A te házad az én váram – Vagyok, aki vagyok 01.

Valahol valaki fölvette. – Ciao amico!

A hang hallatán Laca elmosolyodott. – Milyen a hó a svájci Alpokban? – kérdezte vidáman.

– Ropogós, mint a csajom nacija – felelt a „valaki”. Nevek, üdvözlések nem hangzottak el. – Neked is ki kéne próbálnod, öregem.

– A nacit vagy a havat?

– Ha-ha-ha! A jó öreg Ridgeback! Örülök, hogy hallom a hangod! A havat, öregem, a havat.

– Egyszer talán. De mostanában valami más foglalkoztat. Tudod… a rollerom kereke kalimpál egy kicsit.

– Beszélhetsz, haver. Ez biztonságos vonal.

Erre már Laca is nevetett egy rövidet. – Biztonságos? Létezik még olyan?

– Mindenre van megoldás, öregem. Ha érted a világ működését, akkor bármit uralhatsz.

– Hála ég, azt én nem értem. Elég, ha utálom… Rendben. Figyelj! Kéne nekem egy gyors meló.

– … Mennyire legyen gyors?

– Jó lenne tegnapra.

– … Hát… tulajdonképpen van egy meló a közeljövőre. De nem tudom neked jó szívvel ajánlani, haver. Őrült, öngyilkos küldetés.

– Az a nekem való.

– Nem tudom, öregem. Tényleg nagyon rázós. Nem is hívtam össze, csak külsősöket. Egyetlen barátot se’ szeretnék ott beáldozni, érted?

– Egy barátot se’ viszel? Te megőrültél? A külsősök az első hangos durranásra otthagynak téged a szarban, és b…hatod. Vigyél magaddal! Tudod, hogyha én vagyok a hátadban, akkor egyben jössz haza.

– Tudom, haver. De én nem is a magam háta miatt aggódom, hanem miattad. Formában vagy te egyáltalán? Rég nem hallottam felőled.

– Tudod… megpróbálkoztam a normális élettel. Van itt két szép, értelmes kölyök. Megpróbáltam miattuk. De… nem jött össze.

– Nem kárhoztatlak érte, öregem. A legtöbben így vagyunk ezzel.

Laca szinte látta maga előtt Déta arcát, akinek (ezt) a nevét a vonal biztonsága ellenére is visszatartotta. A férfi, akivel beszélt, jól ismerte őt, most mégsem tudhatott róla semmit. Veszélyes vállalkozás volt elsütni előtte a normális élet-kísérletet. Ez minden nyelven ugyanazt jelenti: ezt a fickót nem szabad többé bevenni semmilyen buliba, mert a szíve már nem töretlen; ha szakad a lánc, biztos, hogy ő lesz a gyenge láncszem. Lacának most mégis ezt kellett tennie. Minden szavára és minden hanglejtésre gondosan ügyelt. – Szóval, mit mondasz? Magaddal viszel?

Déta természetesen habozott. Eléggé kedvelte ahhoz jó öreg barátját, hogy ne akarja őt belerángatni egy kiadós kalamajkába. De nemet mondani neki… ahhoz a barátság is kevés. Laca épp ebben a kalibrációban reménykedett.

Déta hangja változatlanul könnyed maradt, miközben már minden bizonnyal azon zakatolt az agya, hogyan dolgozhatná át a kész akciótervét (hozzá a B és a C tervet, na, meg a mindig titkos D tervet) plusz egy emberre. Egy profira, akire alapvetően bármit rábízhat, de akit esetleg mégis szemmel kell tartania, mert a „vissza a nyeregbe” típus olyan tud lenni, mint lobogó fáklya a benzinkúton. – Figyelj, ha pénz kell, van más módja is. Csak kérned kell, és én adok. Csak mondd meg, mennyi kell, hova utaljam, és…

– Ne is folytasd! Igen, kell a pénz – hazudta Laca –, de nem kellenek adományok. Ismerhetnél már. Vigyél magaddal! Magamra akarok találni, érted? És itt nem megy.

– Szóval hiányzik neked a vér szaga. Tűz és füst, erről lenne szó? A jó öreg Ridgeback… – Laca nem felelt, mert most a hallgatás volt a legjobb felelet. Déta hangján hallani lehetett, hogy mosolyog. – Hát, öregem… akkor jegyzetelj!

***

Julcsi már órák óta várt az ablakfal előtt. A tévé duruzsolt, Garfield már jóllakott és távozott, a könyv betűi már összefolytak a szeme előtt, de kitartóan várt. Egy kávé! Igen, egy kávét kell készítenie!

