A te házad az én váram – Kicsit másképp 14.

Amint végigrobogtak a hosszú, zsúfolt folyosón, a férfi halkan odasúgta orvosának: – nem bánt a dolog, hogy abból a titkos csodaszerből csak egy maroknyi kísérleti patkánynak adtok? Nézd ezeket a tekinteteket!

– Ne prédikálj nekem! Mi nem játszunk istent! Talán mindenki meggyógyulna varázsütésre? Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? Sokkal valószínűbb, hogy mindenki meghalna. Előbb, mint gondolnád. Te csak valami fura kivétel vagy. Segíteni igyekszünk az emberiségen! Senkitől nem fogok elnézést kérni a kialakult módszerekért! Így működik a rendszer! És! Ha én istent játszanék, elhiheted, azt másképp csinálnám!

Mónika ingerültségéből a férfi végül is leszűrte, hogy bántja. Persze, hogy bántja a dolog.

Ahogy ott loholt mellette, egyszerre érezte benne a szakképzett és tapasztalt orvost, s az érzéki és izgalmas nőt. Most már megtehette, hogy mindenféle szemmel nézzen rá. Most már megengedhette magának, hogy csak ember legyen, és azon belül csak férfi.

Tudta, hogy Mónika megrögzött ateista, a liftben mégis megkérdezte: – nos, mit tennél, ha omnipotens lennél?

Mónika ránézett. – Ez a világ nem így nézne ki.

Ezután nem beszéltek a témáról. Két olyan ember állt itt egymás mellett, akik a maguk módján és a maguk eszközeivel minden tőlük telhetőt megtettek az egész életükben azért, hogy ez a világ jobb hely legyen. Sohasem voltak illúzióik, de mára az a kevés hitük is megkopott, amit eredetükből örökölten hordoztak magukban és tápláltak titkon a viszontagságok közepette. Mindketten abba a korba léptek már, amikor egyre többet gondol önmagára az ember. Az egyre fogyó személyes jövőre.

– Hová megyünk? – kérdezte a liftből kilépve a férfi. Feltűnt neki a különös folyosó ordító néptelensége.

Mónika ijesztő egyszerűséggel felelt: – A boszorkánykonyha.

***

Néhány kilomézerrel távolabb, a város egy kissé távolabbi pontján Eszter kábult rutinnal tett-vett a szobájában. Egyedül volt, most még Zsomborék sem tartózkodtak odahaza, dolgoztak. Julcsi hiányában Garfield is elmaradt, már csak hébe-hóba jelent meg a portán, s bár Eszternek sikerült a megfelelő finomságokkal kiengesztelnie és némileg visszaédesgetnie őt, már kifejezetten ritka vendégnek számított. Kevin szinte gyászba borult, s bár Eszter jelenléte ugyancsak vonzotta, de a gravitáció mégiscsak az aniston-szőke istennőben volt erősebb. Amikor a fiú átjött füvet nyírni vagy havat lapátolni, mosolya korántsem volt már olyan rajongó, mint azelőtt. Ha Eszter ránézett, ha szólt hozzá, ha a kezébe nyomta a pénzt (amit már elvett), ugyanazt látta a kamasz arcán, amit magában is tapasztalt. Julcsi még mindig Svájcban volt, Tomi pedig utazgatott a világban, érmékre vadászott és, ahogy ő mondta, képezte magát. Hogy ez pontosan mit foglalt magába, arról a lányoknak csak halvány sejtései voltak, de azt megállapíthatták, hogy Tomi erőfeszítései mindeddig gyümölcsözőek. Már egy használt autót is sikerült bdszereznie, ami eddig csak két alkalommal robbant le alatta. A hétvégéket a fiú általában Julcsi szállodájában töltötte, a Hotel Chesa Randolinában, gyönyörű tavak és hegyek között, Esztert eddig csak egyszer lepte meg. Tomi és Julcsi mindketten ígérték, hogy lassacskán hazaszivárognak, de úgy tűnt, csak hitegetik a lányt, alapjában mindenki épp ott érzi jól magát, ahol van.

Eszter magányos volt. S most már kezdett nagyon elege lenni ebből. Kialakult közben egy terv a fejében, és úgy gondolta, annak megvalósításával talán leköthetné gondolatait. Kiterjedt környezettanulmányozásba kezdett hát, minden hozzáférhető anyagot begyűjtött a magyar idegenforgalom állapotáról. Terve egyszerű volt és logikus: a Lacától örökölt pénzösszeget egy vendéglátói vállalkozásba fekteti. Megalapítja a saját szállodáját. Miért is ne? De azért nem akart hűbelebalázs módjára beleugrani bármibe. Alapos kutatásokat akart végezni a témában. Nagyjából ezzel szórakoztatta magát az utóbbi időben. De ingerlékenysége már erről is elterelte figyelmét. Minden nappal egyre frusztráltabb és keserűbb lett.

Most hirtelen mégis mintha megérzett volna valami szokatlant a levegőben. Mintha valaki belépett volna a szobájába. Pedig a hatalmas ház üres volt, őt magát leszámítva.

Azonnal Lacára gondolt, és a háta megborzongott kissé. Rögtön eszébe jutott a "bűvös telefonszám". Megvolt. Ott volt. Eltette. Elzárta. Biztosan eljön a pillanat, amikor majd előveszi, de az nem most lesz. Nem is a közeljövőben. Még akkor sem, ha így borzong a bőre egészen fel a füle tövéig. Mert mindaddig a remény, amely újraéledt abban a számban, élni fog… és őt is éltetni fogja. Nem akart még szembenézni azzal az esetleges csalódással, hogy a számmal kapcsolatban tévedett, és nem is létezik. Azzal a remény is szertefoszlana. Ő most annyira egyedül van. Nem elég erős ekkora tét kockáztatásához.

Mégis a telefonját nézte. Sokáig szemezett a kis készülékkel. Végül érte nyúlt, de mintha nem is ő mozdult volna. Mintha csak nézte volna bambán, hogy mit cselekszik a teste.

Ujja kikeresett egy elmentett névjegyet, és valahogy csak úgy gondolkodás nélkül rábökött a hívás parancsra, a kéz pedig öntörvényűen a füléhez vitte a telefont.

Kicsöngött. Amikor a hívott beleszólt a vonalba, a lány pupillái óriásira tágultak.

– Kerecsen Péter!

– Péter… itt… itt Eszter. Eszter a szállodából. Az… izé… a Hegyvidéki szállóból… Em… emlékszik még rám? Megadta nekem a számát, és… és… emlékshik rám?

Kerecsen Péter nevetett. Nem sértőn, nem zavarba ejtőn, hanem érezhető megvidámodással. – Hogy emlékszem-e önre? Már azon voltam, hogy egy életem, egy halálom, fölkerekedem, és felkutatom magácskát. Na persze, csak, ha nem veszi tolakodásnak.

Ezzel a fiatalember meg is adta a beszélgetés alaphangját. Mert Eszter úgy döntött, nem venné tolakodásnak. Kerecsen Péter már másnap leautózott Miskolcra, és aznap bele is vágtak az első randevúba. A "hídépítés" megkezdődött.