer?! Csak egyszer?! Hát mire neveltem én ezt?!

– Hagyd már! Ő Tomi.

– És te megbocsátottál?!

– Nem! Elzavartam a francba! Te lökött vagy? Mondom, hogy összegyűrtük a lepedőt és most ott alszik az ágyamban! Persze, hogy megbocsátottam neki. Nem is kellett megbocsátani. Én nem haragudtam rá. Nem volt miért. Az csak egy csók volt.

– Na, jó, jó, ne mentegesd! Azért nagy hatökör volt.

– Az volt.

– És te ilyen könnyen elengedted neki. Ez nem jó. Ettől elbízza magát. Túl könnyen beengedted, te lány!

– Tomi nem bízza el magát. Ő nem olyan. És tudom, túráztathattam volna, persze. Talán meg is érdemelte volna a leckét. De…

– De?

– Hát… ő Tomi. Érted? Én…

– Igen?

– Én szeretem őt. Nem akarom bántani.

Eszter sírva fakadt. Némán, forró, zajtalan könnyekkel. Az öccse és a legjobb barátnője. Az a két ember, akit a legjobban szeret a világon. Milyen csodálatos! Milyen nagyszerű ez!

Hallgatta, ahogyan Julcsi folytatja: – És tudod, hogy ő milyen büszke. Ha… ha most én elutasítom, talán soha nem jön vissza. És ha visszajön is, csak… csak folyik el a drága idő. Az élet véges. És én nem leszek olyan hülye, mint ő. Én nem fogok hónapokat elvesztegetni. Több hónapnyi boldogságról lemondani.

Eszter az arcát törölgette, szeme ragyogott, orra kezdett eldugulni. – Figyelj, szívem… igazad van. De ugye… neki még nem mondtad?

– Hogy szeretem. Nem, még nem.

– Jól van. Figyelj rám. Egyelőre ne is mondd, rendben? Tudod, hogy mindig túl hamar kimondod.

– Igen. De… igen. Megpróbálom minél tovább visszatartani, ígérem. De nem lesz könnyű.

– Bírd ki. Azt nem szabad csak úgy kimondani. És még valami.

– Igen?

– Most már… most már akkor gyertek haza!

***