S már épp felugrott volna, félig meg is tette, amikor a kissé távoli, de még épp eléggé kivehető szemközti ház szemmel tartott ablakában megmozdult a függöny. A lány arcán egyszeriben a ragadozók vigyora tűnt fel; rohanvást letrappolt, és átmasírozott az utca túloldalán álló házhoz, amelynek emeleti ablakából (már észrevette egy ideje) egy kis gézengúz rendszeresen figyeli őt. Habozás nélkül csengetett, és magabiztosan várt. Bizonyos helyzeteket kifejezetten jól tudott kezelni. S most jó előre alá is alapozott a tervének.

A csöngetésre egy tipikus családanya nyitott ajtót. Az ő házának ajtaja csupán néhány lépésnyire volt a kaputól; bizalmatlanul állt meg a küszöbön. – Igen?

– Üdvözlöm, Edit! Ugye szólíthatom Editnek? Én Julcsi vagyok. Innen a szomszédból.

Szabóné Edit elkerekedett szemekkel bámult a lányra, aki lezser melegítő-együttesében is viszketős féltékenységet ébresztett benne, s akit máris gyűlölni kezdett szépsége és fiatalsága láttán.

– Igen… de honnan…?

– Hogy honnan tudom a nevét? Hiszen szomszédok vagyunk! Ugyan még nem mutatkoztunk be egymásnak, de a fiát már jól ismerem.

– A fiamat? Melyiket?

Julcsi ebből nem készült. Több fiú is van? A családfő és a nej nevét már kitudakolta a postástól, de ez az információ most meglepte.

Azért nem jött zavarba, azonnal tippelt. Látva a közepes „feleségautót” a beállóban, gyorsan kikövetkeztette, hogy legföljebb két gyerek lehet a háznál, és elnézve az anyát, megsaccolva az életkorát, arra jutott, hogy az idősebbik sem lehet több 13-nál. De csak az egyik kukkol, tehát biztosan az idősebbik lesz az. (Hacsak nem ikrek!)

– A nagyobbikat.

– Kevint? Értem. És őt honnan…?

– Ó, hát… összefutottunk már párszor az utcában, tudja. Az igazat megvallva most is őt keresem. Leküldené, ha megkérem?

– Igen… persze… miért ne? … Mit is mondott…? Ki keresi?

– Julcsi.

– Julcsi… értem. Egy perc. Szólok neki.

– Köszönöm! Igazán kedves.

Ez eddig jól ment, nyugtázta magában Julcsi. Már csak stimmelnie kell a kukkolónak Kevinnel. Kevin. Mi más is lehetne a neve? Az öccse meg biztos Robin. Mi ez a fura divat manapság? Hová lesznek így a régi, szép, megszokott, magyar nevek? Persze… azokat is csak felvették valamikor. Az is egy hóbortos időszak lehetett. A Lászlók, Jánosok, Pálok meg Tamások előtt olyan nevek voltak, mint Kartal, Tege meg Vajk meg Aba meg… Zsombor. A gondolatra elmosolyodott. Aztán átfutott rajta, hogy a Kevinek és Robinok előtt pár évvel még a Máriók, az Adrianók meg a Jose Antoniók hódítottak (különösen bizonyos körökben). Te jó ég, hogy ez milyen nevetséges! Milyen tisztán beazonosítja a gyerek neve a szülő beállítottságát. Ha nagyon nyersen és csúnyán akarna fogalmazni, azt mondaná: komolysági szintjét. De Julcsi nem mondott ilyet. A vélemény, az vélemény, a kutyát nem érdekli. Nem számít, hogy mit gondol ő vagy bárki más X Y nevéről, gondolkodásáról. Lehet, hogy egyszerűen ő a maradi, a földhöz ragadt. Tehát csak mosolygott egy rövidet, azzal át is futott rajta a gondolat, tovaszökött, már felejtette is, és benyitott a kapun. A kilincs engedett. Hála ég! Erre a manőverre ugyanis mindenképpen szüksége volt, mert amint a kis srác megjelenik az ajtóban, neki azonnal el kell majd kapnia.

S jól számított. Amikor ugyanis Kevin (miután alaposan felszívta magát, hátrafeszítve a vállait, kidüllesztve a mellét, beszívva a hasát, egyszóval belefeszülve abba a tinédzserpózba, amiről minden srác azt hiszi, hogy oly’ természetesnek hat, miközben végtelenül tragikomikus és szembeötlő látvány, szóval befeszülve, elvégre mégiscsak egy „Julcsi” keresi őt, bárki is legyen az) felbukkant az ajtóban, és meglátta, ki is az a „Julcsi”, azonnal futásnak eredt.

Volna. De a lány biztos kézzel elkapta, és meglepő erővel kipenderítette. Az ajtót bezárta mögötte, és a fiút a falhoz nyomta.

Szituáció ide, ijedség oda, egy 13 esztendős testen a biológia uralkodik. S a felnőtt lány szépséges testének ilyen drasztikus és váratlan közelsége miatt, Kevin egy bizonyos testtájékon azonnal férfivá lett.

A szegény fiú csak az első pillanatokban próbált ellenállni, de hamar belátta, hogy ez az aniston-szőke istennő baromi erős, esélye sincs vele szemben. Durvulni pedig… nos, azt hogyan is tehetné? A lelke mélyén úriember volt. Csak még félkész állapotban. S voltaképpen… akar a fene ellenállni egy ilyen „Julcsinak”!

– Szia, Kevin! Hogy vagy? – vigyorgott az arcába a váratlan vendég.

– Kösz, soha jobban – nyögte a fiú, és valamiért a szemei zabolázhatatlan iparkodással ugrándoztak ide-oda a lány fölébe magasodó arca és az orra előtt domborodó mellei között.

– Szóval… te mindent látsz, igaz?

– Öh… igyekszem… tetszik tudni, ha arra tetszik gondolni, hogy…

– Tetszik tudni? Szerinted hány éves vagyok én?

– Öh… nem is tudom. 20?

– Kösz, ez jólesett. Maradjunk is ennél. Ha húsz vagyok, akkor húsz vagyok. De attól még tegezhetsz – mondta kedélyesen a valójában 26 éves lány. – Szóval… van nekünk egy közös ügyünk, Kevin.

– Tessék nézni… öh… nézd… én kiskorú vagyok. Nem nyúlhatsz hozzám.

Erre Julcsi, aki eddig az alkarját préselte a fiú mellkasának, azzal nyomta a falhoz (miközben egyik kezét kitekerve szorította a háta mögé), most torkon ragadta a kamaszt, és szó szerint emelt rajta pár centit. A fiú egyszeriben lábujjhegyen kapkodott levegő után. – Nem akarlak elszontyolítani, kis barátom, de máris hozzád nyúltam.

– Ig… igen… ez kétségtelen…

– Nem vagy te rossz fiú, Kevin. Úgy egészséges, ha érdekelnek a lányok. De kukkolni? Hallottál már az internetről? Ott ezernyi csajt kukkolhatsz, és egyik se’ fog érte feljelenteni. Az a hobbijuk, hogy mutogassák magukat.

– Én… én… öh… kisk…

– Igen, persze, kiskorú vagy, tudom. Épp ezért, tudod, mit fogok tenni veled?

– Öh… molesztálni fogsz… öh… szexuálisan?

– Volna eszed! Ezt nevezem! De ne reménykedj, kisöreg! Jobbat találtam ki neked.

Hogy létezhetne-e bármi is, ami „annál” jobb, amire a kis Kevin még a „halál torkában is” ilyen kamasz-szabadsággal gondolt, azt erősen vitatta volna, csakhogy szuflája már nem maradt az ellenvetéshez.

Julcsi folytatta: – Szóval… visszatérve a mi kis közös ügyünkre, válassz: most azonnal feltépem a füledet, becibállak az anyád elé, és együtt eldaloljuk neki, hogy a szomszédjaidat kukkolod, miközben mindenféle csúnyaságokat művelsz magaddal…

– Én esküszöm, hogy én olyat nem…

– Vagy! …

A fiú szemei elkerekedtek. Van egy „vagy”! Igen, igen, erről szólnak a mozifilmek is: mindig van egy „vagy”. Egyszeriben reménykedni kezdett. Mégiscsak megmenekülhet a szégyentől! – Öh… Vagy?

– Vagy… elfelejtem az egészet, ha te megteszel nekem egy kis szívességet.

S mivel minden kulcsinformáció elhangzott, az aniston-szőke istennő elengedte a fuldokló Kevint, és hátralépett tőle.

A fiú a torkát masszírozta, a térdére támaszkodott, húzta az időt, de hiába. Az önhatalmú biológia nem engedett, jól láthatóan majd’ szétrepedt a slicce: feladta. Felnézett a lányra, és csak annyit nyögött: – kit kell megölnöm?

***